Egy éve már, hogy vége a háborúnak. Annak a sötét, sok áldozatot követelő háborúnak, amiben Harry Potter legyőzte Voldemortot, a világ leggonoszabb, legsötétebb varázslóját. Azóta úgy tűnik, helyrebillent a varázsvilág, és benne az emberek élete. Vagy legalábbis majdnem mindenkié.

Harry és a barátai úgy döntöttek, hogy mivel ellógták az utolsó évüket az iskolából, visszatérnek a kastélyba, és annak rendje és módja szerint befejezik a tanulmányaikat, leteszik a vizsgáikat. Több olyan tárgy is volt, amiből semmi újat nem tudtak nekik mutatni, de mégis, úgy gondolták, hogy így fair, és így hivatalos. És persze a továbbtanulásukhoz is szükség volt a bizonyítványukra.

Perselus Piton professzor is visszatért a kastély falai közé, mert bár életveszélyesen megsebesült a végső csatában, a következő szeptemberig talpra tudott állni annyira, hogy újra elfoglalhassa a bájitaltan tanári állást, amit McGalagony újra felajánlott neki.

Közben persze végig kellett szenvednie a saját tárgyalását, ahol a Wizengamot megpróbálta ízekre szedni, de Harry akkor sokat segített neki.

Harry és a tanár kapcsolata alapjaiban megváltozott. Nem, nem lettek jóban, semmi okuk nem volt, hogy így tegyenek, és a múlton sem tudtak már változtatni, de mégsem estek egymás torkának minden közös órájukon, vagy amikor 5sak összefutottak a folyosón. Ez mindkettejüknek nagy könnyebbséget jelentett, hisz rengeteg energiát megspórolhattak az egymás ellen való áskálódáson.

Harry szorgalmasan tanult, még bájitaltanból is, és ezt Piton a maga módján értékelte. Nem kötekedett vele annyit, mint régen, és alapból mindenkivel egy fokkal türelmesebb volt. De persze tényleg csak egy fokkal, hisz a személyiségét nem hazudtolhatta meg. Szigorú volt, maximalista és kíméletlen. De a trió is megérett már annyira, hogy az ilyen kirohanásait ne vegye magára. Ennek ellenére, ha csak tehették, kerülték a közvetlen kapcsolatot egymással.

Most azonban, amikor már csak két nap volt hátra a vizsgahétből, és a sikeres vizsgák után végleg búcsút vesznek majd az iskolától, Harrynek egyre rosszabb kedve lett. A másik kettő, ha ezt észre is vette, túlságosan el voltak foglalva egymással. Hisz már a közös jövőjüket tervezték, Harrynek pedig ez a mellőzöttség csak tett egy lapáttal a nyomott hangulatára.

Piton persze észrevette a dolgot, hisz neki soha semmi nem kerülhette el a figyelő tekintetét. Időnként fürkésző pillantással vizslatta a fiút, azon töprengve, hogy vajon mi lehet a baja. Közvetlenül a háború utáni hetekben szokta ilyennek látni. Fáradtnak, reménytelennek, megtörtnek. De egy ideje mintha túltette volna magát rajta, legalábbis látszólag. Bár a bájitalmester tudta, hogy egy élet kevés ahhoz, hogy ezt feldolgozza, most mégsem értette, hogy mi taszíthatta vissza ilyen hirtelen a griffendéles világmegmentőt ebbe a depressziós hangulatba. És napról napra mélyebbre. Időnként csak bámul maga elé, és ha a másik kettő szól hozzá, olyan, mintha álmából ébredne. Eddig is kívülállónak tűnt a mellettük, de most mintha még inkább elszigetelődne. És az a nem is olyan régen eltűnt szomorúság is visszatért a szemébe.

Egyik éjjel, mikor a bájitalmester épp a szokásos éjszakai őrjáratát végezte, az egyik ablakmélyedésben felfedezte Harryt, amint üveges szemmel mered maga elé. Néhány percig figyelte a fiút, de aztán látta, hogy akár ítéletnapig is állhatna alig pár lépéssel a háta mögött, Harry akkor sem venné észre, annyira elfoglalják a saját gondolatai, így úgy döntött, megszólal. Már csak azért is, mert a fiúból kézzelfoghatóan áradt valami megmagyarázhatatlan szomorúság és tanácstalanság.

- Mit keres itt éjnek évadján, Potter? – dörrent a fiúra, de inkább csak egy szigorú tanár hangján, csupán egy csipetnyi undoksággal fűszerezve.

