John lassan nyitotta ki a szemét. Nem tudta, mi ébresztette fel. Szobája teljes nyugalomba burkolózott, az ablakból lágy fény ömlött befelé: a csillagok és a Hold fénye. Illetve EGY hold fénye.

Jó pár hónapja tartott már a küldetésük, de néhány dolgot, úgy érezte, sosem fog megszokni az új helyen, idekint, a semmi közepén. Atlantisz sok szempontból az otthona lett. Sokkal inkább érezte annak, mint a Földet, ahol nem várta vissza senki. De a hold az mindig a Hold marad. És ez, ami ferde képét lassan betolta a helyiségbe, nem az igazi volt, csak egy a sok közül, idekint a Pegazus galaxisban.

Forgolódott még pár percig, teljesen hiába. Tökéletesen kipihentnek érezte magát, talán először jó néhány hét óta. Atlantisz szinte hívogatta, néha tényleg úgy vélte, hallja a hangját, és sokszor engedelmeskedett is a szelíd kérésnek.

Nem, nem gondolta, hogy megőrült volna. Az ős technológia, ami sokszor szó szerint a gondolatait is kitalálta, immár a mindennapjaihoz tartozott; pusztán az elméjével nyitogatni az ajtókat pont olyan természetessé vált, mint odahaza egy mikrohullámú sütő bekapcsolása. Saját gyártású elmélete az volt: ha az ugrók tudnak kommunikálni vele, miért ne tudna maga a város is? Volt már, hogy mások előtt is megcsúszott a nyelve, és Atlantiszt nem városként, épületként, élettelen tárgyként emlegette, hanem mintha élő személy lenne. Ilyenkor mindig kijavította magát, de gondolataiban a város sosem „az" volt, sokkal inkább „ő". Méghozzá nőnemű „ő". Miért? Hát csak úgy. Másoknak úgysem tudta volna megmagyarázni, saját magának meg nem is akarta.

A város most is szólongatta, ő pedig engedelmesen kitakarózott, felvett egy melegítőt, meg egy kényelmes pólót, ami épp a keze ügyébe akadt, és már kint is volt, a jótékony homályba burkolózott folyosón cél nélkül haladva előre.

Mikor idejöttek, mindent tudni akartak. Sokszor találgatták, honnan jön éjszakánként ez a szinte angyali fény, ami varázslatos megvilágításba vonja a helyet, s ami olyan volt, mintha egyenesen a falakból sugározna. Persze, akik értettek hozzá, azok nem értek rá olyasmikkel foglalkozni, mint az atlantiszi közvilágítás, inkább belevetették magukat az ős technológia bonyolultabb mélységeibe, így a fura fény kérdése megmaradt a város egyik rejtélyének, a dolognak, aminek – sok más ehhez hasonlóan jelentéktelen kérdéssel egyetemben – egyszer majd utánanéznek. De ez így volt jól.

Élvezte a csendet, bár tudta, hogy bármikor összefuthat valakivel az éjszakai műszakból. Senki nem lelkesedett az éjszakázásért: sokan morogtak, voltak, akiket nem zavart, és volt pár tudós, akik amúgy is éjszakába nyúlóan dolgoztak, tehát teljesen mindegy volt nekik a dolog. A csodabogarak – gondolták róluk sokan, sokszor Shepparddal az élen. És a legfurább közülük az ő csapatának oszlopos tagja volt.

Épp az egyik néptelen folyosót rótta, mikor szembejött vele az imént említett csodabogár egyik munkatársa, a cseh tudós, Zelenka. A másik férfi, ha meglepődött is a jelenlétén, nem mutatta, így csak könnyedén biccentettek egymásnak.

Sheppard kedvelte ezt az embert, bár neki is rendesen beletört a nyelve, mire megjegyezte a nevét. Méltányolta benne a türelmet, amivel elviselte Rodneyt, bár néha fogalma sem volt, hogyan csinálja. Mint mindenki, akinek az irritáló Mckayjel közelebbi munkakapcsolatba kellett kerülnie, ki kellett fejlesztenie egy módszert, amivel ezt megtehette, jelentősebb idegösszeroppanás átélése nélkül. Maga John is keményen dolgozott a problémán, és kellett neki egy-két hét, mire kezdte más fényben látni az először minden idegszálát próbára tevő fizikust. Zseni volt, ehhez nem fért kétség, ahhoz meg aztán pláne nem, hogy ennek ő maga is rettentően tudatában van.

A kalandozások a kapun keresztül azonban olyan helyzetek elé állították mindegyikőjüket, amikor is az álcák, melyek a Földön vagy bárhol máshol remekül működtek, lehullottak róluk… igen, még Mckayről is! És ezt Sheppardön kívül is kezdték egyre többen észrevenni. Rodney Mckay egyéniség volt a javából, de olyan egyéniség, aki a belét is kidolgozta ezért a városért, és ha cserébe csak annyit kellett tenniük, hogy elviselik… hát legyen! Weir nemegyszer említette, hogy tanulmányt tudna írni arról, ki hogyan kezeli ezt a jó értelemben vett „problémát", amivel úgymond „együtt kell élniük".

Zelenka volt az a fajta, akiről jobb napokon simán leperegtek Mckay sértései, s bár a rosszabbakon folyamatosan vitatkoztak egymással, intellektuális téren mégis ő volt az egyetlen, aki egyáltalán felvehette a kanadai tudóssal a versenyt, ez pedig rögtön meg is alapozta kettejük munkakapcsolatát.

Már elhaladtak egymás mellett, amikor pár lépés után John hallotta, ahogy a férfi halkan utána szól.

– Alezredes?

Ő visszafordult, és kérdően bámult, miközben Zelenka újra megtette azt a pár lépést, ami elválasztotta őket egymástól.

– Normál esetben nem zavarnám ezzel ilyen későn, de ha már úgyis felébredt, talán megtehetne valamit – kezdte kissé habozva a tudós.

Az ezen a ponton már igencsak kíváncsi Sheppard megemelte egyik szemöldökét, és érdeklődve megkérdezte:

– Mi lenne az?

– Rodney – felelte a másik egyszerűen.

– Mit csinált már megint?

– Semmit, illetve épp az a baj, hogy nem csinál valamit. Nem alszik – közölte Zelenka, aztán kissé bizonytalanul folytatta. Látszott rajta, hogy nem számított a találkozásra, de John valódi aggodalmat vélt felfedezni a hangjában. – Csak ül a laptopja előtt, és a tároló protokoll… Mindegy, ez nem fontos… A lényeg, hogy olyasmin dolgozik, ami nyugodtan várhatna még pár órát, vagy egy napot, vagy mit tudom én, mennyit… Próbáltam rábeszélni, hogy hagyja abba, de…

– Nem is kell továbbmondania – emelte égnek a szemét John. – Nekem nem kell bemutatni, milyen, amikor megmakacsolja magát.

Zelenka szája csücske felfelé görbült, de sietve megregulázva arcvonásait, és szinte már kérlelve folytatta:

– Nem tudom, miért csinálja, de elég rosszul néz ki.

– Mennyire rosszul?

– Mint aki három napja nem aludt. De lehet, hogy van az már több is. Szóval, az jutott eszembe…

– Már indulok is – mosolyodott el Sheppard, és közben arra gondolt, lám, Atlantisz nem hiába ébresztette fel. Bár senki élete nem forgott veszélyben, de a mindig kócos hajú Zelenka szemében tükröződő aggodalom meggyőzte, hogy érdemes utánanéznie a dolognak. Mint a csapat vezetője, egyébként is figyelnie kellett a társaira, Mckay pedig tényleg hajlamos volt elfelejteni a napszakokat, főleg, ha az átkozott laptopja, na meg egy bödön kávé a közelében volt.

