A tisztavérűek lázadása

– A kezdetek

(Amelyben főhősünk szorult helyzetben találja magát és múltja segítségével megpróbálja felidézni, hogyan is jutott idáig.)

Egy tágas, világos és nagyon elegáns szobában tértem magamhoz. A halványszín falakon gyönyörű festmények (a szoba eredeti színét, ha akartam, se tudtam volna kideríteni, mert a lemenő nap fénye mindent narancsos árnyalatba öntött – ami mellesleg még kellemesebb hangulatot kölcsönzött a helyiségnek), tőlem balra egy hatalmas, és mellesleg igen kényelmesnek tűnő franciaágy, továbbá az egész szoba tele csodaszép virágokkal és az őket tartó porcelánvázákkal. Ha nem sajgott volna a fejem olyan rettenetesen, akkor talán még hálás is lettem volna, hogy egy ilyen szép helyen ébredhetek fel. De az igazság az, hogy nemcsak fájt egy kicsit a fejem, hanem minden porcikám sajgott és így nem nagyon volt kedvem új környezetemmel foglalkozni. Ráadásul mi ez az érzés?! Nem tudom mozgatni a végtagjaimat! …és, mintha valami szorosan a derekam körül tekeredne. És akkor leesett: Megkötöztek! Valaki elkapott és idekötözött ehhez a székhez, amiben ültem. Most vettem csak igazán szemügyre, hogy hol is vagyok pontosan. Velem szemben egy tölgyfa ajtó – természetesen zárva és az ablak (menekülésem egyetlen reménye) valószínűleg a hátam mögött. Erre az előzőre csak a beömlő narancsos fénysugarak irányából következtettem. Egy eléggé kényelmes székbe ültem, ami minden lehetséges felületen ki volt párnázva. Kezeim a csuklómnál és a könyököm felett a szék karfáihoz, a lábaim a szék lábaihoz és a derekam a háttámlához voltak szorosan odakötözve, …viszont nem egyszerű kötéllel, ami kegyetlenül a húsba vág, hanem finom selyemsálakkal. Aki elfogott, annak biztosan fontos volt a kényelmem, …ami elég ironikus, ha belegondolok, hogy az a valaki leütött, megkötözött és bezárt ide.

Tovább nem is jutottam a gondolkodásban, mivel kintről halk, sebes léptek zaját hallottam amint az ajtó felé közelednek. Egyre közelebb (kipp-kopp), …és közelebb (kipp-kopp), …és még közelebb (kipp-kopp) – a szívem nagyokat vert, a torkom elszorult és iszonyú érzés fogott el. Bárki is a fogva tartóm, most, hogy már ébren vagyok, biztos megpróbálja majd kiszedni belőlem a terveimet, és amikor rájön, hogy nem fogom elárulni, akkor majd vagy megöl, vagy megkínoz –mint sokan mások, vagy mindkettő. Hihetetlen, ugyanakkor nevetséges és szánalmas, hogy annyi év és sikeres küldetés után pont most, egy ilyen látszólag gyerekjátéknak tűnő feladat miatt érjen véget az életem. Nem harcközben és nem is egy számomra fontos emberért halok meg, hanem a saját ügyetlenségem miatt. Szánalmas, …ahogy már említettem. Megint nem jutottam tovább, mivel kissé nyikorogva kinyílt az ajtó. Azt kívántam, bárcsak láthatatlanná tudnék válni, vagy legalább gyorsan és szó nélkül végeznének velem (akkor még nem tudtam, hogy egyedül van).

