Sziaztok! Örülök, ha valaki nekiállt, hogy elolvassa. Ha bármilyen kérdésetek lenne nyugodtan írjatok:

Addig is ha kíváncsiak vagytok nézétek meg az előzetesét: .com/watch?v=-C1wZZhwea0

1. fejezet: Vétkek

Hirtelen ültem fel az ágyon. Zihálva szedtem a levegőt. Miébreszthetettfel? Kérdeztem magamtól. Óvatosan felálltam, majd egy szalaggal a fejem tetejére kötöttem fel hosszú szénfekete hajam, ami így is leért a fenekemig. A hátamra csatoltam a földön heverő két katanát. Dejó,hogymárvégzőssinigamivagyok!Tejóég,holnapleszabeosztás!Ezekkel a gondolatokkal kiléptem a szobából, majd a nappali felé indultam. A folyosó végén a sötétben meglapultam, és ki néztem a fal mögül. A szüleim és a nővérem az asztal körül ültek. Az asztalon egy gyertya állt, ami megvilágította a nővérem élettelen arcát és üres szemeit. Alig bírtam visszafojtani a sikításom. A logikát félretéve rohantam oda a szüleimhez. Mind hallottak. Az egész családomat szíven szúrták. A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Távolról lépések közeledtek. Megmerevedettem, a kezeimet a kardom markolatára tettem. Ekkor mögülem megszólalt egy vontatott hang.

- Né' má' főnök, itt van egy csaj! – kiáltotta, mire egy másik hang válaszolt.

- Akkor öld meg! Ne legyenek szemtanúk! – parancsolta a főnök.

- Rendben – még a szó közben előhúztam a kardjaim, és megpördültem. Már készültem támadni, mikor a nagy mamlasz előhúzta a kardját. – Visíts, Mályva! – a kardja átalakult. És egy fülsértő hanghullámot adott ki. De nem foglalkoztam vele, egyre közelebb értem hozzá. Felugrottam a levegőbe, majd mind két kezemet végzetes szúrásra emeltem, de a mamlasz kivédte.

- Mályva a kardod neve? – kérdeztem gúnyosan. Mire ő csak ledermedve bólintott. Lüke. A kardommal egy keresztet rajzoltam a levegőbe. – Lazíts, Mályva! – mondtam a kardnak, mire az visszaváltozott. Megint a levegőbe ugrottam, és pofán akartam rúgni, de mire odaértem eltűnt.

- Indulás! – parancsolta a főnök, majd már nem éreztem a lélekenergiájukat. Kiszaladtam a házból, és próbáltam utolérni őket, de nem sikerült, mert neki mentem valakinek. A porban kötöttem ki.

- Figyelj oda, kislány! – morogta egy férfi. Felnéztem rá. Egy barna szemű, vörös hajú halálistennek mentem neki. Majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Én elfogadtam, majd felpattantam, és elkezdtem a házunk felé húzni.

- Hova viszel? – kérdezte a halálisten. Nem válaszoltam, csak még gyorsabban futottam. A házunk ajtajában újra megszólalt.

- Lehet, hogy tetszek neked, de akkor is… - itt elakadt a mondatatban, mert bevezettem a nappaliba. – Itt meg mi történt? – kérdezte.

- Már holtan találtam őket mikor felébredtem. Két fickó volt az. Az egyikkel harcoltam is. Őket üldöztem, mikor neked mentem – mondtam, majd leültem a fal tövébe.

- Szólók a kapitánynak! Várj meg itt! – mondta majd eltűnt. Én a sarokban ültem, és zokogtam. Pár perc múlva újra megéreztem a lélekenergiáját, és egy másik halálistennek is. Majd beléptek a házba. A kapitány magas volt. Fekete hajú, és főnemes. Kuchiki Byakuya. Jöttem rá, mikor ránéztem a lélekölőjére. Eddig két képességemre jöttem rá, az állítólagos rengetegből. Az egyik, hogy át tudok változni egy óriási fekete farkassá. A másik, hogy a 13 őrosztag legtöbb lélekölőjét ismerem, és szoros kapcsolat van közöttünk. Akár meg is tudom őket idézni. Senbonzakura az egyik legrégibb ismerősöm.

- Mi történt? Jól vagy? – kérdezte a kard aggódóan. A két halálisten meglepődött a hang hallatán. A kapitány egyből felismert kardja hangját.

- Senbonzakura? – szólította meg óvatosan.

- Nem tőled kérdeztem – reagálta le türelmetlenül a mestere szavait a kard. Magamban jót mosolyogtam ezen. A képességeimet senki nem ismeri. Még a családom se tudott mindenről részletesen.