– Még egy szóra, alezredes! – zökkentette ki a már épp távozóban lévő Zelenka hangja a tűnődésből. – Ha megtenné, és nem szólna Rodneynak arról, hogy én uszítottam rá, azt nagyon megköszönném. Még a szokásosnál is pokolibb tud lenni, ha neheztel valamiért.

– Lakat lesz a számon – ígérte John és nyomatékosítás céljából elhúzta ujját a szája előtt. Zelenka láthatóan megkönnyebbült, s míg a kölcsönös „jó éjszakát"- ok után végleg eltűnt a folyosó következő kanyarulatában, Sheppard határozott léptekkel elindult csapattársa laborja felé.

Az ajtóhoz érve pontosan az a látvány fogadta, amire számított, s amire figyelmeztették; Rodney a laptopja előtt görnyedt, s miközben véreres szemmel meredt a képernyőre, egyik kezét a billentyűzet felett lebegtette, másikban egy félig üres kávéscsészét dajkált, aminek létezéséről minden bizonnyal rég megfeledkezett. Tipikus. Ha Mckay így folytatja, azelőtt fog meghalni végkimerülésben, de boldogan, hogy elvégezte legutóbbi zseniális tettét, bármi legyen is az. Valahogy meg kéne kaparintania azt a laptopot, és eldugni előle egy időre.

Sheppard idáig ért a gondolatmenetben, amikor egy másik, sokkal reálisabb kép, jobban mondva emlék, tolakodott az agyába. Egyszer régen megpróbáltak tréfát űzni Rodneyból azzal, hogy eltüntették a gépét, azonban hamar rájöttek, hogy vannak dolgok, amikkel semelyik univerzumban nem érdemes tréfálkozni. Mikor a tudós előkerült, és rájött, mit műveltek, a megszólalásig hasonlított egy megvadult rinocéroszra. Fújt, mint egy bika, s céklaszínűvé lilult arccal addig szónokolt, („fogalmatok sincs, mivel vicceltek! Talán épp akkor fosztottátok meg a világot tucatnyi zseniális ötlettől, mikor rátettétek a mancsotokat..."), míg fél Atlantisz összeszaladt, hogy megcsodálja a műsort. A végén még Ronon is visszahőkölt kicsit Rodney láttán, aki öt perc kimerítő ordítozás után, laptopját egy kisgyermekét féltő anya szeretetével magához ölelve, szúrós pillantással távozott, a jelenlevő bűnösök legnagyobb megkönnyebbülésére. Mckay, ha mást nem is, azt mindenképpen elérte az akcióval, hogy az újabb ego túltengős kisbeszédtől tartva a laptopot a továbbiakban békén hagyták, mintha időzített bomba ketyegne a belsejében.

A folyosó félhomályából szemlélve John jelenleg csak egy kimerült embert látott, s bár erősen kételkedett benne, hogy sikerrel jár, úgy döntött, egy próbát mindenképpen megér, hogy teljesítse Zelenka kívánságát.

Kimért léptekkel a férfi mögé sétált, és bár bakancsa erősen dobogott a padlón, a tudós nem adta semmi jelét, hogy észrevette a jelenlétét. Sheppard Rodney válla fölött a képernyőre pislantott, de egy nagy csomó egyenleten kívül semmi érdekeset nem látott rajta, olyat semmi esetre sem, amiért érdemes lenne hajnali háromkor egy levegőtlen szobában kuksolni, a kényelmes atlantiszi ágyak helyett.

– Mckay.

Hangjára Rodney akkorát ugrott, mintha kisebbfajta hangyafészket fedezett volna fel a széke alatt, és szinte minden átmenet nélkül támadott.

– Mégis mi a fenét képzelsz, hogy így mögém lopakodsz!?

– Nem lopakodtam – vont vállat John, és kiszolgálva magát, odagördített egy gazdátlanul álló széket Rodneyé mellé, kényelmesen elnyújtózva rajta. – Azt se hallottad volna meg, ha egy egész lidérchorda csörtet az asztalod mellé. Mit keresel itt ilyenkor éjjel?

– Dolgozom – jött a kurta válasz, miközben a tudós fáradtságtól vörös tekintete ismét a képernyőre tapadt.

– Azt látom – húzta el a száját John. – Miért nem mész lefeküdni?

– Ezt épp az mondja, aki itt ül mellettem az éjszaka kellős közepén, és mellesleg hihetetlenül hülye kérdéseket tesz fel.

– ÉN már aludtam pár órát. Te nem – magyarázta Sheppard türelmesen.

– Dolgom van!

– Ami várhat holnapig.

– Már holnap van. Engem amúgy is ez a munka éltet.

– Na persze, a munka éltet, de a pihenésbe sem halt még bele senki.

– Szállj le rólam!

Sheppard úgy döntött, nem tágít.

– Talán támadnak a lidércek? A tenger elöntéssel fenyegeti a várost? Vagy a fogyatkozó vécépapír készletek problémájának megoldására irányuló halálfontos egyenleteket kell megoldanod?

– Alezredes…

– Nem, Rodney! Holnap küldetésre megyünk! És nem szeretem, ha a csapatom tagjai holtfáradtan indulnak útnak. – Ezzel a másik esetleges haragjával dacolva kinyúlt, és mérsékelt erővel ugyan, de lecsapta a laptop tetejét, hogy Rodney épphogy csak vissza tudta húzni az ujjait. A felé irányuló gyilkos pillantás még akár ijesztő is lehetett volna, ha nincs a félárbocra ereszkedett szemhéj és meggörnyedt testtartás.

– Én nem az ellenséged vagyok, Rodney – próbálkozott békítően, mire a másik férfi lemondóan felsóhajtott.

– Ajaj, nagyon könnyen beadta a derekát. Akkor még épp időben érkeztem.

Az együtt töltött idő alatt rég rájött, hogy a mellette ülő tudós legnagyobb ellensége sokszor saját maga.

– Nem bánom, győztél – állt fel recsegő tagokkal Mckay, grimaszolva nyúlva a gépe után.

– Az minek? – kapott volna a laptop után John, de Rodney, fáradságát meghazudtoló éberséggel rácsapott a kezére.

– Jobb, ha ez nálam marad. Ki tudja, milyen elvetemült támadások prédája lenne, ha nem vinném magammal.

Az enyhe célzást figyelmen kívül hagyva John is felpattant, és a tudós mellé szegődve fütyörészni kezdett.

– Nincs szükségem kísérőre – dörrent rá Rodney, szemmel láthatóan azon igyekezve, hogy ne aludjon el, míg a szobájához nem ér. Sheppard rávillantott egy mosolyt, megcsóválta a fejét, és süketnek tettetve magát, zsebre dugott kézzel csörtetett tovább mellette.

– Nem bízom benned. A végén még meggondolnád magad, amint eltűnök a képből. Jobb, ha az ajtódig kísérlek. Ha meglátod az ágyat, onnantól már úgysem tudsz ellenállni a csábításának.

– Milyen megható.

– Ugye?

Rodney úgy döntött, inkább legközelebb olvas be neki, amikor van hozzá elég lelkiereje. Bár csak magában, de be kellett ismernie, öt perc sem hiányzott volna, és az asztala mellett alszik el.

