Az igaz szerelem ereje
Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy parányi ország valahol a zöld hegyeken és a kristálytiszta vizű patakon túl, melyet úgy hívtak, hogy Genovia. Ebben a kicsiny országban mindig nyár volt. Színesek voltak a rétek, lepkék kergetőztek és virágillat terjengett a levegőben. Az emberek szerettek itt élni. Habár nem voltak sokan, de nevetésük zengett határon innen és túl. Igazából erről voltak híresek, hogy mindig vidámak voltak. Bizony, Genovia lakossága örök boldogságban élt. Most is így lett volna, ha szívüket nem árnyékolja be szeretett királynőjük szomorúsága. Genoviának ugyanis volt egy meseszép királynője, akit Clarisse-nak hívtak.
Clarisse királynő sokáig boldogan élt, kormányozta csöppnyi birodalmát, mígnem egy nap búskomorságba zuhant, és többé nem kelt fel az ágyból. Naphosszat csak aludt, aludt és aludt. Egy pillanatra sem ébredt fel, s ez így ment már hónapok óta...
Alattvalói éjt nappallá téve törték fejüket, hogy hogyan tudnának rajta segíteni. Hivattak tudósokat, varázslókat, messze földön híres orvosokat, de magához téríteni egyikük sem tudta... A királynő csak aludt tovább, és úgy tűnt semmi sem tudja felébreszteni mély álmából. Jöttek lovagok, ifjak, még messzi távoli országokból is, de ők sem jártak sikerrel.
Egy nap azonban, meghallván a hazájából érkező rossz hírt, hazaérkezett Joseph vitéz, a királynő testőrségének vezetője, akit az ország ügyei szólítottak külföldre.
Amint megtudta mi történt szeretett királynőjével, mindent hátrahagyva hazasietett Genoviába. Megérkezvén a palotába egyenesen a királynő szobájába ment, ahol Clarisse még mindig mély álmát aludta a rózsákkal borított ágyon, melyet alattvalói hoztak neki, hogyha egyszer felébred friss virágillat fogadja.
Ahogy Joseph közelebb lépett, meglátta Clarisse gyögyörű, élettelen arcát, amint békésen aludta örök álmát. Egy ideig csak gyönyörködött benne, majd végül magához tért és elkezdett gondolkodni azon, hogy mit is tehetne. Kétségbe volt esve, szívét a félelem járta át, hogy mi lesz akkor ha nem tud rajta segíteni. Semmi használható ötlete nem volt, így hát nem gondolkodott tovább, hanem a szívére bízta magát. Közelebb lépett, majd lehajolt hozzá és gyengéden megcsókolta a királynőt. Egy ideig úgy tűnt nem járt sikerrel, de a következő pillanatban ragyogó, arany fény árasztotta el a szobát és Clarisse szeme álmosan bár, de nyílni kezdett.
Amint megszokta az erős fényt, felült az ágyban és az első akit meglátott nem más volt, mint Joseph.
Szeméből vidámság sugárzott és újra mosolyra fakadt, úgy, mintha a búbánat sosem járt volna Genoviában...
Joseph ekkor szorosan átölelte királynőjét, akinek boldogságát csak az a vakító aranysugár tudta felülmúlni, ami ebben a pillanatban öntötte el a szoba egyik sarkát. Ismét minden fényben úszott és egy tündér jelent meg. Mielőtt azonban bármit kérdezhettek volna tőle csak ennyit mondott: "Szíved mélységes szomorúságát, csak az igaz szerelem csókja oldhatta fel." Mondta a tündér mosolyogva, és amilyen hirtelen jött úgy el is tűnt...
Joseph pedig nem hagyta többé magára a királynőt, sőt még aznap hetedhét országra szóló lakodalmat tartottak, és Genovia népének szívébe ismét visszatért a boldogság...