Napjainkban…

A bárban ülünk MacLeoddal, ahogy mostanában elég gyakran, és ahogy mindig is tesszük, valami bagatell hülyeségen vitatkozunk. Most éppen a tizenhetedik századi filozófiából ásott elő valamit, amit az akkori bölcsek kőbe véstek, hogy aztán a száz évvel utánuk születőknek legyen mit megcáfolniuk. Mindig erről szólt a világ. Mac szeret ilyen régi dolgokat előrángatni a történelem mélységes mély kútjából, hogy eltöltsük vele az üres estéinket néhány korsó sör mellett, és persze nekem sincs ellenemre a dolog. Sokszor nem értünk egyet, sőt, szinte soha, mégis, jó olyasvalakivel vitatkozni, akinek legalább halvány fogalma van a régi dolgokról. Még akkor is, ha a fogalmai az időről és a változásról még mindig teljesen mások, mint nekem, és még mindig mélységesen fel tud háborodni, ha azt mondom, hogy sok ezer évvel ezelőtt még mások voltak a társadalmi normák, mint napjainkban. Joe pedig, akinek szenvedélye a történelem, néha mosolyogtató módon bír ragaszkodni egyes azóta elfogadottá vált téveszmékhez. Most azonban csak ketten beszélgetünk, szépen csendesen.

Egyszerre kapjuk fel a fejünket a borzongató érzésre, ami egy másik halhatatlan közeledését jelzi, majd egy pillanatra összeakad a pillantásunk. Kis ideje abban a hitben éltünk, hogy ketten vagyunk Párizsban, de ezek szerint mégsem. Feszült figyelemmel várjuk, ki fog felbukkanni, és egy rutinmozdulattal ellenőrizzük, hogy rendben van-e a fegyverünk.

Mikor azonban belépsz, egy pillanatra elakad a lélegzetem. Dermedten teszem fel magamban a kérdést, hogy mikor is láttalak utoljára. Ha egyszerű ember lennék, egy legyintéssel azt mondanám, ezer éve. De nem vagyok egyszerű ember, így rá kell jönnöm, sokkal több annál. Megvan az kétezer is.

Röpke másodpercek alatt emlékek tucatjai futnak át rajtam, de ahogy a szemünk találkozik, mélyre süllyesztem őket. Ki tudja, te mire emlékszel ezekből. Inkább alaposan szemügyre veszlek. Semmit sem változtál az évezredek alatt, ahogy én sem. Hosszú, selymes, barna hajad most is úgy omlik a válladra, mint régen… ezüstösen kék szemed most is úgy ragyog, mintha az egyetlen csillag lenne a csillagtalan égbolton… régen mindig kihúztad fekete szénnel, hogy még jobban kihangsúlyozd, de ezt ma már nem teheted meg, legalábbis nem úgy, hogy megúszd a gúnyos beszólásokat. Pedig neked még ez is jól állt.

Gyönyörű voltál… kevés olyan férfival találkoztam az évezredek során, akire használtam ezt a szót: gyönyörű. De te az voltál. A mosolyod bájos volt, és mindez a te szelíd pillantásoddal és a bársonyos hangoddal… mindig is elragadó voltál… elbűvöltél. Végigmérlek, és nem tudom megállni, hogy halványan elmosolyodjak. Annak idején általában páncélban láttalak, hisz az életünk nagy részét a háború tette ki, vagy selyemben-bársonyban, ahogy az békeidőben a rangodhoz és… egyéb más pozíciódhoz kijárt. De meg kell állapítanom, hogy ez a fekete farmer és fekete ing kombináció is nagyon jól áll neked, kihangsúlyozza a szemed színét, a karcsú, de mégis csupa izom alakodat, a finom vonásaidat. És még a halhatatlanok között megszokott, a kardot eltakaró hosszú kabát sem sokat ront a képen.

De mindez csak néhány másodperc alatt fut át rajtam, majd egy sóhajjal próbálok kiszabadulni a múlt ingoványából, de igazából Mac hangja az, ami visszaránt a valóságba.

- Ismered őt?