A fiú most is, mint aki álmából ébred, kapta fel a fejét. – Én csak… visszamegyek a toronyba… sajnálom, hogy megszegtem a házirendet. Nyugodtan… vonjon le pontot érte – sóhajtott, és már indult is, de a tanár utánaszólt.

- Jól van, Potter?

- Nem. De nem számít. Rohadtul nem számít…

- Min gondolkodott annyira, hogy még észre sem vette, hogy jövök?

- Érdekli is az magát – nézett rá a fiú egy sóhajjal, de mivel nem kapott választ, folytatta. – Azon, hogy néhány nap múlva elmegyek innen… és fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni az életemmel. Hogy hova megyek… Még három nap, és felnőtt varázsló leszek, aki végzett az iskolával… de én eddig nem gondolkodhattam azon, hogy mi lesz ezután. Az én életemet a harc töltötte ki, és még csak gondolni sem mertem arra, hogy túlélem. És most itt vagyok… és halvány gőzöm, merre induljak, ha kilépek a birtok kapuján. Nincs hova mennem… nem vár senki…

- Meg fogja oldani. Elvégre maga a varázsvilág megmentője… nem akadhat fenn egy ilyen apróságon – mondta neki Piton egy kicsit cinikusan.

- Meg fogom oldani. De azért rohadtul ijesztő. Jó éjt, tanár úr! – mondja a fiú, és visszaindult a griffendél toronyba.

Piton egy darabig elgondolkodva néz utána. Pontosan értette, mit jelentenek ezek a szavak. Ő is érezte már ugyanezt. Hisz az ő élete ugyanúgy a Voldemort elleni harcról szólt, több, mint húsz évig. És amikor Potter végül minden várakozásával ellentétben mégis legyőzte a Sötét Nagyurat, ő maga is úgy állt néhány napig a világban, ahogy most a fiú. Tudta, hogy most jó ideig béke lesz a varázsvilágban… de akkor is… most mi van? Mihez kezdjen magával ő, akinek az elmúlt húsz évben erről szólt az élete? Hülyeség… nem is volt élete… vagy legalábbis nem volt a sajátja. Ahogy a fiúé sem volt a sajátja abban a hét évben.

Lassan folytatta az éjszakai őrjáratát, de továbbra is a fiún járt az agya. Megértette, miért ijesztő számára kikerülni az iskolából. Soha, senki nem készítette fel egy normális életre. A körülötte lévő felnőttek, a tanárok, az aurorok, maga Dumbledore… folyton csak a harcra nevelték… de arra soha, senki, hogy mit kezdjen magával, ha véget ér a háború. Talán azért, mert senki nem bízott benne igazán, hogy győzhet? És most itt áll a felnőtt élete küszöbén, és fél. Az a fiú, aki szembe mert nézni a világ leghatalmasabb sötét varázslójával, fél. Egyszerűen az élettől, a jövőjétől.

A következő kanyar után azonban jól legorombította magát, hogy miért foglalkozik Potterrel… Oldja meg a problémáját, ahogy akarja, elvégre ő a kis Világmegváltó, nem valószínű, hogy ez a lépés akkora gondot okozna neki.

De az előbbi gondolatok valahogy mégsem hagyták nyugodni. Bárhogy próbálta lezárni az elméjét, ezek a képek visszatolakodtak az agyába.

Mikor megunta a folyosókon való bolyongást, visszatért a pincebeli lakosztályába, és lassan ágyba került. Egyre mérgesebb lett, ahogy Potter szomorú, reménytelenséggel teli tekintete újra és újra az agyába tolakodott, de ugyanakkor legerősebb akarata ellenére is kezdett benne megfogalmazódni az érzés, hogy valahogy segítenie kellene a fiúnak. Hisz saját magáról tudta, hogy egyedül milyen nehéz kimászni ebből a csapdából. Túllépni a múlton, és elképzelni egy háború és küzdelemmentes jövőt. Pedig Potternek talán még érdemes. Még fiatal, van esélye, hogy egy emberhez méltó életet éljen. És a kölyök is segített neki a háború után. Gyűlölte az érzést, de igazából tartozott neki annyival, hogy most segít.

Még akkor is ezek a gondolatok jártak a fejében, mikor nagy nehezen elaludt, és másnap reggel is zsongó fejjel ébredt, mintha még éjjel is pörögtek volna a fogaskerekek a fejében.

A balszerencse, vagy a sors azonban úgy csűrte-csavarta a dolgokat, hogy reggeli előtt a bájitalmester és Harry ugyanabban az időben ért oda a nagyterem elé.