Az ajtón egy magas, világosszőke, smaragdzöld szemű fiú lépett be. Fehér zakót és nadrágot viselt. Biztosan az egyenruha – gondoltam. Egyedül volt. Úgy 18 évesnek tippeltem volna, ha nem éreztem volna meg rögtön, hogy vámpír (ráadásul nemes) és így következésképpen úgy 200 éves lehetett. Nagyon jól nézett ki: kedves arc, lágy mosoly, kellemes kisugárzás. Ha nem akart volna megölni – amiben akkor és ott biztos voltam, talán még bele is szerettem volna. De e helyett csak némán és immár a szédüléssel is küszködve vártam a végzetem. Ekkor kétségeimnek véget vetve megszólalt.

- Szia, kislány, felébredtél? – kérdezte kedvesen. – Nagy bajban vagy, azt ugye tudod? – tette még hozzá intő, de mégis meleg hangon. Amikor hozzám szólt, olyan volt, mintha egy régi ismerős megnyugtató hangját hallottam volna. A bizalmatlanságomat azonban még nem hagytam eloszlatni, így távolságtartó és kisé hideg maradtam. Végül is csak egy idegen, miért is lennének kevésbé rosszindulatú szándékai, mint korábban a többieknek, akik elfogtak. Hogy mekkorát tévedtem, arra csak később jöttem rá.

- Mégis ki vagy te, és hogy merészelsz fogva tartani? – kérdeztem a végén már a fájdalomtól elcsukló hangon. – Azonnal engedj el! – vettem újra erőt magamon, bár tudtam, hogy hiába.

- Azt sajnos nem lehet, kedvesem. (KEDVESEM?! – ezt mégis hogy érti?) Amikor rád találtam, nyilvánvaló volt, hogy Kaname uram személyes dolgai között kutakodtál és ezt nem hagyhatom annyiban. Egyébként meg ő is valószínűleg szívesen elbeszélgetne veled, ha visszaér.

Visszaér? – tehát mégsem kerülhetem el, hogy vele is találkozzam. A fenébe!

- Kérlek, engedj el, vagy ölj meg, ha úgy akarod, de ne kényszeríts, hogy vele találkozzam! – kérleltem remélve, hogy gyorsan véget vet majd szenvedésemnek, s nem kell a Tanács kutyájának felelnem.

- Hah, te meg miről beszélsz? – kérdezte ijedt hangon. – Eszem ágában sincs bántani egy ilyen elbűvölő teremtést.

/Na, igen, sokak – vámpírok – szerint ember létemre nagyon szép és vonzó vagyok. Talán mert nem vagyok egyszerű ember. Egy a Kuranéktól különböző tisztavérű vámpír családból származom. Csakhogy ezt senki sem tudja, mert még régebben megkértem egy sámánt, hogy változtasson emberré. Bár a bűbáj nem hatott tökéletesen: halhatatlan és majdnem olyan szép maradtam, mint előtte, megtarthattam néhány képességem és az érzékeimet sem vesztettem el. Ennek ellenére az álca jól sikerült, mivel megváltoztatta a vérem szagát, nem kívántam már emberek vérét (csak néha a vámpírvért) és gyengébb is lettem, az emberekhez hasonlóan lassan gyógyulok. Na, jó nem olyan lassan, de sokkal lassabban, mint egy átlagos vámpír. Erre azért volt szükségem, mert az életem veszélyben volt. A Tanács 50 évvel ezelőtt elkezdte kiirtani a tisztavérűek családjait csupán abból az önző okból, hogy (a vámpír nép elől eltitkolt) önkényuralmát megszilárdítsa.