- Igen – nézek rá, de aztán megcsóválom a fejem. – Nagyon régen nagyon jól ismertem őt.

Lassan lesétálsz a lépcsőn, és én felállok, és eléd megyek. A lépcső alján megállsz, és megvárod, hogy odaérjek, de akkor lesütöd a szemed. Magamban eltűnődöm, hogy vajon még mindig olyan szégyellős vagy, mint régen? Akkor ezt is úgy szerettem benned.

- Methos – nézel fel rám végül egy félénk mosollyal az arcodon. Megdobban a szívem, és ezer rég elfeledettnek hitt érzés borít el. Azt hittem elfelejtettem már mindezt. Elfelejtettem már, mit éreztem irántad… azt hittem, az évszázadok olyan vastag rétegben telepedtek már az érzéseimre, hogy sosem lesznek képesek előtörni… és most olyan intenzíven érzek mindent, mintha csak tegnap váltunk volna el. Úgy szeretnélek megölelni… legalább egy pillanatra. Meg kell ráznom a fejem, hogy a jelenre tudjak koncentrálni.

- Hephaistion… isten hozott! Csatlakozz hozzánk!

- Ki van veled? – sandítasz MacLeodra.

- Gyere, bemutatom neked! – invitállak újra, és ezúttal rábólintasz, és visszasétálunk az asztalunkhoz. – A barátom Duncan MacLeod, a Skót felföldről.

Meglepődsz egy pillanatra, majd alaposan szemügyre veszed MacLeodot, miközben kezet fogtok, ő nem különben téged, így folytatom a bemutatást.

- Ő pedig… Hephaistion, a… Makedón birodalomból. Vagy Babilonból? Melyiket szeretnéd? – sandítok rá.

- Ő… mindig azt mondta… - mondod újfent lesütött szemmel, tűnődve - Babilon az új otthonom. Igen, maradhatunk Babilonnnál – sóhajtasz, és ez a sóhaj még mindig azt mondja a számomra, hogy még mindig őt szereted. Még akkor is, ha már kétezer éve annak, hogy nem nevezted a nevén. Ő… ez az egyszerű szó mindig őt takarta… Alexandrost.

Próbálom elterelni a gondolataimat ezekről az elszomorító emlékekről. Elég, ha azokban az időkben évekig hű társaim voltak ezek a gondolatok. Kapaszkodtak belém, hiába akartam sok éven, sok száz mérföldön át lerázni magamról. Nem akarom visszakapni őket. Nem akarok visszacsúszni abba a gödörbe, ha már egyszer kimásztam belőle, és azóta sok másikból is. Inkább rendelek magunknak három sört, és tűnődve rád nézek.

- Mi szél hozott Párizsba?

- Elhinnéd, ha azt mondanám, véletlenül erre jártam? – mosolyodsz el, ahogy továbbra is egymást vizslatjuk, tűnődve a miérteken, és a hogyan továbbon.

- Nehezen hinném el, hogy konkrét ok nélkül elhagytad a mediterrán térséget, ahol mindig is éltél – rázom meg a fejem.

- Még mindig jól ismersz – hajtasz fejet. – Ez mindig is így volt. Jobban ismertél, mint én saját magamat.

Hát, ezt nem állítanám ilyen biztosan, de sokat tudtam rólad, többet, mint a körülötted élők többsége, és minden esetre előbb tudtam rólad, hogy halhatatlan vagy, mint te saját magadról.

Eszembe jut az is, hogy amíg még figyelő voltam, egyszer próbáltam utánad nyomozni, és meg is találtalak, de csak annyit értem el, hogy szereztem magamnak néhány rossz napot. Nem kereshettelek meg, egyikünknek sem akartam rosszat, csupán kíváncsi voltam, élsz-e még.