Szerencsére nem találkoztak útközben senkivel. Lépteik tompán koppantak a padlón, a művészi kivitelezésű ablakokból csak az atlantiszi hold sápadt fénye világított, a késői óra örömére elhalványított lámpák pedig még varázslatosabb homályba burkolták az ódon falakat. A város így éjjel még csodálatosabb volt, mint nappal bármikor, a két férfi így meg sem próbálta megtörni az áhítatos csendet.

Rodney ennek ellenére majdnem felkiáltott örömében, mikor szobája ajtajának körvonalait megpillantotta a távolban. Hamarosan már ott is állt előtte, és kísérőjéhez fordulva, nem állta meg, hogy meg ne jegyezze.

– Egyébként megmondhatod Zelenkának, hogy ha legközelebb fecseg, megnézheti magát –vetette oda csak úgy mellesleg, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.

– Hé, ezt meg…

– Hahó, zseni vagyok! – Egy utolsó fáradt intéssel eltűnt a szobában, magára hagyva a bosszankodó Sheppardöt.

– Mi lenne, ha még zseni sem lennél – csóválta meg a fejét a másik, de azért mosolygott egyet magában, és folytatta kis éji sétáját a haloványan megvilágított folyosókon. Atlantisz már várta.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Karl Erich Wichtel (barátainak csak Karl), az éjjeli műszakos tudóscsapat tagja, fáradtan dörgölte a szemét, miközben a város folyosóján bolyongott szerszámtáskájával a kezében. Felettese épp az imént észlelt valami kis energiaingadozást az egyik panelban, ő pedig szívesen vállalkozott a feladatra, hogy megnézze, mi lehet a baj, „legalább addig sem alszom el" elgondolással. Pedig általában minden kellemetlensége ellenére szerette az éjszakázást. Alapvetően nem volt túl társasági ember, így ennek a napszaknak a nyugalma, a város fényei mindig megnyugtatták, és míg a többiek zúgolódtak, hogy a kényelmes ágyat fel kell cserélniük a laborral, ő vidáman rótta köreit, magában dúdolgatva. Általában…

A mai nap mégis kivétel volt, az utóbbi hetek történései ugyanis igencsak megtépázták az idegeit. Lidércek támadása, a genii akciói, meg hasonló szörnyűségek… az utóbbi időben nemigen volt olyan időszak, amikor kényelmesen hátradőlve átengedhették magukat az atlantiszi csodák felfedezésének. Mielőtt idejött volna persze figyelmeztették, hogy nem lesz egy sétagalopp az utazás, de ha számítottak is akadályokra, azért az emberevő szörnyetegek nem szerepeltek a listájukon, az övén meg aztán pláne nem. Ahogy a folyosón haladt, indokolatlanul nehéznek érezte a derekára csatolt övben lógó, önvédelem céljára kötelezően elrendelt fegyvert. Valahogy kellemetlenül húzta az oldalát, és bár inkább leharapta volna a nyelvét, minthogy másoknak bevallja, de legszívesebben nem is viselte volna… Egyáltalán nem érezte veszélyben magát. A város ennél nyugodtabbnak nem is mutathatta volna az arcát. A hold fényesen sütött, neki meg nagy kedve lett volna kiülni valamelyik erkélyre álmodozni egy kicsit.

Nem lehet – sóhajtotta. – Energiaingadozás kontra álmodozás… egy szegény tudósnak nem lehet választása.

Épp a kérdéses helyiség ajtajához ért, ahol a hibás panelnek lennie kellett, mikor közeledő léptek zaja ütötte meg a fülét, pár másodperc múlva pedig Sheppard alezredes tűnt elő a sarok mögül. Karl kissé zavarban volt, de azért barátságosan jó éjszakát kívánt, a férfi pedig viszonozta a gesztust.

– Éjjeles műszak? – szólalt meg Sheppard együtt érzőn.

– Igen, uram.

– És hogy bírja?

– Ma nem olyan jól, mint általában, de már nincs sok hátra – felelte. – Bárcsak én is ilyen friss lennék. Nem sokan vannak, akik feladják az éjszakai alvást, egy kis…

– Sétálgatásért – fejezte be helyette az alezredes, majd vállat vonva továbbindult. – Néha ilyen is van. További jó munkát... öhm…

– Karl Wichtel, uram.

– Nos, akkor további kellemes éjszakázást, Mr. Wichtel.

– Nyugodtan szólíthat csak Karlnak, uram – indítványozta enyhén elpirulva zavarában.

– Rendben, Karl. – Ezzel Sheppard továbbindult, Karl pedig nagyot sóhajtva kitárta a helyiség ajtaját, és szerszámtáskáját a panel elé helyezve, kinyitotta az előlapot.

Csirp.

Ijedten fordult hátra. Határozottan hallott valamit. Az ember ilyenkor szokta megnyugtatni magát azzal, hogy „nyugi, csak a szél" vagy „a lehűlés recsegteti a padlót", és hasonló elmés megoldásokkal próbálja alátámasztani, mit hallott, vagy mit nem. Karl azonban bármennyire volt is tudós, bármennyire utálta is az erőszakot, létezett valami, amit a többi atlantiszival együtt már az első héten megtanult: ha ITT hallasz valamit, akkor NAGYON is elképzelhető, hogy tényleg egy szörny ólálkodik a közeledben. És a tény, hogy egy zárt helyiségben nem fúj a szél, és az ősök recsegés-mentes padlókat építettek, csak megerősíteni látszott ebben a hitében.

Csirp!

– Na jó, bárki légy, gyere elő! – kiáltotta bele bizonytalanul a sötétségbe, és habozva bár, de előkapta pisztolyát, magában azt remélve, hogy az a valami soha nem tolja ki a képét a homályból. Kissé undorodva vette tudomásul, hogy reszket a keze, és megpróbálta felidézni, amit a helyes fegyverhasználatról tanítottak neki… kevés sikerrel.

– Mi a fenét remegsz, te bolond! Biztos csak egy patkány… vagy ilyesmi…

Csirp.

Most közelebbről jött a hang. Karl úgy találta, bármennyire legyen is bátor, ez mégsem neki való, így óvatosan, csigalassúsággal elkezdett araszolni a bejárat felé. Talán az alezredes még nem jár olyan messze…

Ekkor a lélegzete is elállt. A helyiség túlsó sarkában megpillantott valamit… nem patkány volt! Ennyit egészen biztosan meg tudott állapítani. Annál sokkal nagyobb, még ha az atlantiszi rágcsálók extra méretűek is, ez tuti nem lehetett az. A szobában uralkodó félhomály azt a bizonyos sarkot még borzongatóbb megvilágításba helyezte, az a valami pedig…

Csirp.

– NE! Ne gyere közelebb! – kiáltotta a fegyverével hadonászva, de bármennyire szigorúan verték is a fejébe, hogy az ilyesmi nem ajánlatos, ijedtében csak különböző gépészeti szakkifejezések jutottak eszébe. Kavargó elméje valódi méretének százszorosára nagyította fel a szörny rémképét, pedig nem látott belőle mást, csak egy hosszú farkat, meg két világító szemet. Mint egy macskáé.

Lassan centiméterről centiméterre… már majdnem az ajtónál van!

