centerb : Új élet/b/center

A nevem Isabella Marie Roberts. Éppen a középiskola első évét készülök magam mögött tudni. Phoenixben lakom anyámmal Renée-vel, valamint mostohaapámmal Charlie-val. Anyu az egyik itteni főiskola tanárjaként dolgozik, míg férje egy jól menő ügyvédi iroda igazgatójának a jobbkeze.

Anyám annyira szerette a munkáját, hogy sok esetben kissé háttérbe szorult a család, bár így volt ez Charlie esetében is. A munka volt a mindenük. Szerettem Renée-t, mégis csak az édesanyám volt, de sokszor nem igazán érdemelte meg a szeretetemet, amit iránta éreztem.

Charlie a mostohaapám volt, nem pedig az igazi. Az igazi édesapámról nem sokat tudtam meg az évek során, csupán annyit, hogy még a születésem előtt meghalt egy balesetben. Anyám nem sokkal a születésem után ismerkedett meg a mostani férjével, aki körülbelül egy évre rá megkérte a kezét, és nem sokkal később el is vette feleségül. Azóta is nagyon szeretik egymást, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy Charlie sose tekintett rám úgy, mintha a lánya lettem volna. Meg se próbált közel engedni magához, megismerni sem akart. Amikor anyu a közelben volt, akkor tettette a szépet meg a jót, de máskor, mikor csak mi ketten voltunk, akkor sokszor átnézett rajtam, és nem vett rólam tudomást. Akármennyire is akartam volna, nem tudtam úgy tekinteni arra a férfira, mint az apámra. Nem érdemelte ki, hogy az én számból halhassa azt a szót, hogy apa. Így mindig a nevén szólítottam, ami egyáltalán nem zavarta.

A ház, amelyben laktunk, a város szélén helyezkedett el, távol a városi nyüzsgéstől. Az emeletes házban mindenkinek megvolt a saját birodalma. A földszinten helyezkedett el egy hosszú folyosó és előszoba, tőle jobbra a tágas nappali, mellette pedig egy fürdőszoba. Balra volt a konyha és az ebédlő, mellette pedig anyámék hálószobája. Az előszoba végében volt a lépcső, mely az emeletre vezetett. Ott volt az én szobám, ellátva egy külön fürdővel és egy kisebb gardróbszerű helyiséggel. Ugyancsak az emeleten volt még egy vendégszoba és egy másik helyiség is, mely raktárként szolgált.

Szerettem itt élni. Itt voltak a barátaim, osztálytársaim és az ismerőseim. Ezek közül a leginkább a barátnőim számítottak nekem. Orsi, Emese, Wanda és Andrea. Ők négyen voltak azok, akikre bármikor számíthattam, és mindig ott voltak, amikor szükségem volt rájuk, de ez fordítva is így volt. Mindig ott voltunk egymásnak, bármiről is volt szó. Olyanok voltunk egymásnak, mint a testvérek. Kiálltunk egymásért, és ismertük a másik minden egyes rezdülését. A veszekedések nagyon ritkák voltak, de ha voltak is, akkor hamar elfelejtettük, és kibékültünk. Na, ők voltak azok, akiket igazán a családomnak tekintettem. Ha ők nem lettek volna, akkor nem tudom, mi lett volna velem.

Az életem akkor kezdett megváltozni, amikor a nagymamám meghalt. Hat hónappal ezelőtt hagyott itt, ami borzasztóan megviselt. Ő, az igazi édesapám édesanyja volt. Amíg élt, minden a legnagyobb rendben ment. Kiskoromtól kezdve ő volt az, aki igazán törődött velem, és nem túlzás, ha azt mondom, hogy ő volt az is, aki felnevelt. Megadta nekem mindazt a szeretetet, amit anyám és Charlie nem adott meg. Nagyon szerettem, és még mindig nagyon hiányzik. Még ha anyu nem is akart, de ő mesélt nekem apuról. Keveset, de mégis mondott ezt-azt róla. Annak örültem a legjobban, amikor azt mondta, hogy az apu kiköpött mása vagyok, csak a hajam és a szemem színét örököltem anyámtól. Másba teljesen apámra ütöttem.

Én ugyanolyan átlagos lány voltam, mint a többiek. Na, jó. Talán nem éppen olyan, de majdnem. Amíg a velem egykorú lányok többsége szeretett a figyelem középpontjába lenni, addig én egyáltalán nem vágytam rá. Ha lényegre törő leírást kellett adjak magamról, akkor konkrétan azt mondhattam volna, hogy a kis cicababa lányok, teljes ellentéte voltam. Nem jártam minden hétvégén bulizni, nem csavarogtam egész nap a plázában, nem voltam vásárlásmániás, és legfőképp nem voltam hisztis, de még elkényeztetett sem. Kinézetre viszont tényleg nem tértem el az átlagostól. Százhatvanöt centi magas voltam, gesztenyebarna hajjal, amibe vegyült egy kis sötét szőke árnyalat, a szemem csokoládé színű volt. Valamint nem túl vékony testalkattal rendelkeztem, de mégis formás voltam. Mindenre panaszkodhattam, csak az alakomra nem.