A Vámpírok Tanácsát1 réges-régen azért hozták létre, hogy a tisztavérűek által irányított egyeduralmi rendszer helyett, a vámpírok világában végre létrejöjjön az emberi világban már az ókortól jelen lévő demokrácia. Csak egy dolgot nem vettek számításba. A történelem tanulságát. A demokrácia is olyan, mint a létrehozói: nem tart örökké. A vámpírok talán sokáig élnek, de egyszer ők is meghalnak, eltűnnek, csupán azok szívében élnek tovább, akik számára jelentettek valamit. Épp ilyen a demokrácia is. Egy ideig jól működik, nagy reményeket fűznek hozzá, dicsőítik, …viszont egyszer valakinek elege lesz az egyenlőségből, testvériségből, a szabad választásból. Valaki majd többet akar magának, mint békét és ,,nagy" eszméket. Hatalmat akar, vagyont és azt, hogy a gyengébbek féljenek tőle és szó nélkül teljesítsék parancsait. És ha a demokrácia hanyatlása nem fordul anarchiába, ha valaki olyan talpraesett és ördögi, mint pl. Julius Caesar, Hitler vagy Sztálin, akkor átveheti a hatalmat anélkül, hogy bárkinek is feltűnne addig, amíg már túl késő megállítani.

Ez történt a mi világunkban is. Az ,,igazságosságot megtestesítő" Tanács többre vágyott a vámpírok világának irányításnál és megvédésénél, azt akarta elérni, hogy idővel majd a nép (többi vámpír; C-szintűek) ellentmondás és kivétel nélkül szolgálja őt. Következésképpen a Tanács,,nagy kutyái" elkezdték kiirtani az ősi (tisztavérű) családokat, akiknek talán még lett volna esélye megállítani a belső béke összeomlását. De sajnos az igazság nem győzhet mindig. Ezt már kiskoromban a töri könyvek és saját tapasztalataim alapján megtanultam. A legjobb, amit tehetünk az, hogy továbblépünk, nem adjuk fel és a jelenben keressük a megoldást egy szebb jövő reményében. Viszont az, amit a Tanács tett megbocsájthatatlan és túlléphetetlen volt. Legyilkoltatták az összes életben lévő tisztavérű vámpírcsalád tagjait, kezdve a miénkkel, amit messze a legerősebbként tartottak számon.

Azon az éjjel feszültebb volt a légkör családunkban, mint bármikor. Fiatal vámpírlány voltam (emberi korban úgy 15), akkor ünnepeltük a születésnapomat (most kb. 17 évesnek nézek ki). Minden rokonom ott volt nálunk. Az összes tisztavérű Kanegawa. Egy gyönyörű, smaragdzöld, selyempántos ruhát viseltem, ami nagyszerűen harmonizált bordó szememmel és hosszú, hullámos, sötétbordó hajammal. Akkor a legnagyobb problémám a késésben lévő születésnapi tortám körül forgott és azt hittem, anyáék is azért olyan idegesek. Istenem, mekkora egy idióta voltam! Lementem és sokáig veszekedtem a szüleimmel a romba dőlő bulim miatt ahelyett, hogy békében töltöttem volna el velük azt a maradék pár órát. Ma már mást se bánok jobban, mint, hogy akkor megsértődve bezárkóztam a szobámba. Valamennyivel később durva zajokra lettem figyelmes. Odalenn a hallban kivágódott a bejárati ajtó. Verekedés hangjai, majd apám sietve tört be a szobámba. Arcán riadalom látszott.

- Kicsim, most azonnal el kell innen menekülnöd! Vidd a húgodat is és rejtőzzetek el az erdőben – mondta apa aggódó, de kedves hangján. Aznap még nem tudtam, hogy akkor látom utoljára. Még most is összeszorul a szívem, ha rágondolok. – De, hát miért és mi lesz a bulimmal? Mi történik apa? – kérdeztem riadtan. – Nem lesz semmi baj kicsim, csak van egy kis nézeteltérésünk a Tanács küldöttével. Seperc alatt elintézzük, és ott találkozunk az erdőben.

Ekkor lépett be anya a szobámba az ijedt kishúgom kezét fogva. Anne kék szemét tágra nyitotta a félelemtől, szőke haja az arcába omlott. Na, igen, külsőre nem hasonlítottunk.

- Induljatok! A bácsikátok már nem sokáig tudja feltartani őket! - Ő és apa erősen megöleltek, puszit adtak a homlokunkra és szó szerint kidobtak az ablakon. – Vigyázz a húgodra Katei, ő nagyon szeret téged – ezzel eltűntek az ablakban.