Csirp Csirp

A VALAMI elindult felé, és ekkor elpattant az a kis húr, ami mostanáig a józanészhez kötötte. A pánik a feje búbjáig elborította, agyára pedig rászállt a vörös köd. Vaktában elsütötte a pisztolyt, aminek dörrenése az alvó város süket csendjében bombarobbanásnak is beillett volna, nála viszont természetesen süket fülekre talált. Pár másodperc múlva eleresztett még három golyót, amik naná, hogy közelébe se mentek a célnak, de ezt már nem láthatta, mivelhogy menekülőre fogta a dolgot. Rohant ki az ajtón, vak vágtában, zihálva, többet vissza se nézve.

Nem tudta, meddig szaladt, de pár méternél nem lehetett több, mikor rémületében beleütközött valakibe.

– NE! – kiáltotta vadul és összevissza kalimpált, miközben fogalma sem volt, hogy a fegyvert még mindig a kezében lobogtatja.

– Karl. NYUGODJON MEG! – kiáltotta valaki közvetlenül a fülébe, nagyon is emberi hangon. A szörny tehát nem jött utána. – KARL!

– Tessék? – eszmélt fel lassan, ködös pillantását megmentőjére szegezve.

Sheppard sietve kiimádkozta a pisztolyt a kezéből, a fiatalember zilált külsejét tanulmányozta, és miközben vadul járt a szeme körbe-körbe, azt találgatta, vajon mi, vagy éppen ki lehetett a lövések célpontja.

– Szedje össze magát! Mi történt? – szólt rá erélyesen a másikra, mert bármennyire is elfogta a szánalom a rémült tekintet láttán, a benne élő katona ösztöne azonnal átvette a kezdeményezést, sürgetve, hogy derítse ki abban a percben, mi folyik itt. Veszélyben vannak!? –Mi történt? – ismételte meg a kérdést még hangosabban.

– Alezredes? – hebegte a tudós.

– Igen! Miért lőtt? Mit látott?

– Volt… volt ott benn… – Karl itt egy pillanatra kifogyott a szuszból és levegőt kellett vennie, ha folytatni akarta.

Sheppard türelmetlenül ráförmedt.

– Mi volt az?

– Valami… nem is tudom… de… valami állat… vagy…

John közeledő léptek zaját hallotta, amire számított is, hiszen biztos volt benne, hogy ekkora lármára biztos odarohan valaki. Határozottan úgy látszott, hogy az ijedt tudóstól egyelőre egy értelmes mondatra sem telik, ráadásul amúgy is az volt a benyomása, hogy bármit is látott, vagy vélt látni, nem fogja tudni elárulni, mi volt az. Remélte, nem Karl tudóscsapatának tagjai közelednek, mert még több észkombájnra ebben a helyzetben nem nagyon számíthatott, és nem szívesen ment volna egyedül az ismeretlen bajkeverőre vadászni, rendes segítség nélkül. Aggodalmai azonban szerencsére alaptalannak bizonyultak, ugyanis Ronon robosztus alakja tűnt fel a folyosó kanyarulatában, megkönnyebbült sóhajt fakasztva John ajkáról. Kissé megnyugodva fordult vissza Karl felé.

– Az a szoba az? – mutatott a tárva-nyitva hagyott ajtajú helyiségre, melynek bejárata üresen ásítozott.

– I-igen – dadogta a tudós, akit az adrenalin látszólag kezdett cserbenhagyni.

– Sheppard? – ért oda Ronon kedvenc fegyverét szorongatva, John pedig a tudóstól zsákmányolt pisztollyal felszerelkezve (bár P-90-esének jobban örült volna) az ajtó felé bökött.

– Karl látott valamit odabent. Nézzünk utána!

Ronon kérdés nélkül bólintott.

– Várj, van nálad rádió? – jutott John eszébe, és mikor a másik bólintott, elkérte tőle a szerkezetet. – Tessék! – nyomta Karl kezébe. – Szóljon be az irányítócsarnokba, Weir biztosan szeretné tudni, mi folyik itt. Van egy olyan érzésem, hogy nemsokára többen fognak nyüzsögni itt, mint a riói karneválon. Majd később elmagyarázom – tette hozzá, az izmos satedai kérdő tekintetét látva.

Ezzel minden további teketória nélkül megtette a pár lépést, ami a kérdéses ajtótól elválasztotta, Ronon pedig árnyékként követte, felemelt fegyverrel a kezében és azzal a veszélyes kifejezéssel az arcán, amit kizárólag az ellenségnek tartogatott. Rodney már számtalanszor megjegyezte, hogy nagyon nem szeretne a sötétben összefutni vele, legyenek akár százszor is csapattársak.

Ketten az ajtó két oldalára álltak, Sheppard az ujján mutogatva elszámolt háromig, aztán hirtelen mozdulattal berontott a terembe, ezzel egy időben felkapcsolva a világítást ősgénje segítségével. A szobát elborító barátságos fény egy asztal, pár szék és egy villódzó, szikrákat hányó panel képét vetítette eléjük. Szaporán, minden felesleges szájjártatás nélkül végigjárták a kis helyiség minden zegét-zugát. Ronon hatalmas lábaival négy lépésben szelte át az egészet, nem is egyszer, de néhány másodperc múlva világossá vált: ha volt is itt valami, nem várta meg a fogadóbizottságot. Szinte azonos mozdulattal eresztették le fegyvereiket, John vállára pedig rögtön odatelepedett a képzeletbeli kisördög, azt duruzsolva a fülébe, hátha Karllal csak a képzelete játszadozott, vagy elbóbiskolt és csupán álmodta az egészet. Szíve mélyén azonban rögtön tudta, hogy nem erről van szó. Az előbb, amikor találkoztak semmi olyan jelet nem észlelt, ami alapján kevésbé beszámíthatónak tekinthetné a fiatalembert, mint akár saját magát.

– Nincs itt semmi, Sheppard – rázta fel Ronon mély hangja az elmélkedésből. – Te is láttad, mi volt az?

John a fejét rázta.

– Nem. De senki nem ijed így meg a semmitől. Ha Karl azt mondta, látott valamit, akkor biztosan igazat mondd – mondta védekezőn, mert kitalálta, hogy a férfi valószínűleg ugyanúgy kételkedik az állat, vagy mifene létezésében, akárcsak jómaga. – De bármi volt is az, eltűnt. És ez nagyon aggaszt.

Ronon megvonta a vállát és kifelé indult, John pedig követte példáját, utolsó pillantást vetve a szobára meg a szikrázó micsodára, és akaratlanul az jutott eszébe, mit szólna Mckay, ha látná. A tudós szinte személyes sértésnek vett minden apróságot, ami kárt tett az értékes ős technológiában, Sheppard szinte már a hangját is hallotta, ahogy pöröl a kollégákkal, mintha azok tehetnének minden rosszról, ami a városban történt.

Ahogy megjósolta, mire kiértek, már egész sereg bámészkodó ácsorgott, nagyrészük valóban az éjjeles tudóscsapat tagjaiból összeverődött sokaság, akik hadarva próbáltak kiszedni valamit a mostanra sokkal nyugodtabbnak tűnő Karlból.