- Potter! Hol hagyta az utánfutóit? – kérdezte Piton egyik szemöldökét felvonva.

- Biztos még alszanak – válaszolta meggondolatlanul a fiú, de aztán rádöbbent, hogy ezzel óriási hibát követett el, elárulva, hogy a Ron nem aludt a saját ágyában. Ha a férfi az utolsó két nap is szigorúan veszi a szabályokat, akkor a két barátja komoly büntetésre számíthat. – Úgy értem…

- Biztos benne, hogy most hazudni akar valamit? – nézett rá szigorúan Piton.

- Nem, tanár úr…

- Helyes. Van még ma vizsgája?

- Igen. Délelőtt gyógynövénytan, délután asztronómia.

- Miután végzett, bejön hozzám? – a fiú, mielőtt a józanabbik esze feltehette volna a kérdést, hogy miért, már rábólintott. – Rendben. Ötig ügyelek a kicsik írásbeli vizsgáin, de utána megtalál a lakosztályomban – mondta a férfi, és választ sem várva beviharzott a nagyterembe, éjfekete talárja csak úgy lobogott mögötte.

Harry úgy nézett utána, mint aki kísértetet lát. Fogalma sem volt, hogy a bájitalmester mit akar tőle, de valami halk megérzése azt súgta, ezúttal nem akarja megszívatni. Végül megrázta magát, kizökkenve ezzel a dermedtségéből, és ő is belépett a nagyterembe, gyorsan megreggelizett, majd elindult a délelőtti vizsgájára.

~~ o ~~

Harry napja gyorsan eltelt, bár sok értelmét nem látta. A gyógynövénytan vizsgától nem tartott, hisz valahogy mindig boldogult vele, és Neville is ott volt mellette, a délutáni asztronómia pedig egyáltalán nem érdekelte, hisz valószínűleg sosem lesz rá szüksége. De azért persze legjobb képességei szerint tanult rá, és próbált elviselhetően teljesíteni.

Így miután véget ért az utolsó vizsgája, kiment a parkba egy kicsit csavarogni, majd mikor megunta, elheveredett egy árnyas fa alatt, és azon töprengett, hogy vajon mit akar tőle Piton. Tudta ugyan, hogy felesleges ezen törnie a fejét, hisz a férfi alapból kiszámíthatatlan, de mégsem hagyta nyugodni a gondolat. Ha meg akarná büntetni a tegnap este miatt, azt már akkor megtehette volna. De amúgy sincs már semmi értelme. A pontverseny már lezárult, úgyhogy már az eredményeket sem tudná befolyásolni.

Amikor eljött az öt óra, még visszament a toronyba, lepakolta a cuccait, aztán figyelmen kívül hagyva barátai kérdő tekintetét, elindult a pince irányába. A kastélynak arra a területére, amire máskor akkor sem szívesen ment, ha muszáj volt. Megcsóválta a fejét, mikor az jutott eszébe, hogy önként sétál be az oroszlán barlangjába, de aztán sóhajtott, mondván annyira rossz nem lehet.

Mikor odaért, halkan bekopogott Piton ajtaján, és amikor a tanár ajtót nyitott neki, tétován belépett, majd tanácstalanul megállt az ajtóban. Igyekezett gyorsan, észrevétlenül körülnézni. Sosem járt még a férfi saját lakosztályában, de kellemes csalódást okozott neki. Mióta csak ismerte Pitont, egy sivár szerzetesi cellát képzelt el hozzá, de ezzel szemben a szobája kellemes, és otthonos volt.

- Nos… itt vagyok, tanár úr. Miért kérte, hogy jöjjek ide? – nézett félénken, de kíváncsian a tanárára Harry.

- Esetleg leülne, Potter? – viszonozta a pillantását türelmetlenül a férfi, mire Harry lehuppant az egyik fotelba. – Azért hívtam, mert arra gondoltam, talán segítene, ha beszélnénk arról, amiről az éjjel nem volt lehetőségünk hosszabban elbeszélgetni.

- Nem tudom, min segítene, tanár úr, de ha úgy gondolja, hogy szükség van rá…

- Nos, ha így látja… talán még emlékszik, hol az ajtó, amin bejött – vágott vissza ingerülten a bájitalmester, mire Harry visszakozott.

- Nem úgy gondoltam. Hallgatom, tanár úr.