Azt tettem, amit mondtak. Anne-el az erdőbe menekültünk, ahol azonnal E szintűek támadtak ránk. Anyáék erre valószínűleg nem számítottak. A Tanács vérebei, ma már tudom. Rettenetesen megijedtem, de az a tény, hogy meg kell védenem a hugit, erőt adott. Néhány perc alatt elintéztem őket. Tovább haladtunk, majd amikor úgy éreztük biztonságos, megálltunk. Vártunk, teltek a napok, de anyáék nem jöttek. Mikor rettegve visszatértünk a birtokra a házunk helyén csak hamut és törmeléket találtunk. Émelyegve ismertem fel a szüleim és rokonaim vérének égett szagát. Csak mi maradtunk – ébredtem rá a kegyetlen valóságra. A szüleim hazudtak az érdekünkben, azért, hogy megmeneküljünk. Elviselhetetlenül gyengének és árvának éreztem magam, órákon át zokogtunk a húgommal.

- Anyuék akkor most az égi országban vannak? – kérdezte végül félénken Anne.

- Igen – szipogtam – de örökre velünk maradnak a szívünkben és fentről vigyáznak ránk. Mikor ezt mondtam, mintha ők mondták volna. Akkor megfogadtam, hogy történjék bármi, befejezem, amit elkezdtek: visszaállítom a békét világunkban.

Néhány hét bujdosás után megtudtam, hogy a Tanács nemcsak a Kanegawa családot, hanem az összes többi tisztavérűt is megölte néhány kivétellel. Egy Hio Shizuka nevű nő hollétéről nem volt tudomásuk és egy Kuran család a csodával határos módon megmenekült. Első gondolatom az volt, hogy felveszem velük a kapcsolatot és talán összefoghatunk, de Shizukáról rémes pletykák keringtek és a Kuran-ok pedig elrejtőztek. 10 évvel ezelőtt hallottam azt a hírt, hogy fiuk (Kaname) kivételével őket is elérte végzetük egy gonosz rokon személyében. A fiú, akit azelőtt csak néhány bálon láttam, valószínűleg szövetséget kötött a Tanáccsal, azért nem ölték meg később. Na, ezt a gyáva szerzetet semmi esetre sem akartam meglátogatni - még esetleg kiad a Tanácsnak - vélekedtem. Megint egy alkalom, amikor hatalmasat tévedtem. Lehet, hogy mára ez vált az ismertetőjegyemmé.

Szóval, mivel más választásom nem nagyon akadt, felkerestem egy híres, nagy erejű és a méltatlanok számára ismeretlen sámánt, hogy változtasson engem és a húgomat emberré. Mint már említettem a varázslat nem ment tökéletesen, azonban így legalább nem maradtam teljesen védtelen. A sámán cserébe csak azt kérte, hadd viselje ő a hugi gondját, mert szívesen tanítaná. Örömmel egyeztem bele tudván, hogy Anne biztonságban és jó kezekben lesz. Mellesleg amit terveztem, az neki túl veszélyes lett volna. Így a következő 50 évben csak ritkán látogattam meg. Nem csodálkoztam azon, hogy a varázsló alig öregszik, a magafajtánál ez normális. Anne-nek így jó élete volt.

Ami pedig engem illet, elhatároztam, hogy tönkreteszem a Tanácsot és visszaállítom a királyságot. Már persze a hatalmi ágak: törvényhozás, végrehajtás, bíróság megosztásával; a királyi és minisztertanácsi hatalom szoros együttműködését hozva létre. Így a hatalom sohasem kerülhet egy személy vagy szervezet kezébe, tehát kisebb lesz az esély diktatúra kialakulására. Ezt a tervemet nem is restelltem megosztani azon kevés (C és D szintű) vámpírok táborával, akik átláttak a lepedőn, és szintén a jó célt tűzték ki maguk elé. Létrehoztunk a Szabadok szövetségét, amiben engem mindenki félvérnek hitt, aki apja terveit viszi tovább. Inkognitóban biztonságosabb volt. Úgy értem a Tanács hamar tudomást szerzett rólunk és törekvéseinkről. Elsősorban a gyengepontjuk megtalálását tűztük ki célként, de a kémkedés nem mindig járt sikerrel.