- Az igazság az, hogy keresek valamit – vallod be tűnődve, miközben belekortyolsz a sörödbe, és kis ideig elgondolkodva figyeled az aranyló buborékokat a pohárban. – Egy nagyon régi tárgyat. És azt beszélik, hogy nálad van – sandítasz MacLeodra. – Azt is beszélték, hogy itt megtalállak… Ezért jöttem ide… gondoltam, kötetlenebbül egyezkedhetnénk egy sör mellett, mint a boltodban. Így kevésbé… hivatalos. De arról nem szóltak a mesék, hogy halhatatlan vagy. Rólad pedig – pillantasz rám -, végképp nem beszélt senki.

- Mert itt kevesen tudják, hogy ki vagyok valójában – sóhajtok. – Még halhatatlan körökben sem.

- Értem. És szeretnéd, ha ez így is maradna, igaz?

- Ha van rá mód – bólintok rá.

Egy pillanatra elneveted magad, ami régen ritka látvány volt, mindig megbecsültem ezeket a pillanatokat. Valóban nem sok okunk volt nevetni, a háborúk töltötték ki a mindennapjainkat, s te még sok minden más miatt is gyötrődtél.

- Természetesen – bólintasz rá. - Békés szándékkal jöttem, nem szeretnék bonyodalmat.

Most én vagyok az, aki egy pillanatra lesüti a szemét. A bennem lévő vihart már a puszta megjelenésed felkorbácsolta. Ennyit a bonyodalmakról. De végül Mac szakít ki bennünket a töprengésből.

- És elárulod, mit keresel?

- Egy gyűrűt – tér vissza a figyelmed MacLeodra. – Egy nagyon régi gyűrűt.

- Van néhány a birtokomban – feleli Mac, de érzem benne az óvatosságot. Még nem látja át pontosan a helyzetet, még nem tudja, mire számíthat tőled. – Mégis jobb lenne, ha holnap bejönnél az üzletbe, és megnéznéd, köztük van-e, amit keresel. Nem szeretek látatlanban egyezkedni. Ezek nem olcsó dolgok. A régi tárgyak felbecsülhetetlen értéket képviselnek. A még annál is régebbiek pedig…

- Talán meg tudunk egyezni – szűkül össze a szemed egy pillanatra, és bár nem tudom, csak sejtem, mi az, amit ennyire keresel, tudom, bármit megadnál érte. Azt még nem tudom, hogy erőszakkal is megszereznéd-e… mindig szelíd voltál és békés, csak az ő kedvéért harcoltál, az ő világmegváltó álmaiért… De érte, és az emlékéért tudom, bármire képes vagy. Ez mindig is így volt. Mindent megtettél érte, és bármit elviseltél tőle, ezért voltál mindig olyan szomorú, hogy majd megszakadt a szívem érted.

- Rendben – adod meg magad végül. – Ott leszek. Holnap reggel. Te is eljössz? – nézel rám.

- Szeretnéd? – ütöm el kérdéssel a kérdést, de kíváncsi vagyok, mit mondasz.

- Ha már találkoztunk, és már úgyis felkavartuk egymás lelkét… igen… kíváncsi vagyok, mi van veled – nézel rám egy bűntudatos mosollyal.

- Ott leszek – sóhajtok, és megcsóválom a fejem, mire megint lesütöd a szemed, majd Macre pillantasz.

- Kilenckor?

- Rendben – egyezik bele ő is, mire még rábólintasz, majd elköszönsz, és magunkra hagysz bennünket.

- Mesélsz? – néz rám kíváncsian Mac.

- Erről most nem szeretnék – hárítom el kimérten, mire még kíváncsibban néz rám, de tudja, nem lenne most ildomos, hogy faggasson, mert csak összekapunk. Vannak a múltamnak olyan részei, amibe nem akarom őt beavatni.

- Szóval túl személyes…

- Nincs mit mesélnem, MacLeod – nézek rá morcosan. – Ha lenne… akkor talán nem viselt volna meg ennyire ez a találkozás – mondom, majd kiiszom a sörömet, és otthagyom. Még érzem a pillantását a hátamban, ahogy felmegyek a lépcsőn, el tudom képzelni, hogy csóválja meg a fejét, de végül kisétálok az utcára.