Június közepe volt, és egyben a nyári szünet kezdete, aminek nagyon örültem. Az utóbbi pár hónapban másról sem szóltak a beszélgetéseink a lányokkal, minthogy milyen programokat fogunk szervezni a nyárra. Mindenkinek megvolt a maga ötlete, de úgy terveztünk, hogy az mindenkinek jó legyen.

Az utolsó iskolai nap reggelén, boldogan ébredtem fel. Egy pár óra, és kezdetét vehette a szabadság. Bár szerettem suliba járni, és a jegyeimre sem lehetett panasz, mégis a nyári szünet volt jelenleg minden vágyam.

Miután kikeltem az ágyból, rögtön nekiálltam készülődni, az utolsó iskolai napra. Az első utam a fürdőbe vezetett, ahol gyorsan lezuhanyoztam, aztán felöltöztem. Egy hosszú világoskék farmert és egy fehér ujjatlan pólót választottam a gardróbból, aztán megszárítottam a hajamat. Belenéztem a tükörbe, majd a fésülködés után elhagytam a helyiséget.

Mivel mégiscsak az utolsó nap volt, amikor már nem tartottak órákat, csak összegezték az évi teljesítményeket és a legérdekesebb pillanatokat, úgy döntöttem, hogy nem viszem a hátizsákomat, csak egy egyszerű válltáskát. Abba belepakoltam a legszükségesebb tárgyakat, majd lementem a konyhába reggelizni.

Amint bementem, elvettem a bevásárló listát a pultról és betettem a táskámba. Nagyon ritka volt az az eset, amikor nem én mentem bevásárolni. De nem csak a bevásárlást végeztem én, hanem a házimunka nagy részét is, nem beszélve a főzésről. Néha komolyan úgy éreztem magam, mint egy cseléd, nem pedig egy tizenéves lány. Sajnos hiába próbáltam meg ezt megbeszélni anyámékkal, ők mindig kihúzták magukat az itthoni teendőkből, mondván, hogy ők eleget dolgoznak a munkahelyükön. Nem akartam veszekedést, így lenyeltem ezt is, ahogy sok minden mást is, amit felém irányítottak.

Reggeli gyanánt készítettem magamnak egy nagy tál müzlit, amit nyugodtan elfogyasztottam, aztán elmosogattam. Ahogy végeztem a mosogatással, megszólalt a csengő.

- Megyek! – kiáltottam, bár nagyon jól tudtam, hogy csak a lányok lehettek. Minden nap együtt mentünk a suliba. – Sziasztok! – köszöntöttem őket mosolyogva, miközben szélesen kitártam előttük az ajtót, de nem jöttek be.

- Jó reggelt, Bells! – köszöntöttek kórusba. Mindenkinek levakarhatatlan mosoly ült az arcán. Nem is tagadhatták volna le, annak örültek, hogy a mai nappal lezártuk a középiskola első évét.

- Mehetünk? – kérdezte Orsi mosolyogva, aki már alig várta, hogy jó mélyre elrakja a füzeteit és a könyveit. Hiába volt ő a legjobb tanuló közülünk, ő is rajongott a szabadságért és a vakációért.

Orsi állt talán a legközelebb hozzám, az összes lány közül. Majdnem olyan magas volt, mint én, sötét barna hajjal, mely szinte már feketének tűnt, valamint világos barna szemekkel és nádszál vékony testalkattal rendelkezett.

- Persze, csak hozom a táskámat, aztán mehetünk – feleltem Orsi kérdésére, majd gyorsan visszaszaladtam a konyhába. Magamra kaptam a válltáskámat, leakasztottam az előszobában levő kulcstartóról a kulcsomat, majd elhagytam a házat.

Az utat az iskoláig majdnem minden reggel gyalog tettük meg, viszont ha esett az eső, akkor Wandának a szülei elvittek minket kocsival. A gyaloglás közben újratárgyaltuk a különböző programokat, melyeket szerettünk volna megvalósítani a nyári szünetben.

- Abba a táborba mindenképp el kell jutnunk – emlékeztetett minket újból Emese, aki az újságban olvasott egy nyári táborról, ami két hetet tartott és különböző programokon lehetett részt venni. A lányokkal mosolyogva bólintottunk, hogy megértettük a kívánságát.