- Nem prédikálni akarok magának. Az úgyis falra hányt borsó. Arról híres, hogy a két füle azért van, hogy az egyiken bemenjen, amit mondanak, a másikon meg ki. Inkább meghallgatnám a véleményét… úgy tudtam, foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy az aurorképzőbe menjen. Mi történt a terveivel?

- Ez hármunk közös döntése volt. De úgy hiszem, a többiek már egyáltalán nem akarják.

- Miből gondolja ezt?

- Tudja, amíg tartott a háború… - válaszolt elgondolkodva Harry -, végig velem voltak. Mindent megtettek, még az életüket is feláldozták volna a célért, mert tudták, az az egyetlen helyes út, amin járunk. De most már… most már mást akarnak. Egy saját életet. Egy normális életet. Közös családot, gyerekeket… biztonságot. Ron azt hiszem, szeretne egy békés állást, talán a minisztériumban, Hermione pedig biztos valami általa elnyomottnak vélt csoport jogaiért szeretne küzdeni.

- A griffendéles bátorság gyönyörű példái – vetette oda gúnyosan a bájitalmester.

- Ha magának lennének gyerekei, ugyanígy gondolkodna! – nézett rá bosszúsan Harry, de nem kapott választ, csupán a bájitalmester kútmély fekete tekintetével találkozott a pillantása, ahogy ránézett.

- És maga? Maga mit szeretne?

- Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy auror szeretnék lenni. Szeretném megtisztítani a varázsvilágot a… a még megmaradt halálfalóktól… és a hozzájuk hasonlóktól. De felesleges időpocsékolásnak tartom azt a három évet, amit az iskolában még elvesztegetnék.

- Miért lenne időpocsékolás?

- Mert a kisujjamban van már mindaz, amit ott tanulhatnék.

- Kissé el van szállva magától a mi kedvenc megmentőnk. Vagy tévednék?

- A legjobbaktól tanultam, tanár úr… öntől, Dumbledore professzortól, Mordon tanár úrtól… Remustól… Kingsleytől… nem hinném, hogy abban az iskolában van maguknál jobb tanár.

- A talpnyalás nem áll jól magának, Potter!

- Én ezt komolyan gondoltam.

- Ha ennyire biztos magában, tegye le a vizsgákat, és kész.

- Mi van? – nézett a férfira értetlenül Harry, és egy pillanatra még a tiszteletről is elfeledkezett, amit pedig a szigorú tanár mindig elvárt a diákjaitól.

- Vág az esze, Potter, mint mindig – gúnyolódott tovább a bájitalmester. - Szerezze meg a tanmenetet, és nézze át. Ha még akkor is olyan biztos magában, írjon egy kérvényt, hogy szeretne elővizsgát tenni. Beszéljen McGalagonnyal, majd segít.

- Ilyet lehet?

- Egy próbát megér. És ha ezzel megnyugodott az érzékeny lelke, hagyhatna dolgozni. Épp elég sokáig rontotta nekem a levegőt.

- Megyek, tanár úr – mondta Harry, és felállt a fotelból. Az ajtó fele indult, majd mielőtt megfogta volna a kilincset, még visszanézett, de legnagyobb meglepetésére a férfi alig pár lépésnyire állt tőle. Egy pillanatra meglepődött, de semmi fenyegetőt nem érzett a férfi közelségében, valahogy azonban mégis furcsa érzés volt. Ilyen közelről érezte az erejét… talán még a hangulatát is. Nem volt fenyegető… inkább elgondolkodó.

- Én csak… köszönöm, hogy segített, tanár úr… hogy mindig segít…

- Böki még valami a csőrét, Potter? – nézett rá összehúzott szemmel a férfi, mint aki a másik lelkébe lát, pedig ezúttal nem is alkalmazott legilimenciát.

- Én csak… azon gondolkodtam… hogy ez így tök jó lenne, meg minden… de a legközvetlenebb problémámat még mindig nem tudom, hogy oldjam meg. Hogy hova a fenébe menjek holnapután reggel, mikor el kell hagynom a kastélyt. Tudja… rohadtul nincs hova mennem.

- Ne várja, hogy minden problémáját mások oldják meg maga helyett, Potter! Ideje lenne végre befejeznie a hisztit, és felnőtt ember módjára viselkednie.

- Igen? – csattant fel Harry a kioktató hangra. – És elmondaná nekem, hogy mikor lett volna időm vagy lehetőségem felnőni? Azt hiszem, ez nem egy olyan dolog, ami egyik napról a másikra működik! És közlöm magával, hogy egész eddig kisebb gondom is nagyobb volt, mint ezzel foglalkozni, és ezt magának kéne a legjobban tudnia! – mondta a fiú, és ezzel kilépett az ajtón, és jól bevágta maga mögött.

