Hello emberek:) ez az első Bleach ficcim szóval várom a véleményeket :)

Itt egy kép Raiden-ről:

postimg image /w5y4c6gr5/ (szóközöket hagyjátok ki)

Sötétség uralkodott apró kis cellában, csak a holdnak egy vékony sugara sütött be. A hold fényében egy fiú ült. Arcát a hold sugarai felé fordította. Tudta, hogy ez nem az igazi hold, de megnyugtatta, hogy ez legalább egy kicsit hasonlít az emberi világra.

Ujjaival türelmetlenül arrébb seperte barna tincseit. Nem akart itt lenni, és az okát sem igazán értette , hogy miért hozta ide.

– Látom felébredtél. – mondta egy hang a cella másik oldaláról. Fiú felugrott az ágyról és a rácsokhoz sétált. Nem hitt a szemének, ennyi év után…

– Mi az Raiden? Nem ismered meg jó apádat? – kérdezte mézesmázos hangon, az idősebb.

– Aizen lehetsz te akármi, de apának ne merészeld magad nevezni. Még a fejedre hullik a plafon. – sziszegte Raiden. Kék íriszei szikrákat szórtak „apja" felé.

– Kicsit több tiszteletet Raiden – mondta Aizen és elégedetten mérte végig a fiát – szépen megnőttél mióta utoljára láttalak.

– Mondjuk mivel 10 évvel ezelőtt láttál utoljára?! – csattant fel Raiden. Gyűlölködve fúrta tekintetét az apja szemébe. Majd dühösen fújt egyet és rávetette magát az ágyra. A képét sem akarta látni, szíve szerint ordítva tépte volna apró pici darabokra a férfit.

– Raiden annak is megvolt az oka. – Sóhajtott fel, érezte a fia körül vibráló lélek energiát – most is meg van az oka, hogy itt vagy.

Úgy tűnt végre sikerült a fia érdeklődését felkeltenie. Raiden az oldalára fordult és várakozón tekintett rá. Aizen nyugodt hangon kezdte el magyarázni a helyzetet, az árulásától kezdve az espadákig mindent elmondott. Raiden csöndben hallgatta, kavarogtak a fejében a gondolatok a hallottaktól.

– Nekem mi közöm van ehhez az egészhez? Nem értem, hogy minek kellett engem ide hozni. – mondta Raiden apja előadása után.

– Ha bárki megtudná a halálistenek közül, hogy van egy fiam, könnyű szerrel felhasználhatnának ellenem. – Válaszolta Aizen türelmesen, örült neki, hogy végre nem egy dühös kirohanást kapott.

– Szóval csak azért vagyok itt, hogy tudjad védeni a hátadat. Sejthettem volna. – morogta Raiden.

Aizen mélyet sóhajtott, felkészült, hogy a fia nem fogja örömmel fogadni ezt a találkozást. De valahol mélyen legbelül reménykedett benne egy kicsit , hogy a fia, ha csak egy pillanatra is, de örülne neki.

– Illetve még van egy oka: az erőd már eléggé fejlett illetve, ha informátoraim szerint te már elérted a shikai és bankai szintet. Szeretném, ha az erőd tovább fejlődne, és segítenél nekem. – magyarázta Aizen nyugodt hangon.

De már megbánta amint meglátta Raiden arcát. Mérhetetlen düh ült ki a fiú arcára. Lélek energiája hangos nyikorgással késztette a cella rácsait meghajlásra. Szemei lángoltak, düh és méreg lángolt a szemeiben.

– Én nem akarok leigázni senkit, engem a hatalom nem érdekel. – sziszegte dühösen Raiden. Érezte, ahogy a teste összes sejtje üvölt a vérrontásért. Hogy csak ugorjon oda és mélyessze a kardját az apja szívébe, hogy kiadja minden fájdalmát, amit az apja okozott neki.