A biztonsági főtiszt közeledését látva Ronon visszaindult a szállása felé, ami egyben annyit jelentett, hogy az izgalmaknak vége, harcra már nem fog sor kerülni. Sheppard rég rájött, hogy a nagydarab satedai nem a szavak embere (mondjuk erre nem volt nehéz), és ami, teszem azt Mckaynél egy jó félóra szóáradat volt, azt ő általában elintézte egy szemöldökemelintéssel. A küldetések utáni eligazítások sem nagyon voltak ínyére, de Weir nem volt hajlandó senkivel kivételezni, így Ronon végül mindenben együttműködött velük, még a „felesleges szócséplésben" is, ahogy ő nevezte. Johnnak volt egy olyan halvány gyanúja, hogy Teyla rábeszélőképességének hatalmas szerepe volt ebben a nagy elfogadásban.

– Meglógsz, hogy rám maradjon a magyarázkodás, mi? – szólt utána ajkbiggyesztve, mire Ronon csak hátrafordult, és egy szadista félmosolyt megeresztve már ott sem volt, Sheppard legnagyobb bosszúságára.

– Ennyit a békés atlantiszi sétáról. Kellett nekem kikelni az ágyból.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

– Azt akarja mondani, hogy valami ismeretlen… életforma járkál szabadon Atlantiszon, és egy érzékelő sem találja? – csattant fel Weir hangja sokadszor az aznap kora reggeli (soron kívüli) megbeszélés során. John meg tudta érteni frusztrációját. Az incidens helyszínét azóta elárasztották a tudóscsapatok, a biztonságiak hatszor is átnézték nemcsak a kérdéses szobát, de az egész szintet is, hiába. Nem találtak semmit, ami bármiféle behatolásra utalt volna.

– Igen, ez a helyzet – vágta rá kereken, minden kertelés nélkül Rodney, aki persze ugyanúgy nem úszta meg, és a John által ráerőltetett álomból kíméletlenül felverve, orra alatt végig baljósan motyogva elindult kitalálni, mi történhetett. Hangja már nem volt olyan kimerült, és a szeme alól is eltűntek a karikák, elvégre a pár óra alvás is több a semminél, de látszott rajta, hogy nem boldog. Egyébként senki nem volt az.

Szerencsétlen Karl, akit jó sora általában távol sodort Rodneytól és haragos kitöréseitől, mivel más-más műszakban dolgoztak (bár Mckay nem igazodott műszakokhoz és beosztásokhoz), most aztán rendesen megkapta a magáét. Kiderült ugyanis, hogy a nagy ijedtség és pánik közepette, a fiatal tudós egyik vaktában leadott lövése nemhogy az ismeretlen éjjeli látogatót, de a megjavítandó panelt találta el, és az amúgy is morcos, legszebb álmából felkeltett Rodney nem fukarkodott a gúnyos, pattogó megjegyzésekkel, szegény Karl meg már azt sem tudta hol áll a feje. Végül Weir a felesleges vádaskodást csírájában elfojtva, gyorsan összehívta ezt a kis megbeszélést, hogy kitárgyalhassák, mi történt, és hogy legyen tovább.

– Biztos benne, hogy nem lidérc…

– Igeeeeen! Hányszor mondjam még? – forgatta a szemét Rodney. – A legutóbbi eseteket figyelembe véve úgy állítottuk be az érzékelőket, hogy egy lidérc még tüsszenteni se tudjon anélkül, hogy fel ne fedeznénk. Ezenkívül, ha adunk annak az idiótának (itt megvetően elhúzta a száját) szavára, aki több kárt okoz, mint hasznot… nem is értem, hogy lehe…

– Rodney! – vágott közbe Sheppard gyorsan, mert elejét akarta venni Karl Wichtel képességei további becsmérlésének, amivel a kanadai nem fukarkodott az utóbbi pár órában. –Visszatérhetnénk az eredeti témához?

A tudós csak rávillantott egy bosszús-dühös pillantást, aztán ugyanazzal a svunggal folytatta:

– A lényeg, hogy Mr. Paneleket Rongáló Mesterlövészünk azt állította, valamiféle állatot látott. És ha a lidércek nem tanultak meg átváltozni…

– Jó, értjük, nem lidérc volt, ez jó hír. – Elizabeth két mutatóujjával fáradtan megnyomkodta lüktető halántékát. Természetesen fejfájással ébredt, és a hajnali izgalmak egyáltalán nem segítettek ezen, a fejében elhelyezkedő láthatatlan dobosok pedig a nyitányról áttértek a cselekményre.

– Talán el kéne mulasztanunk a mai küldetést, hogy kideríthessük, mi történt pontosan – indítványozta Teyla nyugodt hangon, de Sheppard feljajdult magában még a gondolatra is, hogy egész nap itt üljön, ideges emberek között, teljesen feleslegesen téblábolva össze-vissza, mialatt Rodney, Zelenka és a többiek kiabálnak egymással. Mennyivel jobb lenne ehelyett a mittudomén hányas számú bolygón kóvályogni a friss levegőn, hiszen a szonda tegnapi képei, amiket a helyről visszaküldött, igen ígéretesnek bizonyultak. Mármint a friss levegő szempontjából. Dzsungeles bolygó… a sivatagosok után ezt utálta második legjobban, de jelen pillanatban még az is jobbnak ígérkezett, mint az atlantiszi őrültekháza. Tudta, hogy itt gyorsan kell cselekedni, mert Weirt ismerve, a nő még hajlott is volna a javaslat elfogadására.

– Szerintem erre semmi szükség – mondta, reményei szerint átlagosan nyugodt hangon. – Vannak itt elegen, akik ezzel tölthetik az idejüket, néggyel több vagy kevesebb igazán nem számít.

– Alezredes… – kezdte volna Weir, Rodney azonban közbevágott.

– Bármennyire nehezemre esik is bevallani, úgy vélem, az alezredesnek igaza van.

– Kösz… azt hiszem – fintorgott Sheppard, de mivel Mckay „dicsérete" azzal kecsegtetett, hogy mégsem kell itt maradniuk, inkább lenyelte a nyelvére toluló gúnyos visszavágást.

– Nincs mit, egyébként, ahogy elnézlek titeket Rononnal, estére az őrületbe kergetnétek itt mindenkit, ha nem kapjátok meg a napi adagot dzsungelekben mászkálásból, meg lövöldözésből.

– Szóval átlátott rajtam – gondolta John, majd Rononra pillantott, vajon tényleg a satedai is előnyben részesíti-e a küldetést az egy helyben ücsörgésnél. A férfi arcáról nem tudott leolvasni semmit, mert kifejezéstelen arccal, karba tett kézzel ült a helyén, de még így, nyugalmi állapotban is szinte minden porcikájából sütött a cselekedni vágyás. – Mi tagadás, Rodneynak jó meglátásai vannak. Szerintem Ronon még azt se sajnálta volna, ha tényleg egy lidércet találunk. Legalább lett volna mivel elfoglalni magát.

Weir pár pillanatig még farkasszemet nézett vele, mintegy latolgatva a javaslatot, de végül egy beletörődő sóhaj hagyta el az ajkát, így John már akkor tudta a választ, mielőtt Elizabeth egyáltalán kinyitotta volna a száját.

– Jó, rendben, majd mi elintézzük az itteni dolgokat. Maguk meg akár mehetnek is készülődni. Fél óra múlva indulhatnak.

A csapat tettre készen kifelé indult, Weirnek azonban hirtelen eszébe jutott valami.

– Rodney, várna egy percet, kérem?

A tudós kérdő tekintettel hátrafordult, Sheppard nemkülönben.

– Alezredes, maga menjen csak nyugodtan, csupán egy-két szót váltanék Rodneyval indulás előtt.