Piton egy pillanatra elgondolkodott, hogy most állati dühös legyen, vagy csak egy sóhajjal megcsóválja a fejét, de végül az utóbbi mellett döntött. Igaza volt a fiúnak, de valahogy mégis rosszul esett neki, hogy pont az ő fejéhez vágta ezt. Hisz mindkettejüknek egyformán embertelen volt a sorsuk. Vádolhatott volna bárki mást, de hogy pont neki tett szemrehányást…

Később aztán mégiscsak dühbe gurult, ahogy újra és újra lejátszotta magában az esti beszélgetést. Dühös volt magára, hogy egyáltalán szóba állt Potterrel, és dühös volt a kölyökre is, hogy tényleg egy hisztis gyerek módjára viselkedik. Késő estig bosszankodott ezen, és éjjel is nehezen jött álom a szemére.

~~ o ~~

Másnap a bájitalmester direkt korábban ment reggelizni, nem volt kedve senkivel találkozni. De hát a sors megint közbeszólt. Mikor kilépett a Nagyteremből, látta, hogy Potter akkor közeledik. Ezúttal is egyedül volt, és ezúttal is a gondolataiba volt merülve. A tanár el akart sietni, hogy elkerülje a találkozást, de akkor Harry észrevette.

- Tanár úr! – szólt utána a fiú.

- Mit akar, Potter? – állt meg kelletlenül a bájitalmester.

- Szeretnék bocsánatot kérni, tanár úr! – mondta a griffendéles bűntudatosan.

- Nincs szükségem rá! – szakította félbe a férfi. Maga sem értette, miért bántja annyira a fiú kirohanása, és az, hogy rávágta az ajtót, de hogy még beszéljen is róla, ahhoz végképp nem volt kedve. – És sose kérjen bocsánatot azért, mert elmondta az őszinte véleményét!

- De én… bunkó voltam… nem lett volna szabad. A tanár úr segített nekem, és én…

- Beszélt az igazgatónővel? – szakította félbe a férfi, csak, hogy ne kelljen tovább hallgatnia a dadogását.

- Még nem. Most akartam. Csak előbb…

- Nincs csak előbb… most ez legyen a legfontosabb! Menjen, és hagyjon engem békén! – mondta Piton, és minden további nélkül otthagyta az utána bámuló griffendélest, aki az elmúlt napokban már ki tudja hányadszor nézett rá úgy, mint aki kísértetet lát.

Végül sóhajtott, és úgy döntött, ezúttal szót fogad. Az igazgatói iroda felé vette az irányt, ahol nem járt az elmúlt egy évben. Milyen furcsa, gondolta némi cinikus felhanggal… előtte szinte állandó vendég volt Dumbledore-nál. Vagy valami csínytevés miatt, vagy valami különórán, de több-kevesebb rendszerességgel megjelent az igazgató előtt. A jelszót persze most is tudta, de már jó ideje nem volt szüksége rá.

Ahogy a lépcsővel felért az iroda elé, tétován bekopogott, majd McGalagony szórakozott

„tessék"-jére félénken benyitott.

- Harry! – nézett fel az igazgatónő meglepetten. – Jöjjön be! Mit tehetek önért?

- Én… a segítségét szeretném kérni, igazgatónő…

- Üljön le, Harry! Természetesen segítek, amiben tudok. Hallgatom.

- Arról lenne szó… tudja tanárnő, hogy az aurorképzőbe akartam járni, és… szóval arra gondoltam… hogy praktikus lenne, ha megnézhetném a tantervet… mert úgy gondolom, hogy ha a szükséges tudás nagy részének esetleg már a birtokában lennék… akkor nem kellene elpazarolnom három évet az életemből… és… megpróbálnék levizsgázni…

- Értem, Harry… de mondja csak, ez önnek jutott eszébe?- nézett hunyorítva a fiúra az igazgatónő.

- Hát… nem. De fontos ez?

- Tulajdonképpen nem. Csupán kíváncsiságból kérdeztem.

- Pitonnal beszélgettünk róla.

- Piton professzor, Harry – javította ki az igazgatónő. - És maguk mióta beszélgetnek?

- Hát ez egy jó kérdés. Segít nekem, tanárnő?

- Természetesen, Harry. Még ma megkapja, amit kér.

- Köszönöm, tanárnő.

- Ennyit igazán megtehetek önért. És most menjen. Gondolom félbe maradt a csomagolással.