Ha elfogtak, megkínoztak, és azután akár megtudtak rólunk valamit, akár nem (és ez volt a gyakoribb) megölték azt, akinek nem sikerült megszöknie. Nekem, bár a többieknél gyengébb voltam, mindig sikerült megszöknöm. Ha megtudták volna, hogy Catherine Kanegawa létezik - igen, a szüleim rajongtak az angol nevekért - azonnal végeznek velem. De így nem sok figyelmet szenteltek egy egyszerű félvérnek és inkább a többiekkel foglalkoztak. A gyengeségem volt a mentsváram. Ironikus nem? Elhunyt társaim miatt viszont nem egy álmatlan éjszakát töltöttem zokogással és gyásszal. Végül, néhány éve elhatároztuk (elhatároztam), hogy óvatosabban folytatjuk a munkát, és nagyrészt egyedül hajtom végre a küldetéseket akár a gyengék védelméről ( akiket a Tanács szolgasorba akart kényszeríteni), akár kémkedésről van szó. A közvetlen támadásra még nem volt itt az idő, így a társaim végig a háttérből segítettek. Jó volt érezni az összetartozást, a közös cél erejét, még akkor is, ha ez a magánéletben nem mutatkozott meg és mindenki önmagáról gondoskodott. Talán emiatt is váltam mára zárkózottabbá és bizalmatlanabbá az idegenekben.

Az évek során új képességeimmel is megügyesedtem és már akár egy nemessel (B szintű) is elbánnék, ha az egyedül kerülne velem szembe. ,,Új" érőm eddig sosem hagyott cserben. Eddig, …de akkor, hogy kerültem most ilyen helyzetbe. Az egész egy rutinfeladatnak tűnt. Beosonni az Akadémiára – amiben én mellesleg nem hittem – és belenézni Kaname, az áruló, (Istenem, milyen vak voltam) irataiba, hátha találok valami hasznosat a Tanács terveivel kapcsolatban. Téli szünet volt és tegnap láttuk a többiekkel, hogy Kuran is elhagyja az iskola területét egy méretes táskával és persze arra következtettünk, hogy jó ideig nem jön vissza. Honnan is tudhattam volna, hogy ekkora bajba kerülök? Miután beesteledett körbeszaglásztunk, óvatosan, nehogy valaki tudomást szerezzen rólunk, és megtárgyaltuk a haditervet: Másnap délben beosonok a tisztavérű szobájába, a többiek pedig napnyugtáig várnak. Ha addig nem jövök, akkor meghaltam vagy fogságba estem és nélkülem kell folytatniuk a munkát. Nem engedhetem, hogy megkeressenek, nem hagyhatom, hogy még többen vesszenek oda miattam, még ha nem is a kebelbarátaimról, csupán szövetségeseimről van szó. Végtére is ki végezne a Tanáccsal, ha én meghalok?