Sheppard megvonta a vállát, és egy utolsó, kérdő pillantást vetve Mckayre a dolgára indult. Rodney kissé értetlenül bámult, és azon tűnődött, mi lehet olyan nagyon fontos…

– Mit csináltam? – kérdezte, mikor Weir hátat fordítva kiment a tárgyalóból, az irodájába sétált, és a papírjai között kezdett kutatni.

– Tudtommal semmit.

– Akkor?

Az atlantiszi expedíció vezetője kissé elmosolyodott. Nem lepte meg, hogy Mckay rögtön a legpesszimistább oldaláról szemléli a helyzetet. Leszúrásra várva máris felvette savanyú arckifejezéseinek egyikét… a sok közül.

– Bocsánat, ha kicsit szórakozott vagyok. Ez a reggel nem egészen úgy indult, ahogy szerettem volna – mentegetőzött Weir, leroskadva a székére.

– Hát, ebben egyetértünk. Egyébként, ha erről a behatolási ügyről van szó, esküszöm, hogy múltkor, mikor az érzékelőkkel babráltunk…

– Szó sincs ilyesmiről… – vágott közbe a nő, mert időközben rájött, hogy a fizikus rosszul értelmezte a beszélgetés célját. Különben közben már maga is azon tűnődött, miért akarja épp most szóba hozni az ügyet. Kellemesebb körülmények között akarta megkörnyékezni a férfit, aki sosem volt túl közlékeny a viselt dolgait illetően. A mai reggelt alapul véve viszont volt egy olyan érzése, hogy Rodney az elkövetkezendő napokban, ha nem éppen egy másik bolygón mászkál majd, a laborjában fog csücsülni, idegen állatok után kutatva, és ki tudja, mennyire lesz jó kedvében ehhez a beszélgetéshez.

– Nem a szakmai tudását akarom megkérdőjelezni… biztos vagyok benne, bármit csináltak is Zelenkával az érzékelőkkel, az csak a javunkat szolgálta.

Rodney magabiztosan elmosolyodott – hízelegtek neki az elhangzott szavak, mert attól függetlenül, hogy mennyi technikai bravúr volt a számláján, a többiek általában elég fukarul bántak a dicsérettel, nem akarván táplálni amúgy sem csekély egóját, így aztán ez a ritka mondat Elizabeth szájából nagyon jólesett neki. A nő időközben folytatta:

– Érdekelne, hogy mi az a fontos dolog, amin az utóbbi időben dolgozott, és amiért még az alvást is elhanyagolta?

A tudós meglepetten pislogott; első reakciója a meglepődés volt, a második a bosszúság.

– Már az is baj, ha…

– Nem, nem, nem… – Elizabeth könyökét az asztalra támasztva előrehajolt. – Mint már mondtam, ez nem szakmai kérdés, sokkal inkább… érdeklődés egy barát részéről egy másik barát iránt.

Rodney lába alól most már végleg kicsúszott a talaj. Itt egy feje tetejére állt Atlantisz, és Elizabeth a hogyléte felől érdeklődik? A nő mintha kiolvasta volna szeméből a kérdést, apró kacajt hallatott.

– Igen, tudom, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat, de érdekelne, hogy min ügyködik annyit. Megéri az a dolog, hogy úgy járkáljon a folyosókon, mint egy kísértet?

– Fene azt a pletykás mindenedet, Radek!

– Nem tudom, mit mondott Zelenka, de csak annyiról van szó, hogy amin dolgozom… nos, kissé jobban elmerültem benne, mint általában, de ezért még nem kéne rám uszítania az egész várost.

– Zelenka egy szót sem szólt magáról – felelte csendesen Elizabeth. – Nem is kellett volna senkinek semmit mondania, anélkül is észrevettem volna, hogy egy kicsit… fáradtabbnak látszik, mint egyébként. Ráadásul nem én voltam az egyetlen. Rodney, higgye el, több barátja van itt, mint gondolná, ezek a barátok pedig aggódnak magáért. És ha már uszításról beszélt, gondolom, nem én vagyok az első, aki szóvá tette a dolgot.

Rodney a ma éjjeli incidensre gondolt, Sheppard meggyőző hangjára, ahogy azt mondja: „Én nem az ellenséged vagyok Rodney", meg Zelenkára, aki a laborban tegnap vagy tucatszor megkörnyékezte, hogy aludjon már egy kicsit… és most Elizabeth?

Annak ellenére, hogy akaratlanul kis melegséget érzett ennyi törődés láttán, nem tudta legyűrni azt a kis kényelmetlen erőt, ami visszatartotta attól, hogy bárkinek is a személyes problémáiról beszéljen. És ez a nyomás egyre sürgetőbbé vált, ahogy Elizabeth kérdőn bámult rá.

– Én… köszönöm a… a…

– Érdeklődést? – segítette ki a nő.

– Igen, azt – kapott szón Rodney. – Valójában… Na, jó… – sóhajtott fel, és beadva a derekát, gyorsan helyet foglalt Weirrel szemben, megpróbálva nem tudomást venni annak kiszélesedő mosolyáról.

– Ami miatt nem alszom, az nem a munka, hanem a szórakozás.

– Öhm… ezt kifejtené? – pislantott a nő a nem várt válasz hallatán.

– Tehetek mást?

– Most, hogy már elkezdte? Lássuk csak… NEM!

– Hmph! – fújt egyet Rodney, de nem tiltakozott tovább. – Múltkor egészen véletlenül, amikor az ős adatbázisban kotorásztam, találtam valami érdekeset, ami rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Nem, most nem mennék bele, mi az – tette hozzá, mert kitalálta, hogy ez lett volna a következő kérdés –, mert nem is ez a lényeg, hanem hogy pont azon a problémán gondolkodtam, amikor hirtelen megjelent a képernyőn az információ. Olyan érzés volt… mintha a számítógép tudta volna, mit keresek, és nem én találtam rá a megoldásra, hanem az talált volna meg engem. – Itt újra felpillantott, de mivel semmiféle hitetlenkedést nem látott a másik arcán, felbátorodva folytatta, lelkesedésével persze egyenes arányban növekedett beszédének sebessége is, míg végül már szinte hadart.

– Pont, mint egy kisgyerek, aki valami igen érdekeset talált a kertben – gondolta Elizabeth mosolyogva, mert sosem győzte eléggé csodálni a férfi gyerekes lelkesedését bizonyos dolgok iránt.

– Szóval, miután így megtaláltuk egymást, elkezdtem dolgozni ezen a bizonyos problémán, de ugyanennyire érdekelt annak különös felbukkanása is.

– Mintha azt mondta volna, nem a munka miatt nem alszik – szúrta közbe a csendes kérdést Weir.

– Hát nem is. Tudja, Elizabeth, ezek az egyenletek… mármint ez a bizonyos téma, amit most túl bonyolult lenne kifejtenem, mindig is foglalkoztatott, annál is inkább, mert sosem találtam rá megoldást. Ez persze csak idő kérdése, de… mióta itt vagyok, a város egyben tartása annyira lekötötte a figyelmemet és az időmet, hogy nem maradt belőle semmi arra, ami minden tudósnak a leghőbb vágya… alkotni valamit a saját terültén, amíg nem lesz elég öreg, hogy már csak otthon csücsüljön és megírja az emlékiratait. És Atlantisz ebből a szempontból olyan, mint egy… kincsesbánya. Tele felfoghatatlan értékekkel, amikért csak ki kéne nyúlnom, de nem lehet, mert amint megmenekültünk a lidércektől, jön a genii, ha pedig nem éppen Kolya vagdossa az embert apró darabokra, akkor támadnak a replikátorok. Így nem marad más hátra, mint akkor kutakodni a kincsesládában, mikor van rá időm… éjszaka.