Harry egy udvarias mosollyal bólintott, holott még neki sem állt csomagolni, és nem is fűlött hozzá a foga. Elköszönt az igazgatónőtől, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a pince fele vette az irányt.

Amikor azonban odaért, minden bátorságát össze kellett szednie, hogy bekopogjon Pitonhoz. Mintha már messziről érezte volna, hogy a bájitalmesternek tetőfokára hágott a rossz hangulata. A férfinak villámokat szórtak a szemei, mikor ajtót nyitott, és meglátta Harryt.

- Mit akar? – förmedt rá.

- Én… beszéltem az igazgatónővel, és…

- Nem szükséges minden lépéséről beszámolni.

- Azt hittem, érdekli…

- Tévedett! – mondta a férfi, és minden további nélkül bevágta az ajtót.

Harry leforrázva nézett a döngve becsapódó ajtóra, ami mögött a bájitalmester önmagával viaskodott. Nem akarta bántani a fiút, vagy legalábbis nem ennyire, de mégis, pont ez az érzés volt, ami mindennél jobban dühítette, és kihozta belőle a legrosszabb oldalát. Ördögi kör volt ez.

Aztán megpróbálta lecsillapítani háborgó elméjét, és racionálisan végiggondolni a történteket. Végül rájött, hogy nem a fiú dühíti ennyire, csupán az a gondolat, hogy pont Potter az, aki ezeket a szamaritánus érzéseket felébresztette benne. A fiú, akit gyűlölnie kéne olyan rengeteg okból. És már nem gyűlöli… annyira, mint régen. Inkább sajnálja… talán azért, mert pontosan tudja, mit él át…

Ebéd után Harry kiment a parkba, hogy sétáljon egy kicsit, és lecsillapítsa a gondolatait. Még mindig háborgott a lelke, hogy Piton úgy elhajtotta, de sokkal jobban izgatta, hogy nem sokkal ebéd előtt megkapta McGalagonytól az aurorképző hároméves tanmenetét, gondolta kint, valami kellemes, árnyékos helyen áttanulmányozza.

Az egyik tóparti, óriási tölgyfa árnyékában telepedett le. Szerencsére kevesen járkáltak erre, már mindenki a csomagolással, és a reggeli hazaindulással volt elfoglalva. Alig merült bele a papírokba, mikor valaki megállt mellette.

- Csatlakozhatok? – kérdezte egy bársonyos, enyhén gúnyos hang a feje fölül, de Harrynek most nem volt kedve Piton társaságához.

- Nem hagyna békén? – kérdezte egy kissé ellenséges, de inkább fáradt hangon a férfitól.

A bájitalmester leguggolt mellé. – Megtehetem, de akár segíthetnék is – mondta, de mivel nem kapott választ, felállt, és már indult volna vissza a kastélyba, de Harry egy sóhajjal utánaszólt.

- Várjon… üljön le!

A férfi letelepedett a fűbe, és érdeklődve nézett a Harry ölében heverő nagy kupac papírra.

- Most kaptam meg McGalagonytól a tanmenetet.

- És mire jutott?

- Még csak éppen belenéztem – füllentette Harry, akinek nem fűlött a foga ahhoz, hogy bevallja a tanárnak, hogy elég sok ismeretlen dologgal találkozott az első néhány lapon is, úgyhogy elment a kedve az egésztől.

- Vagyis letört a lelkesedése – mondta a férfi. – Had nézzem! – kérte el a fiútól a papírokat. Egy kis időre belemerült, és Harry nem akarta megzavarni. Inkább saját magát bosszantotta, hogy milyen hülye volt, mikor azt hitte, hogy csak úgy sitty-sutty megcsinálja az aurori vizsgát. Mintha az olyan egyszerű lenne… mintha bárkiből lehetne auror. Végül Piton hangja ébresztette a merengésből.

- Ahogy sejtettem, sötét varázslatok kivédésével, és egyéb védekezési technikákkal nem lenne gondja. Támadásokból és átkokból is többször annyit ismer, mint ami itt elő van írva. A párbajtól sem féltem, hisz mint mondta, tőlem tanult, és Dumbledore-tól. Viszont álcázási technikákból nulla a tudása, hisz sosem az volt a célunk, hogy elrejtőzzön Voldemort elől… és a sötét átkok és csapdák felismerése sem erőssége… És bár ehhez fog a legkevésbé fűlni a foga… nem árt a jogrenddel tisztában lennie, különben a griffendéles vérmérsékletét ismerve előbb-utóbb magát keveri bajba.

