A repedezett falnál, a gerendák árnyékában egy pók fonja hálóját nyugodt egykedvűséggel, nem félve semmitől, hiszen számára a világ egyszerű. Hálót sző, táplálkozik, és nem érdekli, hol kell mindezt tennie. Számára egyik hely olyan, mint a másik: tökéletesen alkalmas a rejtőzködésre.
Eközben pedig nincs is tudatában, hogy velem együtt fogoly, csak míg én ezzel tisztában vagyok, addig nyolclábú barátomat ez teljesen hidegen hagyja. Cellám egyetlen társa, szórakozásom forrása, akinek életét figyelemmel követem, egészen addig, míg a félhomályban képes vagyok kivenni aprócska körvonalát. Magányomban életének figyelemmel követése legfőbb mulatságom.
Mióta lett életem középpontja egy pók?
Valószínűleg normál esetben egy egyszerű ember elgondolkodva ráncolná szemöldökét, hogy rájöjjön a helyes válaszra, viszont nekem a napok, hetek már összemosódtak, és nem is igyekszem megtalálni a káoszban a megoldást.
Mit számít az idő?
Mit számít, hogy hol vagyok?
Mit számít a fájdalom?
Semmit.
Ezek már értelmetlen kérdések, amikkel már a kezdet kezdetén sem foglalkoztam, azóta pedig, főleg nem számítanak. Az egyetlen tudás, ami fontos és megváltoztathatatlan az, hogy soha többé nem hagyom el ezt a helyet, mert nincs az a földi erő, ami képes lenne kiszabadítani vasból és betonból épült börtönömből.
Hogy kerültem ide?
Erre már tényleg érdemes válaszolni.
Szüleim juttattak ide, az én büszke apám és alázatos anyám, hogy a gonosz, mely megszállta lelkemet eltávozhasson egyszer majd végleg, a kezeléseknek hála. Így kerültem be egy eredményeiről méltán híres intézmény falai közé, köszönhetően az irányomban érzett szülő aggodalmaknak.
„Amikor meggyógyulsz, hazajöhetsz velünk" – mondták nekem ezt az édes hazugságot. Szavahihetőségüket rontotta a szemükben észlelhető megkönnyebbülés, hogy maguk mögött hagyhatnak.
Mit sajnáltak valóban? Engem?
Á, dehogy!
Amit valóban bántak, az a rengeteg elvesztegetett idő, amit létem furcsaságaival kapcsolatban titkolni kényszerültek. A kihagyott fogadásokat, amivel újabb ismeretséget köthettek volna még fontosabb emberekkel, hogy aztán elmondhassák, további magasságokba emelkedett családunk híre. Az eltékozolt lehetőségek, ez volt az, ami valóban gyötörte őket.
Átláttam rajtuk, mint mindenkin, akikkel életem során találkoztam, mégsem illettem őket a „hazug" szóval, hagytam, hogy tegyék, amire vágynak, ők pedig csak egyet akartak: megszabadulni a tehertől, amit létezésem jelentett.
Mi a bűnöm?
Testreszabott átkom, hogy tudok, látok és hallok olyat, amit nem lenne szabad. Mindez hatalom, mely egyben elvezetett bukásomhoz, hiszen az emberek számára nincs rémisztőbb, mint az, amit nem értenek. Engem pedig nem lehet, ezért egyszerűbb bezárni, és örültnek nevezni, mint elfogadni a tényt, hogy van, amit nem lehet megmagyarázni, csak el kell fogadni, hogy létezik.
A világ azonban nem ilyen egyszerű, mert nevet akarnak adni tudásuknak… és amit nem lehet elnevezni, attól, egyszerűen muszáj félniük.
Megértettem ezt, mióta gyerekként rájöttem, hogy a sápatag balerinaruhás lányt, egyedül én látom. Emlékeztem a félelemre, ami kigyúlt a körülöttem lévők szemében, miután kiejtettem első tudatos szavaimat.
Megtanultam a reakciókból viszonylag hamar, hogy nem beszélhetek dolgokról, igaz a helyzetem már akkor is menthetetlen volt, hiszen a felismerés késve ért el. Ráadásul hiába akartam elfojtani a látott igazságot, előbb-utóbb kitört belőlem, és nem állíthattam meg szavaim következményeit.
Az igazságot hallva az emberek megrémülnek – itt soha nem volt kivétel –, hiszen honnét is tudhatna egy egyszerű lány gyilkosságokról, eltűnt személyekről, ráadásul mintha ez még nem lenne elég, alaptalanul vádolja meg az amúgy feddhetetlen embereket, mindezen gonosz tettek elkövetésével. Erre aztán már tényleg nincsen logikus magyarázat, vagyis egyetlen egy van, méghozzá, hogy őrült. Ezt már jóval könnyebb elfogadni, mint a képtelenségeket.
Sok mindent kimondtam, de még többet megtartottam magamnak, melyek következménye minden esetben utolért. A fájdalmat el lehet viselni, idővel akár hozzá is lehet szokni. Ennek hála, hogy tűrőképességem magas, ami a mostani környezetemben igazi előny, hiszen a kórháznak álcázott börtönömben a kínt nagy adagban mérik. A legfőbb cél itt gyógyítani, és kiszabadítani az őrület markából az eltévelyedett betegeket, ezért minden eszköz megengedett.
