Hé, emlékszel még? Emlékszel a gyerekkorunkra? Ott, a Peremvidéken.
Emlékszel rá, hogy néha mindent feketeség és vér borított?
Én emlékszem. Borzasztó, nem gyerekeknek való vidék - sőt, senkinek sem. Azt hittem, ahogy sok barátom azelőtt, én sem érem meg a felnőtt kort. Hogy elpusztít az a mocskos világ, mielőtt még élhettem volna. Ott a Peremvidéken.
De te megjelentél. Fényt teremtettél a szürke égen és kiemeltél a mocsokból. Mosolyogva nyújtottad a kezed, hogy elvezess egy szebb jövő felé és megmutattad, hogy más is várhat rám, mint a halál és a szenvedés. Úgy gondoltam, érdemes élnem valamiért! Ott, a Peremvidéken, vagy akárhol máshol. Hiszen ott voltál velem.
Emlékszel még a napra, amikor eltűntél? Én tisztán. A fény elillant, én pedig a sárba zuhantam. Zuhogott az eső és minden korábbi érzésemet elnyomta. Gyűlöltelek, amiért te is otthagytál. Végül, ahogy felnőttem, megértettem. Te egy saját jövőt építettél. Tudtad, mi a kiút. A vaskos falak mögött, nem a Peremvidéken. Talán így is utat mutattál nekem? Hogy megismerjek egy másik lehetőséget és kövesselek téged a Városba és Halálistenné váljak? Akárhogy töröm rajta a fejem, nem értem. Miért mentél el, Gin? Egy szó nélkül hagytál el, miért? Mintha nem is ismernélek. Az a kisfiú nem tett volna ilyet, ebben teljesen biztos vagyok.
Emlékszel még a sok játékra, amit együtt találtunk ki? Emlékszel még az életünkre, ott a Peremvidéken. Amikor még nem Te és Én voltunk, hanem Mi. A rettenthetetlen páros, akik éhesek. Akikben van lélekenergia és elhivatottak rá, hogy egy napon halálistenné váljanak. Minden korunkbeli irigyelte az erőnket, de mi nem törődtünk vele. Éltük az életünket és csak azzal foglalkoztunk, hogy a napjaink ne legyenek céltalanok és üresek.
Amikor elmentél, már nem éreztem a biztonságot. Értelmetlen volt túlélni azt a helyet, ha nincs kivel.
Hát nem emlékszel?! Neked ugyanígy tudnod kellene, milyen egyedül lenni és minden nap küzdeni! Akkor mi történt? Hogy tehetted ezt velem? Velünk?
Megváltoztál.
Már nem emlékszel, igaz?
Hiányzol…
Gin.