– Értem – bólintott Weir és állát kezére támasztva merőn bámult a tudósra.

Rodney kissé zavartan nézett vissza rá, és maga sem értette, miért adta ki ennyire magát. A legmeglepőbb mégis az volt, hogy jólesett. Riadtan vette tudomásul a vele szemben ülő arcán megjelenő szomorúságot.

– Elizabeth?

– Sajnálom, Rodney. Maga és persze sokan mások is annyit adnak magukból ezért a városért… és cserébe szinte nem is kapnak semmit. Feltéve persze, ha semminek számít az életben maradás, de ennek inkább alapnak kellene lennie, mintsem jutalomnak. Higgye el… – mondta, miközben felállt és az asztal szélére támaszkodott Rodney széke mellett –, pontosan tudom, miről beszél. Én magam is tudósféle vagyok, szeretem a kihívásokat, de Atlantisz mellett nem sok idő marad hobbikra, meg szórakozásra. És ennek kezdek kínzóan tudatában lenni az átvirrasztott éjszakák után – húzta el a száját keserűen, Rodney pedig követte a példáját, amitől valami érthetetlen módon sokkal jobb kedvük lett. A tudós felállt.

– Mennem kell, különben órákig hallgathatom Sheppardot, hogy miért kések el mindig az indulásról.

– Rodney – szólt utána Elizabeth.

– Igen?

– Köszönöm, hogy… megosztotta velem a problémáját.

A tudós egy pillanatra lehajtotta a fejét, Weir szinte hallotta a fejében kattogni a fogaskerekeket, amint azon tűnődött, megszólaljon-e vagy sem.

– Köszönöm, hogy meghallgatott. – Ezzel sietős léptekkel elhagyta a termet, nehogy Weir megláthassa az arcán kigyúló két piros foltot.

Weir mosolyogva nézett utána pár pillanatig, majd sóhajtva visszatért az asztalán heverő jelentések halma elé.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Rodney még akkor is az elhangzott beszélgetésen tűnődött, mikor kilépett a szobájából, immár teljes harci díszben, felszerelkezve a küldetéshez szükséges legfontosabb dolgokkal (nem utolsó sorban a tucatnyi energiaszelettel, ami a táskájában lapult), mikor valami azt súgta neki, nézze meg még egyszer a reggeli események helyszínét.

Maga sem tudta miért teszi – elvégre teljesen felesleges volt a jelenléte, Sheppard pedig már kétszer is a fülére szólt, hogy lassan itt hagyják, ha nem igyekszik. A megmagyarázhatatlan, sürgető érzést viszont, ami olyan volt, mintha egy jó barát suttogna a fülébe, immár régi ismerősként üdvözölte… és mint általában, most is habozás nélkül engedelmeskedett neki.

Merthogy az volt, ami pillanatnyilag vezette – egy érzés, amit méltán nevezhetett volna hangnak, és mégsem volt az, legalábbis nem az emberi füllel érzékelhető tartományon belül. Ennek titokban örült is, elvégre, ha valaki hirtelen titokzatos hangokat kezd hallani, az sohasem jó jel, a hozzá hasonló hipochonderek számára pedig normál esetben nem is kellett több egy sürgős látogatáshoz a gyengélkedőn. Ez egyszer azonban másról volt szó. Az érzés inkább valahonnan mélyről jött, Őbelőle. És mégsem ösztön volt, vagy belső hang, mert határozottan az az érzése volt, hogy valaki szól hozzá.

Sokszor érezte már ezt, mióta itt voltak a városban, és ez volt az egyetlen dolog, amit valóban soha nem osztott meg senkivel. Elvégre hogy is állhatott volna hozzá? „Figyeljetek már, tudjátok, néha egy testetlen hang, ami nem is hang, beszél hozzám, én pedig követem." Ez már elgondolva is nevetségesen hangzott, és volt egy olyan sanda gyanúja, hogy ha sokáig bizonygatná az elméletét, Carson gyengélkedőjéből egyenesen az őrültekházában kötne ki.

Magában ennek ellenére sokat tűnődött rajta, mi is lehet ez, és szerette azt képzelni, hogy Atlantisz beszél hozzá. Képtelen gondolat volt és tudta, neki, mint tudósnak élből kéne elvetnie az efféle cseppet sem racionális, légből kapott, meseszerű ötleteket. Ezt viszont képtelen volt elűzni a fejéből, és képzeletét is alaposan megmozgatta a dolog. Agya természetesen lázasan kutatott logikus magyarázat után, de egyetlen elmélete, miszerint az ős technológia alapvetően a gondolatokra épül, az irányítja és mozgatja szinte minden elemét, így nem elképzelhetetlen, hogy maga Atlantisz sem csak egyszerű város, hanem valamiféle ősszerkezet, mesterséges értelem, vagy ehhez hasonló, ami megpróbál kommunikálni velük… nos, ezen az elméleten annyi lyuk tátongott, hogy ementálinak is rossz lett volna.

Hétről hétre, hónapról hónapra próbált választ találni a talányra, de sosem sikerült, és ugyanígy elvetette azt az ötletet is, hogy megemlíti a dolgot valakinek. Ennek ellenére merőn figyelte a többieket, hátha szintén észlelik ezeket a különös „hangokat", de ha így is volt, valószínűleg ők is féltek a beismeréstől, azon aggódva, esetleg bolondnak nézik őket.

Az egyetlen jel, amit sikerült felfedeznie Sheppardtól származott, aki néhanapján személyként, Ő-ként emlegette a várost, ahogy magában Rodney is tette alkalomadtán. Lehetett ez persze véletlen is, de a tudós gyanította, nem az. Ha ő, az adoptált génjével ilyen érzékeny erre a jelenségre, Sheppard tízszer olyan erősen érezheti a hatást. Szívesen megkörnyékezte volna az alezredest, hogy megtárgyalja vele az esetet, de a gondolatot sosem követte megvalósítás. Nem érezte még olyan szorosnak a barátságukat, hogy ilyen személyes dolgokkal közeledjen felé.

Így hát most, a késéssel mit sem törődve haladt ösztönei nyomában – útközben odabiccentve a folyosó végére a biztonság kedvéért odaállított katonának – míg végül el nem ért az éjszakai események színteréhez. Az emberei már rég eltűntek; idegen lényt nem találtak, a szikrázó panelt úgy-ahogy megjavították, de mivel akadtak sokkal sürgetőbb problémáik is, így lezárták azzal a gondolattal, hogy „majd később visszatérünk rá".

Rodney csak egy pillanatig habozott, mielőtt benyomta a résnyire nyitott ajtót. Mesterséges világításra már nem volt szükség, épp elég volt a folyosóról beáramló fény ahhoz, hogy majdnem teljesen bevilágítsa a helyiséget.

Tekintete rögtön a panelra tévedt, és nem tudott visszafojtani egy grimaszt, miközben a fejét csóválva motyogott valamit Karlról, és a tapasztalatlan tudósokról általában. Szeme végigpásztázta a szobát, de nem fedezett fel semmi rendkívülit, az érzés mégis azt súgta, hogy jó helyen van, ne menjen sehova.

És ekkor meghallotta.

Csirp.

