Belépek a próbatermünkbe gitárral a hátamon. Maya az asztal előtt gubbaszt, és bámulja a nyalókáját. Úgy nézi, mintha valaki el akarná tőle venni. Mint az őrző-védő kutya. Morog, amikor közelebb lépek. Kimegyek kávéért, addig is kettesben hagyom őt élete szerelmével. Megiszom, de nem segít. Immunis lettem a kávéra. Ez nem az én napom. Ásítva nyitom ki az ajtót. Maya még mindig ott gubbaszt. Szemöldököm megemelem, de nem kérdezem meg, mi baja van. Ebből így nem lesz próba. Ismerem jól, mint a rossz pénzt. Hangolok, és addig is hagyom, hogy csinálja azt, amit csinál. Habár fogalmam sincs, hogy mi az. Szólok neki, hogy kezdjük el. Rám emeli kételkedő tekintetét, végül eleget tesz kérésemnek. Elkezdjük, de koncentrálni nem hajlandó. Ráförmedek, és csak az asztalra mutat.

- Nem értek „Mayául". Erőltesd meg magad, és mondjad végre!

- Az árnyék.

- Milyen árnyék?

- A nyalókáé – néz rám úgy, mintha én lennék a bolond.

- Igen, Maya. Mi a probléma vele? – erőltetek nyugalmat a hangomra.

- Az, hogy én itt vagyok, ő meg ott! – böki ki végül.

Fejemet oldalra döntöm. Mi?

- A nyalóka árnyéka a nyalókával van, míg én nem.

Féltékeny? Féltékeny a nyalóka árnyékára? Összepakolom a gitárom, és hatalmas ajtócsapással jelzem, hogy én hazamentem.