- Iko – szólított meg újra türelmetlenül. – Hogy vagy?

- Meg vagyok, Senbonzakura! És meg is leszek. Nemsokára itt kellett volna őket hagyjam. Hát most fordítva történt.

- Mi történt itt? Ki volt az?

- Nem tudom – ráztam meg a fejem, egy nagyot sóhajtva. – Nem tudom, Senbonzakura.

- Mi a neved? – kérdezte a kapitány.

- Uromesi Reiko vagyok. Végzős halálisten – ránéztem a másik halálisten kardjára. Zabimaru, akkor a sinigami Abarai Renji, a hatodik osztag hadnagya.

- Mindegyik zanpakutoval tudsz beszélni, vagy csak Senbonzakurával?

- A legtöbb osztag lélekölőjével jóban vagyok, és szoktam beszélgetni velük. De azon kívül majdnem az összes zanpakutot ismerem.

- Kedvelem Ikot – szólalt meg egy nagyot ásítva Zabimaru.

- Te mindenkit kedvelsz, aki hozzád szól, és a te oldaladon harcol – mondta Senbonzakura.

- Igaz – mosolyogtam.

- Csak kedves akartam lenni – mondta.

- Mi történt? – kérdezte a kapitány.

- Felébredtem. Magamhoz vettem a kardokat, majd lejöttem, és megláttam őket, majd közelebb mentem, de egy nagy mamlasz észrevett, egy fél percig harcoltunk, majd elmentek. Csak annyit tudok, hogy a lélekölője Mályva. Fekete maszkot viselt – mondtam el mindent. – Majd elmentek, én követni akartam őket, de belefutottam a hadnagyába. Gondolom innen már a kapitány is tudja mi történt – mondtam. Hamar túlléptem azon, hogy meghaltak. Hisz, mit érnék el vele, ha évekig siratnám őket? Semmit fel úgysem támadnak. Ez ellen nem tudok már semmit se tenni, tovább kell lépnem. Megbosszulni, meg fogom, de ezenkívül semmit sem tehetek. Ha legalább érezném a zanpakutoját. De ha sima kard alakban van, akkor csak beszélgetni, vagy megidézni tudom őket, bemérni nem. Várjunk csak. Tudom a parancsot. Talán sikerülhet.

- Visíts, Mályva! – motyogtam. Megéreztem az erejét. Felpattantam a földről, és már indultam is el, mikor eltűnt. Ez így nem fog menni.

- Mi történt? Sikerült bemérned? – kérdezte Bestia.

- Elveszettem – suttogtam. Majd megrázkódott a testem, és farkassá változtam, majd beszaladtam az erdőbe.

- Menjetek már utána – csattant fel Bestia. Én éreztem az engem követők lélekenergiáját. A tizedik osztag kapitányi szállásához mentem, majd felvonyítottam. Pár perc múlva Hitsugaya kapitány lépett ki, hátán a célszeméllyel. Jégförgeteg. Pont ebben a pillanatban érkeztek meg mögém a követőim. Visszaváltoztam, majd Hitsugaya kapitány mögé kerültem, és kihúztam a tokból a jégsárkányt. Megfordult és velem nézett farkasszemet.

- Mit csinálsz? – kérdezte a kapitány.

- Nehogy meg tedd, Iko! – csattant fel Senbonzakura. A kard a kezemben lüktetni kezdett.

- Hagyjatok már aludni! – csattant fel Jégförgeteg. – á, Reiko, te vagy az! Állok rendelkezésedre! – mondta. – Most hova fogunk utazni?

- Ismersz egy Mályva nevű lélekölőt? – kérdeztem nagy erőfeszítések árán. Nem könnyű megidézni egy zanpakutot.

- Nem. Őt keressük meg?

- Igen– nyögtem ki

- Állítsátok már le! – kiáltotta Zabimaru. – Ez nem sima idézés lesz! Ahhoz ez túl nagy energia!

- Meg akarja idézni Jégförgteget? – kérdezte hitetlenkedve Hitsugaya kapitány.

- Igen – mondta Senbonzakura – És átadja neki minden erejét, utána meghal!

- Hogy állítsuk le? – kérdezte Byakuya kapitány.

- Hitsugaya kapitány vegye ki a kezéből a kardot – mondta Zabimaru. A kapitány megfogta kardjának pengéjét, majd óvatosan kivette a kezemből. Zokogva estem össze, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, előkaptam a hátamról a harmadik kardomat, ami eddig láthatatlanságba burkolózott. Az első Akadémiai évem közepén kaptam meg. Senki sem tud róla, sohasem szoktam használni. Kinézetre egy egyszerű katana, a keresztvasa egy ezüst kereszt. Megbosszulom a szüleim halálát, ha belehalok is.