Egészen finom hang volt, szinte az érzékelhetőség határát súrolóan halk, de a síri csendben Rodney azonnal meghallotta, teste pedig ösztönösen megdermedt az ijedtségtől. Lábai sürgették, tűnjön innen, de gyorsan, az ösztön azonban ezúttal erősebb volt ennél, és mikor a hang megismétlődött, nem is próbálkozott meneküléssel. Atlantisz azt súgta, nem kell félnie, és ő meglepve vette tudomásul, hogy tényleg nem érez semmi ilyesmit. A szoba leghomályosabb sarkában megpillantott egy körvonalat és mozdulatlanul állva bámulta, tűnődve, vajon az a valami közelebb jön-e.

Az alak egy pillanatra habozni látszott, de nem sokáig. Lassan elindult feléje, folyamatosan hallatva azt a lágy, csiripelő hangot, amivel előző este Karlra hozta a frászt.

Az állat, vagy bármi volt is az, Rodneytól tisztes távolságban megállt, és csillogó, fekete szemével alaposan végigmérte. A tudóst a macskájára emlékeztette, és az emlék hatására elömlött arcán egy halovány mosoly. Már-már azon volt, hogy kinyúl és megpróbál közeledni, amikor rádiója megreccsent és a hirtelen hang épp elég volt az állatnak ahhoz, hogy nagyot ugorjon és… tökéletesen eltűnjön.

– Rodney most már tényleg túlzásba viszed ezt a hősies késői belépőt, lassan bealkonyul, mire ideérsz. Pedig Ronon már nagyon feni a bozótvágó kését – szólalt meg Sheppard hangja a fülében, de a tudós még mindig eltátott szájjal bámult a jelenés után, válaszra se méltatva az alezredest.

– Rodney – ismételte meg Sheppard a megszólítást.

– Vajon hová tűnhetett? És hogyan? És nem utolsósorban: mi volt ez?

– Rodney! – A férfi hangjában az ingerültség mellett kezdett megjelenni az aggodalom is. – Mckay ha ott vagy, válaszolj, ez nem kérés, hanem PARANCS!

Rodney csak ekkor kapott észbe, hogy hozzá beszélnek, és ingerülten felsóhajtott. Minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy van ott valami. És most hagyja itt ezt a felfedezést, csak hogy tarzanosdit játsszon Rononnal meg a többiekkel?

Viszont nincs választása, az esetet azonnal jelentenie kell! Hiába tűnnek barátságosnak, ezek a lények potenciális veszélyt jelentenek, amíg ki nem derül kifélék-mifélék. De ha elárulja, hogy látott egyet, azonnal ideküldenek egy csapatot, és Rodney nem akarta, hogy helyette fedezzék fel őket. Atlantisz NEKI szólt, őt vezette ide és nem Kavanaghot, vagy Zelenkát, sőt még csak nem is Sheppardot, aki továbbra is idegesen kiáltozott a fülébe.

Nem tűnt az az állat olyan veszélyesnek… igazán várhat pár órácskát ennek a kalandnak az elmesélésével.

Lelkében megszólalt egy intő hang, és lelkiismerete is erősen háborgott, hogy Elizabethet bármilyen módon félrevezesse, főleg, hogy olyan kedves volt vele az imént. Mégis…

– Na jó, ebből elég. Ronon, gyere velem! Megkeressük ezt a…

– Mielőtt még további sértéseket vágna a fejemhez alezredes – szólt bele Rodney végül a rádióba –, közlöm, hogy hallom minden szavát.

– Rodney! Mégis hol a pokolba voltál eddig? – fakadt ki Sheppard, és a tudós Teyla nyugtatgató hangját is hallani vélte a távolban.

– Majd elmondom, ha odaértem. Öt perc. Végeztem. – Ezzel minden további szemrehányást kirekesztve, lekapcsolta a szerkezetet. Sóhajtva utolsó pillantást vetett a sötét sarok felé, ahol az állat eltűnt, majd kimért léptekkel elhagyta a szobát, és rádiókapcsolatot nyitott Elizabeth felé.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Tíz perc múlva a város leginkább felbolydult méhkasra hasonlított Rodney beszámolója után. Lorne és még pár másik parancsnok a csapataikat rendezték, akik majd szétszéledve átkutatnak Atlantiszból annyit, amennyit csak lehetséges, hogy ráakadjanak a titokzatos élőlényekre. A kétkedés szikrája, amit Karl ijedt elbeszélése gerjesztett immár teljesen eloszlott, mivel Mckay igen határozottan írta le előbbi élményét, villámló pillantásokkal illetve mindenkit, aki esetleg kételkedni merészelt.

– Ne maradjunk mégis segíteni? – tette fel John harmadszor is a kérdést, de Weir ingerülten leintette.

– Semmi szükség rá. Már így is elég sokan vagyunk itt. Induljanak végre, ne boldogítsanak még maguk is.

John sajnálkozva mosolygott, mivel tisztában volt vele, mekkora nyomás nehezedik most Elizabethre, de azt is tudván, hogy nem tehet ellene semmit, megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Hát jó, akkor mi már itt sem vagyunk. Végre Rodney is megtisztelt minket a jelenlétével, szóval…

– Már megbocsáss, alezredes, de ha én nem lennék, mindenki nyugodtan ülne a babérjain, és…

– Jó, jó, tudjuk, Mckay, tudjuk – szakította félbe Ronon, mire a többiek elnyomtak egy gyors vigyort a Rodney arcán megjelenő kifejezésre, aki, bár meglett volna a megfelelő válasza, sosem mert túl nyers lenni a satedaival – amiben annak dagadó izmai nyilván szerepet játszottak.

Ahogy a kapu felé tartottak, Rodney azon kapta magát, hogy még mindig a szobában látott jelenésen jár az esze, és szája íze igencsak megkeseredett a gondolatra, hogy nélküle fognak rátalálni erre a lényre. Sheppard a füléhez hajolt.

– Ne szomorkodj, Rodney – súgta neki. – Tudom, hogy szívesen maradnál te is.

– Ezt miből szűrted le?

– A szokásosnál jobban lekonyuló szádból, abból, hogy nem folyik belőled a szó, hanem magadba merülsz és, hogy folyton hátrapillantgatsz, ahelyett hogy a lábad elé néznél – sorolta John az ujjain számolva.

– Csak azt ne mondd, hogy téged nem érdekel ez a felfedezés.

– Érdekel. De azok a valamik több mint két évig képesek voltak elrejtőzni előlünk. Szerintem tudják, hogy bújjanak el, ha nem akarnak hívatlan látogatókat. Egyébként… – halkította le a hangját, bár a nagy nyüzsgésben nemigen volt rá szükség –, mit kerestél ott, éppen most, abban a szobában? A többiek már rég átvizsgáltak minden sarkot, és nem találtak semmit.

– És lássanak csodát… tévedtek! – felelte Mckay gúnyosan.

– Persze, persze, de… csak puszta kíváncsiságból mentél oda? Semmi másért?

Rodney tekintete belefúródott Sheppardébe, miközben emlékei visszapörgették a különös érzést, „Atlantisz hangját", a lény csiripelését… míg végül megszólalt.

– Igen – mondta halkan. – Puszta kíváncsiságból.

Egy perc múlva a csapat átlépett a kapun, hogy szétszedve és újra összerakva egy másik bolygón találják magukat, hátrahagyva a várost és Elizabethet emésztő gondjaival.