– Ez majd még kiderül. – mondta Aizen és elindult az ajtó felé. – Még valami ma gyűlés lesz az espadákkal amin te is részt fogsz venni.

– Azt várhatod. – mordult fel Raiden és bevetette magát az ágyba. Kényelmetlen volt mint a fene, de bármit megtett volna , hogy ne hallja és lássa az apját.

Hallotta ahogy egy ajtó puhán becsukódik és hallotta a távolodó léptek zaját. Hátára gördült és dühösen meredt a sötétségbe. Nem akart itt lenni, nem akarta az apjával lenni, nem akart az espadákkal találkozni. Egyedül akart lenni egy lakatlan szigeten ahol senki sem tudna hozzá szólni.

Eszébe jutott egy idézet:" A szenvedéstől megerősödik a lélek. A legerősebb jellemeket sebek borítják."* Keserűen mordult egyet, csak úgy magának, ezzel is oldva a benne dúló feszültséget. Ha a lélek a sebektől lesz erősebb, akkor az apja igazán erőssé tette.

Gondolatai, mint egy hömpölygő folyó, úgy kezdett el áradni. Hol azon gondolkozott, hogy hogyan törhetne borsot apja orra alá, hol pedig , hogy hogyan tudna legegyszerűbben meglépni erről a helyről.

Nem tudott nyugton ülni, elkezdett föl-alá sétálni aprócska cellájában. Gondolatiba merülve nem figyelte semmi másra, így az sem tűnt fel neki, hogy valaki már a cella mellett ácsorog már egy ideje. Csak akkor tűnt fel neki az illető mikor az tüsszentett egyet. Amitől rendesen megijedt, hisz eddig teljesen abban a hittben volt , hogy egyedül van a gondolataival.

– Bocsánat, ha megijesztettelek Raiden, de a lépteit nagyon felkavarják az itteni port. – mosolygott kedélyesen az illető.

– Látom nem változtál semmit Gin, ugyan olyan róka képed van mint régen. – jegyezte meg Raiden mikor felismerte a férfit. Aki láthatóan nagyon boldog volt attól , hogy felismerte a fiú, legalábbis a róka vigyora még szélesebb lett.

– Te viszont sokat változtál Raiden! – kuncogta Gin. – Mikor utoljára láttalak a térdemig értél és alig mertél elő jönni.

– Miért jöttél? – kérdezte Raiden nem akarta, hogy többet beszéljenek a régi időkről. Gin egy kulcsot vett elő és pillanatokon belül kinyitotta a cella ajtaját.

–Megyünk az espadákkal megbeszélésre. – mosolygott továbbra is a férfi. Végig mérte Raident, és magában elismerte igaza volt Aizennek. Erős fiú lett, és nagyjából az espadákkal lehet egy szinten, csak az a kérdés, hogy melyikkel.

Szeme sarkából meglátta, ahogy Raiden valamit magához vesz az ágyról. Egy ugrással ott termet és kíváncsian lesett át Raiden válla felett. Ami nem volt túl jó ötlet mivel Raiden nemes egyszerűséggel egy szép kis monoklit csinált Gin szeméhez.

–Ezt miért kaptam?! – kiáltott fel a róka képű és dühösen tett néhány lépést hátra.

–Nem illik más háta mögé settenkedni. – Válaszolta vidám hangon Raiden, és ahogy megfordult egy katana volt a kezében. A tokján két kanji volt: kígyóé és a tigrisé. Mindkettő olyan volt mintha vérrel írták volna, azok is voltak, Raiden írta rá a saját vérével. De mielőtt Gin megkérdezhette volna, hogy mit jelentenek érezte, hogy egy erő hullám söpör végig a területen. Ez egy jel volt, hogy siessenek.

–Gyere Raiden, apád már türelmetlenül vár minket! – mondta Gin és már az ajtóban várta, hogy Raiden hajlandó legyen végre megmozdulni. A világért nem sietett volna, apja és az espadáji kedvéért.

*Kahlil Gibran