Emese volt a lányok közül a legcsendesebb, és a legszerényebb. Legalábbis annak tűnt. Ő volt a második legjobb barátnőm, akivel bármit meglehetett beszélni, bár a többiekkel sem volt másképp a helyzet. Viszont benne száz százalékosan meg lehetett bízni, ahogyan Orsiban is. Emese ugyanolyan magas volt, mint én, sötétbarna hajjal, és zöld szemekkel, valamint atlétikus testalkattal rendelkezett, amit mindenki irigyelt a lányok közül. Külleme tökéletesen illet a személyiségéhez.

- A tengerparti programokról se feledkezzünk meg – szólalt meg Orsi, aki imádott a tenger közelében lenni. Én mosolyogva bólintottam, ahogy a másik három lány is.

- Kinyit a legjobb klub, úgyhogy nekünk ott a helyünk – ujjongott Wanda, aki szeretett bulizni, bár eddig nem sok alkalma adódott rá, főleg ha velünk szeretett volna menni. Ez a lehetőség nem igazán állt közel hozzánk, mivel egyikünk se igazán szerette a tömeget, de végül rábólintottunk az ötletre.

Wanda volt a lányok közül a pörgős, bulizós típus. Magasságban valamivel kisebb volt, mint mi, vörösesbarna hajjal és barna szemekkel, sportos testalkattal. Ő volt az, aki állandóan elhurcolt minket sportolni, mivel az volt a mániája, amivel sokszor képes volt az őrületbe kergetni mindannyiunkat.

- A sok program mellett, azért szakítsunk időt a pihenésre is. Vagyis a nyugis, esetleg az esős napokra tartogathatjuk a filmezéseket, és a többi házon belüli tevékenységet – említette meg a saját ötletét Andrea, aki erre a lehetőségre is gondolt. Ő inkább a nyugodtabb programok kedvelője volt. A lányoknak viszont nem igazán tetszett az ötlet, bár tudták nagyon jól, hogy lesznek esős napok is, nem csak napos, meleg idők.

Andrea volt közülünk a nyugodt, kissé cicababa típus. Szerencsére az utóbbi tulajdonsága egészen minimális volt, aminek nagyon örültünk a többiekkel. A cicababa jelző inkább a kinézetére volt jellemző. Velünk ellentétben neki hosszú szőke haja volt, ragyogó kék szemei, és tökéletes nádszál vékony testalkata. Ő volt közöttünk a Barbie baba, ahogy Emese mondta neki, amit nem szeretett.

- Nekem még mindig nincs konkrét ötletem, hogy mit szeretnék csinálni – vallottam be a lányokra nézve, egy mély sóhaj kíséretében. – A lényeg az, hogy minél távolabb legyek anyáméktól. Esküszöm, ha a nyarat is velük kell eltöltsem, abba beleőrülök! – fakadtam ki. Láttam a lányokon, hogy együttérzéssel néznek rám.

- Nem is csodálom. Azon viszont csodálkozom, hogy eddig kibírtad mellettük – szólalt meg Orsi, aki csak a szemeit forgatta. Már nem lepte meg semmi. Mindegyik lány ismerte a helyzetemet. Sőt, ami azt illeti, a lányoknak a szülei is tudták, hogy mi folyik nálunk. Többször is felajánlották, hogy ha bármi van, ők szívesen látnak.

- Én a te helyedben, már rég leléptem volna – szólalt meg Wanda is, aki rengetegszer könyörgött nekem, hogy költözzek hozzájuk. Sajnos a könyörgései nem jártak sikerrel, mert minden egyes alkalommal elutasítottam. Viszont Wanda mondatára mindenki rábólintott. Végül is igaza volt. Minél hamarabb el akartam költözni anyáméktól, de ez a tizennyolcadik születésnapomig lehetetlenségnek tűnt.

- Mi lenne, ha a nyárra átköltöznél hozzánk? – vetette fel az ötletet Emese. Már épp egy újabb tiltakozásba akartam kezdeni, amikor csendre intett. – Nem úgy értem, hogy végleg. Csak a nyárra. Így egy kicsivel távolabb leszel tőlük, és nem kell állandóan a rabszolgát játszanod – mondta, de én hevesen megráztam a fejem.

- Ezt már egyszer megbeszéltük – emlékeztettem a lányokat egy korábbi beszélgetésünkre, mire ők mindenhova néztek csak rám nem. Így mutatták ki, hogy mennyire hallgattak meg. – Még ezt a két évet kibírom valahogy, aztán elköltözöm – mondtam lezárva a témát, miközben megérkeztünk az iskolába.