Amióta bekerültem ide… az idejét nem tudom, szóval fogalmazunk úgy, hogy mostanában kezdtem el gondolkozni azon, lehet, tényleg egy hisztérikusan zavart személyiség vagyok.
Létezett idő, mikor nem tartottam magamat annak. Ez lehet önhittség volt a részemről. Végül is honnét tudja valaki, hogy őrült? A körülöttem lévők sem tudják, hogy bolondok. Mégis a tudomány állása szerint azok, és erről senki sem vitatkozik az orvosokkal.
Elgondolkodva húzom el a számat, majd arra a következtetésre jutok, hogy az igazi őrület, akkor kezdődik, mikor azt hiszed, normális vagy. Viszont, ha innét nézzem a dolgokat, akkor már nem is vagyok annyira beteg, mint ahogy mindenki véli. Ezen a meglátáson aztán el lehet töprengeni, és szerencsére időm bőven van az elmélkedésre.
Léptek zaja zavarja meg magányomat, megszakítva nyugalmas perceimet, és ezzel filozofikus eszmefuttatásomat felfüggesztem.
A cipő a padlón hangosan koppanva jelzi, hogy egyre közelebb érnek cellámhoz. Az, hogy ez mit jelent, nem kell nagy észbeli képességekkel rendelkeznem, hiszen két esetben jönnek a betegkehez: mikor ételosztás van, illetve kezelésekor.
A kulcs zörög, majd a vasajtó nyikorogva, kitárulva engedi be az ápolók egyikét, egy nagydarab izomkolosszust. Habár hozzám képest mindenki annak minősül, de Frank tényleg az.
Jöttére nem reagálok, inkább pókom tevékenykedését szemlélem kitartóan játszva, hogy nem is látom látogatómat. Sajnos Frank nem viseli túl jól, ha tudomást sem vesznek róla, és durva mozdulattal megragadva rángatnak le ágyamról, kiszakítva nyugalmas burkomból.
Meztelen lábamnak túlzottan fagyos a padló, mégis ennek ellenére se igyekszem belebújni cipőmbe. Húzom az időt, bár ez meglehetősen szánalmas kísérlet részemről, mert tisztában vagyok vele, elkerülni nem fogok ezzel a tettel semmit.
- Itt az ideje egy kezelésének – hajol arcomhoz közel, ezzel részesítve szájának higiéniai hiányosságaival.
Szempillám sem rezdül, pedig a „kezeléseket" Frankkel egyetemben utálom.
- A doktor is részt vesz. Legutóbb igen fájlalta, hogy nem lehetett jelen – folytatja gonoszul.
Erre a mondatra akaratlanul is megrezdülök, amit rögtön észlel, hiszen csak arra várt, hogy valami érzelmet csiholjon ki belőlem. Ez egy játék. Ő kínoz, és ez ellen nem tehetek semmit pusztán elviselem. Nyerek, ha kibírom. Sajnos aprócska reakcióm miatt most vesztettem, de lesz még alkalmam a győzelemre… Holnap, esetleg a következő napon, mikor már kiöltek belőlem mindent, ami még megmaradt.
Reagálásomra elégedett vigyor tűnik fel a durva vonásokon. Káröröme nem túlzottan érdekel, miközben belebújok vékony kis cipőmbe. Elkészülve, ápolóm felé fordulva nyújtom csuklómat, amire azonnal rákattan a hideg bilincs, nehogy szökni próbáljak… mintha lenne hova. Ha fel is tudnám lökni a hatalmas alakot, jönne a következő, és ha még rajta is át tudnám verekedni magamat, az épületből akkor se tudnék kijutni. Minden folyosót ajtó zár le, amihez adott kulcs tartozik. Valamint, mintha ez nem lenne elég a legközelebbi lakott település egy napi járóföldre helyezkedik el. Még én a bolond is tudom, hogy innét csak egy módon lehet kijutni: engedéllyel. Ezt pedig soha nem fogom megkapni. Legalábbis, amíg élek biztosan nem. A második lehetőséget pedig ezzel meg is válaszoltam.
Elindulva lélekben felkészülök a következő percek hosszúságára, amit a jó doktor még gyötrelmesebbé fog tenni. Pontosan tudom, minek lát. Egy érdekes rejtélynek, amit meg kell fejteni, bármi áron.
Soha nem gyűlöltem senkit, még a szüleimet sem, akik ide hozattak, viszont azt az embert teljes szívemből megvettem. A jóság álcáját használva téveszti meg a körülötte lévőket, miközben a szíve sötét, telve gonosz vágyakkal.
Hamarosan az életembe fog kerülni kutatási szenvedélye, de nem bánom, mert a sok titok közül, mit birtokolok, egyet különösen kedvelek. Mivel az igazság az, hogy soha nem fog rájönni velem kapcsolatban arra, amire szeretne, hiszen magam sem tudom, miért vagyok átkozott.
Ez pedig örökké kínozni fogja, míg a végén már képtelen lesz a józanság látszatát fenntartani, és egy lesz közülünk, őrültekkel.