Mac jelenlétét még halványan érzem, ahogy becsukódik mögöttem az ajtó, de te már messze jársz, csak a lelkemben tomboló vihar maradt, ami úgyis tudom, hogy nem fog csillapodni a holnapi találkozásunkig, és hogy utána elcsitul, vagy még jobban felerősödik, csak a jó ég tudja.

Biztos vagyok benne, hogy ma éjjel a régi csatákkal fogok álmodni, és reggel úgy ébredek, mint akit kerékbe törtek. Az ilyen régi dolgok még álmomban is ritkán jönnek elő, de tudom, hogy most te mindent visszahoztál. Pedig mennyi minden történt már azóta…

Lassan sétálok haza, és bármennyire is nem akarok rajtad gondolkodni, azt teszem. Még erővel próbálom távol tartani a régi dolgokat, inkább azon töprengek, merre járhattál, mit csinálhattál az elmúlt kétezer évben. Olyan hosszú idő… Azt sejtem, hogy tényleg nem nagyon hagytad el azt a vidéket… a régi Babilon vidékét… ahol először meghaltál, és ahol ő is meghalt.

Nem akarom ezeket a gondolatokat, így mikor hazaérek, gyorsan megiszok még egy sört, hagyva, hogy kissé elzsongítson, majd letusolok, és ágyba teszem magam. Tudom, a holnapi napom kellőképpen hosszú lesz, s az azután következőket majd a holnap határozza meg.

~~o~~

Mikor másnap reggel felébredek, néhány másodpercig nem is értem, miért olyan nyomott a hangulatom. Aztán eszembe jutsz, és az is, hogy lassan indulnom kéne, ha nem akarom lekésni a találkozót. Nem vagyok túl lelkes… Nem mintha nem örülnék neked… el sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy láthatlak. Egyszerűen csak tudom, minél tovább vagy itt, minél inkább visszatérnek az emlékeim, annál keményebb lesz, mikor majd megint eltűnsz. Mert eltűnsz, ebben szinte biztos vagyok, és megint nem marad más, mint az az eszméletlen hiányérzet, amit akkor is magad mögött hagytál.

Ennek ellenére veszek egy nagy levegőt, kikecmergek az ágyból, magamra húzok egy farmert, a megszokott megviselt pulcsival, fogom a kardom, és útnak indulok.

Az üzletben még csak MacLeod jelenlétét érzem, így besétálok. Felnéz a könyvelésből, és alaposan szemügyre vesz. Nem nézhetek ki valami fényesen, mert megcsóválja a fejét.

- Még mindig nem akarsz mesélni?

- Vannak dolgok, amik nem tartoznak rád – vágok vissza köszönés helyett, mire megint sóhajt, és feláll az asztalától.

- Ahogy akarod. Tudod, mit keres?

- Igen, azt hiszem. Egy aranygyűrűt, nagy, ovális, vörös kővel. Mint a felkelő nap fénye… mint a lobogó tábortűz lángja…

- És miért kell neki annyira?

- Ezt lehetőleg ne kérdezd meg tőle! – figyelmeztetem szigorúan. Semmi kedvem ahhoz, hogy kiborítsuk egymást, márpedig, tudom, ha eszedbe jut az az este, ki fogsz borulni. Az az este, mikor neki ajándékoztad ezt a gyűrűt. És mi ketten is azon az éjszakán beszélgettünk igazán először. Szóval nekem sem nagyon kellene felidéznem.

- Ha elmondod, nem kérdezem meg tőle – néz rám várakozón Mac. Aljasnak érzem a zsarolást, de érted még ennek is engedek.

- Nászajándékba adta valakinek.

- Kinek?

- Számít? – kérdezem nyersen, de válaszolni már nem jut ideje, mert megérezzük, hogy közeledsz.

Ahogy belépsz, valószínűleg megérzed köztünk a feszültséget, mert néhány másodpercig cikázik köztünk a pillantásod.

- Jó reggelt! – lépsz közelebb végül.

- Jó reggelt! – fújja ki az addig visszatartott levegő Mac, és inkább a tárgyra tér. – Szóval egy régi gyűrűt keresel?