- Karmazsinvörös lángok közt halld parancsom, s gyilkolj, Pokol Vak Démona! – kiáltottam. Még én is éreztem, hogy a lélekenergiám hirtelen megugrott. A kezemben lévő kard megremegett, majd átváltozott. Hosszú kétélű kard lett belőle. A pengéje éles, még a gyémántot is átvágná, és fekete. Úgy tartják őt számon, mint a legerősebb zanpakutó, mely gyilkolásra termett. Ez igaz is. Mivel ő se nem jég, se nem tűz. Sehova sem lehet besorolni. Ő az egyetlen Pokol lélekölő, ami a lehető legnagyobb hatalommal rendelkezik. Mivel bármit létre lehet vele hozni. Számára nincs akadály, nincs olyan, hogy lehetetlen.

- Ez egyszerűen hihetetlen – szólalt meg a hadnagy. – Ez a legerősebb zanpakuto, még csak hallani lehetett róla, de látni senki nem látta. Ez a lány egyszerűen hihetetlen.

- Reiko, kérlek nyugodj meg – szólalt meg Senbonzakura. – Rakd el Jigokut, és segítünk megkeresni a gyilkosokat.

- Nem, Jigoku is szeretne már egy kicsit szórakozni! – mosolyodtam el, mire a kard helyeslően morgott.

- Iko, gyere idéz meg és keressük meg azt a Mályvát! – próbált hatni rám Jégförgeteg, de nem sikerült.

- Pokol tüze! – kiáltottam – Keress!

- Igenis – válaszolta Jigoku, majd egy fekete tűz indult el az erdő felé. És én utána szaladtam. A hálóruhám, mikor előhívtam a kardom már eltűnt, helyette, egy fekete bőr ruha volt rajtam. Reggelre egy kis tisztáshoz értem, amit körbe vett a tűz.

- Visíts, Mályva! – suttogtam, mire a reggeli nyugalmat egy fülsértő hang törte meg.

- Ezt minek csináltad, te lüke? – ugrott neki a mamlasznak a főnök.

- Nem én voltam az, a kardom magától vadult meg! – mondta az a nagyon lüke.

- Legalább, ne a szemembe hazudnál! – kiáltotta a magas.

- De hát én eddig aludtam! – tiltakozott a mamlasz.

- Ja, persze!

- Igazat mond – szólaltam meg, majd előléptem a fák közült. – Mert én voltam az! – azzal nekik ugrottam. Egy mozdulattal mindkettőt megöltem. Majd nagy nehezen elszállítottam, a Seireiteihez legközelebb lévő tisztásra. Ott leraktam őket. Írtam egy rövid kis üzenetet, majd felugrottam egy fára. Nem kellett sokat várjak, három óra múlva feltűnt a második, és a tizedik osztag kapitánya. Engem nem vehettek észre, mivel egy fa tetején tanyáztam, elrejtve a lélekenergiám.

- Istenem, mi történhetett itt? – kérdezte Soi Fon. Hitsugaya közelebb lépett, és kiszúrta a levelem.

- Nézd! – mutatta.

- Kedves halálisten kapitányok! Ezzel az üzenettel azt szeretném közölni önökkel, hogy a tegnapi két bűnös már meglakozott. Jigoku ügyes munkát végzet! A fekete maszk ott lesz mindkettejüknél. A bosszúm tejesül. Eltűnnők a világból, egy kis időre. Felednem kell a vétkeimet, mert a tegnapi az volt. Hitsugaya kapitány elnézését kérem, azért, amit tegnap a zanpakutojával műveltem. További sok sikert. Remélem még találkozunk valamikor! U. Reiko. U.I.: Most megpróbálom megszelídíteni a kardom, mert néha még mindig átveszi felettem az irányítást. Remélhetőleg még valamikor visszatérek. Addig is, ha Hitsugaya kapitány, vagy akár Kuchiki kapitány kíváncsi rám, az ágyam alatt van a naplóm, abból minden kiderül. De kérem a naplóm titkai maradjon csak e két kapitány között. Előre is köszönöm – olvasta fel a levelet a második osztag kapitánya. Hitsugaya kapitány elnézett a távolba, majd villámlépéssel eltűnt. Soi Fon kapitány pár perc múlva követte, majd én is eltűntem a fák közül.