- Szóval ennyi. Kénytelen leszek végigszenvedni azt a rohadt három évet…

- Griffendéles díszpinty… ilyen könnyen feladja? – kérdezte a tanár gúnyosan.

- Mégis mi a fenét tehetnék? – fortyan fel erre már Harry is.

- Mondjuk, kérhetne segítséget.

- Magától?

- Például.

- Miért segítene nekem? Már semmilyen érdeke nem fűződik hozzá.

- Tanár vagyok – vont vállat Piton. – Az a dolgom, hogy átadjam, amit tudok.

- Megtenné?

- Ha érdemes tanítványnak bizonyulna… És úgy tűnik, bájitaltanból is vannak hiányosságai ehhez képest – adta vissza a paksamétát Harrynek, akinek az arcán egy bosszús fintor jelent meg. – Tüntesse el a tömény utálatot a képéről, Potter! Egy aurornak kevés, ha csak a százfűléfőzetet és a veritaszérumot ismeri. Már az első sarkon megitatnák valami méreggel. Beszéljen McGalagonnyal. Talán megengedi magának, hogy itt maradhasson a nyárra a kastélyban.

- Köszönöm, tanár úr!

- Ezt most fejezze be, Potter! És ne feledje, maximális teljesítményt várok magától, különben mehet a fenébe! – mondta a férfi, majd köszönés nélkül felállt, és visszament a kastélyba.

Harry most már végképp kezdett összezavarodni. Egyáltalán nem értette, hogy a férfi miért akar neki segíteni, de azt meg főleg nem, hogy ha már egyszer segít, akkor mi a fenéért ilyen utálatos? Igazán eldönthetné, hogy mit akar… De aztán, ahogy tovább törte a fejét a dolgon, rájött, hogy bár a bájitalmester már nem úgy viszonyul hozzá, mint régen, a morgását sosem lesz képes félretenni. Ez úgy hozzátartozik, mint az éjfekete lobogó talárja.

Mikor megunta, hogy ezen törje a fejét, Harryt két másik kérdés is foglalkoztatta. Először is az, hogy vajon McGalagony megengedi-e neki, hogy maradjon, a másik, és ettől tartott jobban, hogy hogyan fogja ezt elmondani a többieknek. Bár nem hitte, hogy a másik kettő túlságosan besértődne a dolgon, de mégiscsak nehezére esett eléjük állni, hogy akkor rúgjanak fel mindent, amit eddig terveztek. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg szót fognak érteni, csak elkezdeni lesz nehéz.

Mikor visszament a szobájába, éppen ott találta a másik kettőt, akik ijedten rebbentek szét, mikor belépett.

- Harry… - nézett rá zavartan Hermione. – Szeretnénk beszélni veled.

- Remek – mosolygott rá halványan a fiú. – Én is pont erre készültem.

- Huh… figyi, akkor inkább kezd te, jó?

- Persze – egyezett bele Harry, de azt már csak magában tette hozzá, hogy úgyis mindig neki marad a neheze.

- Szóval – ült le végül Harry az ágyára -, az a helyzet, hogy meg kellene beszélnünk az elkövetkező dolgokat, és felül kellene vizsgálnunk a terveinket. Illetve… egyeztetnünk kellene inkább, hogy mi az, amit ti szeretnétek, és mi az, amit én. Mert valahogy úgy érzem, hogy a jövő szempontjából már nem beszélhetünk hármunkról együtt.

- Nézd, Harry… - szakította félbe a lány, de Harry nem hagyta.

- Nem kell magyarázkodnod, Hermione. Megértem. És megmondom neked őszintén, nekem is vannak terveim, amik kissé elütnek attól, amiről régen beszéltünk.

- Tényleg?

- Van egy lehetőségem, hogy elővizsgát tegyek az aurorképzőben, és nem kellene végigbohóckodnom azt a három évet. De ez alapjaiban rúgja fel a régi terveinket, és mielőtt végleg igent mondok, tudnom kell, hogy ti hogy terveztétek a jövőt. Mert… ha még mindig szeretnétek továbbtanulni, akkor én is végigcsinálnám veletek, de úgy érzem… nektek már más álmaitok vannak.

- Hát… - dadogott Ron, de Hermione megcsóválta a fejét, és belevágott.