- Igen – bólintasz rá. – Sok-sok éve keresem már. Te el sem tudod képzelni, mióta. Nem volt könnyű a nyomára akadni, de… remélem, tényleg nálad van.

- Hát… járjunk utána – adja meg magát Mac, majd az egyik zárt vitrinhez lép, kinyitja, és egy fából készült dobozkát vesz elő, és odahozza hozzánk. Leteszi eléd, majd még egyszer végignéz rajtunk, és lassan kinyitja.

Nem kell belenéznem, elég csak az arcodra vetnem egy pillantást, és tudom, megtaláltad, amit kerestél. Lehunyod a szemed egy pillanatra, és már nyúlnál érte, mikor megáll a kezed a levegőben, és Macre nézel.

- Szabad?

Mac csak udvariasan bólint, mire óvatosan kiveszed a gyűrűt a dobozból. Úgy érinted meg, mintha valami nagyon törékeny dolgot vennél a kezedbe. Látom, hogy reszket a kezed. A szemed ugyanolyan könnyfátyolos, mint mindig, ha róla beszéltél, ha rá gondoltál a halála után.

- Ez a gyűrű legalább ezerötszáz éves – mondja Mac.

- Legalább kétezer kétszáz – helyesbítesz halkan. – Egyiptomban találtam, Krisztus előtt úgy kétszázötven évvel. Mit kérsz érte? – pillantasz MacLeodra, miközben visszateszed a helyére.

- Mit ajánlasz? – mosolyog halványan Mac, mivel ő is átérezte, milyen fontos ez neked.

- Mit szólnál egy cseréhez?

- Az attól függ, mit ajánlasz.

A zsebedbe nyúlsz, és egy kis ékszerdobozt veszel elő. Azonnal felismerem a gyűrűt, ami benne van, elég csak egy pillantást vetnem rá. Te viselted sok éven keresztül. Átnyújtod Macnek, aki átveszi, alaposan szemügyre veszi, majd hoz egy nagyítót, és megvizsgálja.

- Jól meggondoltad ezt? – néz rád végül.

- Nincs ezen mit gondolkodni – mondod állva a pillantását.

- De ugye tudod, hogy ez sokszor többet ér? – pillant a kezében tartott dobozra.

- Nem érdekel az ára – rázod meg a fejed. – Ez nem erről szól.

- Sejtettem – mosolyodik el Mac. – Rendben. Ha neked így jó, én csak nyerhetek rajta – nyújtja feléd a kezét, te pedig megszorítod. Az üzlet megköttetett.

Újra a kezedbe veszed azt a gyűrűt, Mac pedig a másikat gyorsan bezárja a szekrénybe, mintha attól tartana, hogy meggondolod magad. Én tudom, hogy ez a lehetőség nem áll fenn, hisz egy kétezer éves vágyad teljesült végre. Csak nézlek, ahogy nézed az ősi ékszert, és összeszorul a szívem.

- Nekem mindig te leszel a Nap… - suttogod az ősi nyelven, és nekem itt szakad el a cérna.

Régen is embertelenül nehéz volt szembenéznem azzal a mély szerelemmel, amit iránta éreztél, most mitől lenne könnyebb? És az, hogy még kétezer évvel a halála után is csak érte élsz… újra darabokra töri még az én nem létező szívemet is.

Csak elfordulok, és kisétálok az üzletből. Érzem, ahogy mindketten néztek utánam, MacLeod döbbenten, értetlenül, te bűntudattal, hisz pontosan érted a reakciót… nem számít. Csak az, hogy minél messzebbre menekülhessek tőled. MacLeod még utánam szól, de nekem eszem ágában sincs visszafordulni.

Céltalanul indulok el valamerre, de egyáltalán nem lep meg, hogy egy órácskával később a Szajna parton eszmélek a gondolataimból. Leülök a lépcsőre, és veszek egy nagy levegőt.

Újra és újra csak azt a pillanatot látom magam előtt, ahogy a tenyeredbe szorítod a gyűrűt, és tudom, nem vagyok képes már távol tartani magamtól az emlékeket. Végül megadom magam nekik.