Hogyan kapta meg Neville Trevort?

Az egész szombatom ráment, hogy takarítsak és főzzek a bátyám vasárnapi látogatására. Minden hónapban egyszer eljönnek a feleségével, Eniddel. Persze Neville végig ott sündörgött körülöttem, és állandóan elcsent az ételekből, míg föl nem küldtem a szobájába. Hálistennek le sem jött vacsoráig, fönt duzzogott.

Elérkezett a vasárnap. Az idő gyorsan telt, mintha az órát kétszeres sebességre állították volna, és egy pillanat alatt eljött a hat óra. Algie sosem késik, és persze nem is megy el éjfél előtt. Most is, pontban hatkor kopogást hallottam az ajtón, majd rögtön utána az unokám elefántdübörgést idéző lépteit, ahogy lerohant köszönteni a nagybácsikáját. Nagyot sóhajtva ajtót nyitottam.

- Á, Elisabeth! – mennydörögte a bátyám. Valószínűleg mostanra már az egész ház tudja, hogy itt van. - Annyira örülök hogy végre látlak! Egyre fiatalabb és csinosabb vagy! – Hát ilyen nincs. Nem tudna végre megkomolyodni hatvan éves korára? És nem tudna egyszer eltekinteni a hülye vicceitől? És Enid, az a buta tyúk is csak vihog mellette.

Kényszeredetten elmosolyodtam.

- Szervusztok, gyertek be – nyögtem ki.

- Csókolom Algie bácsi! Enid néni! – kiáltotta boldogan Neville. Algie rögtön fölkapta, és megpörgette a nyolcéves gyereket. Neville imádja a nagybátyját, mert Algie mindig hoz neki édességet. Most sem tévedtem. Csak egy pillanatra vettem le a szemem az unokámról, de amikor újra ránéztem, már tömte magába a csokibékát. A bátyám persze direkt csokibékát hoz, mert tudja, hogy az mindig a frászt hozza rám. Undorodom a békáktól, főleg ha mozognak.

- Neville, hányszor mondjam, hogy ne egyél édességet a vacsora előtt? – pirítottam rá.

- Ugyan, hagyd már Lisa! - mondta Enid. - Igazán megérdemel egy kis csokit, ugye drágám? - és megsimogatta Neville-t. Majdnem szétpattantam a dühtől. De inkább csak azt mondtam:

- Üljetek le, rögtön tálalom a vacsorát.

Vacsora alatt, persze nem állta meg a bátyám hogy elmesélje a legújabb trágár vicceit.

(…- Miért nem próbálod ki a bungie-jumping-ot?

- Azért, mert úgy születtem, hogy elszakadt a gumi, és nem akarok úgy meghalni.)

- Hahaha… - préseltem ki magamból.

Vacsora után visszamentünk a nappaliba. Algie és Enid kényelmesen elterpeszkedtek a foteleken, és belefogtak az újabb viccesnek szánt történeteikbe. Mikor megelégeltem, elnézést kértem, és bementem a szobámba, hogy igyak a fejfájás-csillapító főzetemből.

Hirtelen egy ordítást hallottam, és rögtön visszasiettem a szobámba, és amit láttam, attól legszívesebben kikapartam volna a bátyám szemét. Ugyanis Algie éppen kilógatta az ablakon Neville-t, aki rúgkapált, és sikoltozott.

A megdöbbenéstől kábultan bámultam. Enid pedig kényelmesen felállt, nyugodtan odasétált a bátyámhoz, és – mintha csak egy teljesen természetes dolgot tenne - megkínálta sült habbal. Algie erre elengedte Neville-t, én pedig felsikítottam, és az ablakhoz rohantam. Még épp láttam, hogy Neville végigpattog a kerten, mintha csak egy gumiasztalon ugrálna, majd a kert végében megáll, és mosolyogva feltápászkodik.

- Varázsló lett az unokádból! – kiáltotta boldogan Algie. Én pedig képen töröltem.

Ezután lesiettem a kertbe, hogy megnézzem, hogy biztosan nem esett-e baja Neville-nek, és szerencsére nem is csalódtam. Visszamentünk a házba, de csak Enidet találtuk ott, aki unottan vakargatta az állát.

- Hol van a bátyám? – kérdeztem.

- Elment az Abszol útra – válaszolta -, és szerintem vesz valamit Neville-nek, hogy megünnepelje hogy varázsló lett.

Neville tágra nyitotta a szemét. – Tényleg?

Öt perc múlva halk pukkanás hallatszott, és megjelent Algie vigyorogva. Rosszat sejtettem.

- Nézd, mit hoztam neked, Neville! – kiáltotta.

- Egy varangy! Köszönöm Algie bácsi!

- ALGIE!!!