- Az az igazság, Harry, hogy mi már annyira nem ragaszkodnánk a régi terveinkhez. Nem mintha nem tartanánk helyesnek, csak tudod… arra gondoltunk, hogy az aurori pálya nem igazán ideális olyanoknak, akiknek családjuk van, és bajba sodorhatják a szeretteiket, és…

- Ennyi elég, Hermione – mondta szelíden rámosolyogva Harry. – Csak azt akartam tudni, mennyire haragudnátok meg rám, ha felborítanám a régi terveket.

- Ugyan, haver! – vigyorodott el Ron. – Örülünk, hogy ilyen jó lehetőséged van.

- De hogy fogsz felkészülni a vizsgára? Én… tudom, hogy sokat tudsz, Harry… de azért három évet kéne átrágnod, és…– kérdezte Hermione, akinek máris a dolog gyakorlati részén járt az agya.

- Valaki felajánlotta a hathatós segítségét.

- Ki?

- Nem fontos… most sokkal fontosabb, hogy McGalagony megengedje, hogy itt maradjak a nyárra.

- Piton? – kérdezett rá a lényegre Hermione.

- Fontos ez, Hermione? Amúgy miből vontad le ezt a messzemenő következtetést?

- Ő az egyetlen itt, akitől még mindig tanulhatsz. De jó ötlet titeket összezárni? Nem lesz belőle baj? Nemrég még egy kanál vízben megfojtottátok volna egymást…

- Majd kiderül – mondta kissé elutasító hangon Harry, mert pontosan ez a kérdés volt, ami őt is nyugtalanította, mióta csak a férfi felajánlotta a segítségét. Hisz amikor rá voltak kényszerítve, hogy együtt dolgozzanak, meg tudták oldani, de nem volt egyszerű. Mindkettejüknek egy kicsit erőszakot kellett tennie magán. Igaz, akkor még mindkettejüknek más volt a hozzáállása bizonyos dolgokhoz. A háború vége sok mindent megváltoztatott. Harry abban bízott, hogy kettejük kapcsolatát is, legalább annyira, hogy elviseljék egymást, ameddig muszáj. Bár titkon reménykedett abban, hogy végül egész normálisan tudnak majd együtt dolgozni, de tudta, hogy ő is, és a tanára is elég hirtelen természetűek ahhoz, hogy bőven gördítsenek akadályt egymás elé.

- Megyek inkább, és beszélek McGalagonnyal – mondta a fiú, és magára hagyta a másik kettőt, akik némileg megkönnyebbülve, de inkább csodálkozva néztek utána.

Mikor felment az igazgatónőhöz, az eléggé furcsán nézett rá, amiért egy nap már másodszor jelent meg az irodájában.

- Mit tehetek önért, Harry? – kérdezte ennek ellenére látszólag nyugodtan.

- Sajnálom, hogy megint zavarnom kell, igazgatónő, de újfent kéréssel szeretnék fordulni önhöz.

- Hallgatom.

- Nos… szóval tudom, hogy nem szokták megengedni senkinek, hogy a nyáriszünetben a kastélyban tartózkodjon, de én mégis erre szeretném kérni.

- Szeretne a kastélyban maradni? Hisz minden végzős alig várja, hogy holnap kiszabadulhasson innen.

- Tudom. De nekem itt lenne leginkább lehetőségem felkészülni a vizsgáimra.

- Egyedül? – kérdezte gyanakodva a boszorkány.

- Nem, de…

- Azt ne mondja…

- Piton professzorral.

- Én nem értem magát, Harry. Biztos, hogy állandó vitában és veszekedésben akarja tölteni a nyarat?

- Nem. De talán el tudjuk kerülni. És lássa be, igazgatónő, senkitől nem kaphatok annyi segítséget, mint tőle.

- Tudom. És ő mit gondol erről?

- Ő ajánlotta fel.

- Merlin… hát az egész világ megbolondult? Ha már ő is kifordul önmagából, akkor már semmiben nem lehet bízni. Jól van, ha ez a szíve vágya, én nem állok a boldogsága útjába. Csak meg ne bánja.

- Hát, ezt nem ígérem, igazgatónő, de mindent megteszek, hogy elkerüljem.

- Rendben. Most menjen… és remélem, én sem fogom megbánni, hogy beleegyeztem.

Harry még udvariasan megköszönte a lehetőséget, és visszatért a szobájába, ahonnan legnagyobb megkönnyebbülésére már eltűnt az enyelgő párocska. Harry elfeküdt az ágyán, és elgondolkodott. Két nappal ezelőtt még semmi kilátás nem volt előtte, és most úgy tűnt, újra vannak tervei. Ez nagy könnyebbséget jelentett a számára, ugyanakkor izgult is a lehetséges következmények miatt.