Így hát délben búcsút vettem a többiektől és egyedül léptem be az oroszlán barlangjába. A vámpírok, ha van, aki maradt, akkor biztosan aludtak. Úgy ítéltem nem lesz gond. És újból tévedtem. Nem unalmas ez már egy kicsit? Na, szóval még a kapu előtt megállított egy rőt hajú vámpírvadász. Ja, igen, a vámpírvadászok szövetsége valamilyen szinten egyezséget kötött a Tanáccsal. Szorgalmazták a tisztavérűek, s egyben az E szintűek létrehozóinak kiirtását (persze arról fogalmuk sem volt, hogy az előbb már annyiszor említett szervezet az E szintű szörnyeket saját céljaira használja fel – mindenkit félrevezetnek) és a vámpírok szabad akaratának korlátozását. Ha valaki nálam is nagyobbat téved(ett), akkor az a Szövetség, mivel aranyélet helyett a Tanács tagjai végezni fognak utolsó létező ellenfeleikkel, miután megkapták tőlük, amit akartak. Hát ez van, ilyen az élet. Nem tudhatod, kiben bízhatsz meg.

Szóval a vadász: - Most véged te kis boszorka! Nem akadályozod tovább a felsőbbrendűek munkáját – ezzel nyílvesszőket lőtt felém. Olyan gyorsan, hogy az egyiket már nem tudtam kikerülni, így a vállamon megsebzett. Még jó, hogy a kabátom nem volt rajtam. Kár lett volna érte.

- Hé, vigyázz hova lősz! Kár lenne egy ilyen szép lányért – erre gúnyosan elmosolyodott. Ez már több volt a soknál!

- Most véged! – nem szoktam embert ölni, ha nem muszáj, de éreztem, hogy ez a bolond nem hagyna békén. – Ááh! – kiáltottam félig morogva és eltörtem a nyakát. Gyors és egyszerű halál. Nem voltam kegyetlen.

Tovább indultam a kapu felé, de később inkább a fal felé vettem az irányt és viszonylag könnyedén átmásztam rajta. Benn voltam az iskola melletti erdőben, majd átvágva a sűrűjén és egy sebes folyón, gyorsan a vámpírok szálláshelyének kertjében találtam magam. Körülnéztem. Fehér, kopár, szomorú kert, szürke ég. Alig egy-egy csupasz fa. Szinte már kellemetlen volt a csend. Ha még nem említettem volna január közepe volt. A tél leghidegebb időszaka errefelé. Az állatok mind téli álmot aludtak vagy elvándoroltak. Mindent fagyott hó borított. Csúszott, de legalább nem adott hangot. Fagyos szél fújt az arcomba, összeborzolva hosszú hajam. Megremegtem. Pont, mint azon a bizonyos születésnapomon. Csak akkor sűrűbbek voltak a fák és hugi is velem volt. Az úgynevezett Holdszállóhoz érve felnéztem. Holnap van a születésnapom, legalább valami hasznosat csinálok, amit lesz értelme megünnepelni – gondoltam. Rögtön megéreztem Kaname szobájának illatát. Felugrottam az erkélyére és megpróbáltam bejutni. Kicsit megszédültem és sajgott a fejem is, ami szokatlan volt, de nem foglalkoztam vele. Az erkélyajtó természetesen zárva volt, de két hajcsattal gyorsan megoldottam és már bent is voltam.

Kellemes meleg áradt a testembe. Ez jólesett az egynapos fagyban álldogálás után. Rövid pihenő után azonnal munkához is láttam: átnéztem az íróasztalán lévő papírokat, belenéztem a fiókjaiba is, de nem találtam semmi érdekeset. Biztosan egy széfben tartja a fontosabb iratokat. – Hát persze! – suttogtam magamnak. Azt a bizonyos széfet viszont már nem találtam meg, mert iszonyú fájdalom hasított belém. Először a vállamba, ahol a vadász eltalált, majd az egész testemet átjárta az érzés. Borzasztó volt, amilyet még sohasem éreztem, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni. Most nem adhatom fel. Felálltam az ágyról, ahova lerogytam és újból körülnéztem. Már nem láttam tisztán. Elindultam, de alig jutottam közelebb a szekrényéhez, mikor tompa fájdalmat éreztem a fejem körül és hirtelen minden elsötétült. Arccal a földre estem. A többit már tudjátok./

1 Sokan csak Vének Tanácsaként emlegetik

5