Mivel még volt tizenöt percünk csengetésig, a maradék időt az udvaron töltöttük. Andrea éppen azt mesélte el, hogy milyen autót kap a szüleitől, ha sikerül megszereznie a jogosítványát, amikor megcsörrent a táskám alján lapuló mobilom. Amilyen gyorsan csak tudtam feltúrtam a táskám tartalmát, míg végül kihalásztam a daloló, és kegyetlenül rezgő Nokiámat.

- Halló? – szóltam bele kissé bizonytalanul, mivel a kijelzőn villogó szám ismeretlen volt a számomra.

- Isabella Marie Roberts kisasszonnyal beszélek? – kérdezte a túlsó vonalon egy számomra ismeretlen férfihang, mely elég mély volt, de mégis kedvesen csengett.

- Igen, én vagyok az, kivel beszélek? – kérdeztem vissza, mire észrevettem, hogy a lányok már nem egymással beszélgetnek, hanem mind engem figyeltek.

- A nevem Jeremy Green – adott feleletet a kérdésemre. – A nagymamája, Charlotte Bennett ügyvédje vagyok – tette hozzá még mielőtt feltehettem volna a kérdést, hogy ki is ő, és mégis miért hív. – A nagymamája végrendeletéről szeretnék beszélni magával, ha lehet. Mikor érne rá? – kérdezte, mire nekem még a levegő is a tüdőmbe rekedt. Nem is tudtam, hogy a nagyi írt végrendeletet. De vajon miért pont engem hív az ügyvéd, és nem pedig anyámat?

- Bármikor ráérek, mivel ma van az utolsó iskolai nap – feleltem, miután vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam. Még mindig felzaklattak a nagyimmal kapcsolatos dolgok. – De miért engem hív, és nem pedig a szüleimet? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Azért hívom önt, mert a nagymamája szigorúan megkért, hogy csak magát értesítsem, mivel ez csakis magát érinti, nem pedig a szüleit – felelte, én pedig megdöbbentem. A lányok mellettem csak hallgattak, miközben hallgatózni próbáltak. – Ha ma délután ráér, akkor meg is ejthetjük a végrendelettel kapcsolatos találkozót – ajánlotta fel, mire a lányokra néztem, akik egytől-egyig bólintottak, amikor látták, hogy döntésképtelen vagyok.

- Persze, ráérek – szólaltam meg végül egy kisebb csendet követően. – Hánykor, és hova kell mennem pontosan? – kérdeztem, mire a lányok gyorsan elővettek egy noteszt és egy golyóstollat, amit átnyújtottak nekem.

Miután az ügyvéd pontosan elmondta, hogy hova menjek, és mikor kell ott lennem, letettem a telefont. A notesz lapját kitéptem, majd betettem a táskámba. Mindenre számítottam a mai nap folyamán, csak erre nem. A lányok kíváncsiak voltak rá, hogy mégis ki hívott, és miért, de sajnos csengettek. Egyrészt örültem, mert volt egy kis időm megemészteni a hallottakat, másrészt pedig minél előbb el akartam mondani a lányoknak, hogy megkérdezzem a véleményüket ezzel kapcsolatban.

Ahogy azt gondoltuk, az utolsó nap tényleg egy amolyan összegző beszélgetéssel zárult. Miután megtudtuk, hogy Orsi lett az osztályelső, én a második, elbúcsúztunk a nyárra az osztálytársakról, majd elhagytuk a termet, és elindultunk az iskola parkolójába. Amint arra számítani lehetett, a lányok rögtön rákérdeztek a lényegre.

- Ki hívott? – kérdezte Emese, miközben mindannyian helyet foglaltunk egy hosszabb padon. – Mondjuk annyit hallottunk, hogy férfi volt az illető, meg azt hogy ráérsz-e ma, de más semmit – felelte komolyan.

- Bennett nagyi ügyvédje hívott fel – feleltem egy sóhajt kíséretében, miközben az ölemben levő táskának a pántját gyűrögettem. – Még mielőtt megkérdeznétek, hogy miért hívott, elmondom – előztem meg a lányokat, mivel láttam rajtuk, hogy kérdezésre nyitották a szájukat. – Az ügyvéd Úr azt mondta, hogy a nagyim hagyott maga után egy végrendeletet. Viszont a végrendeletről csak engem értesíthet, ezért hívott engem, hogy megbeszéljünk egy időpontot.

- És azért, hogy azon a találkozón felolvassa a nagyid végrendeletét, amiben valószínűleg csak te vagy megemlítve – tette hozzá a feltételezéseit Orsi, aki végül is nem mondott butaságot, csak nem voltam benne biztos, hogy tényleg én vagyok az egyetlen örökös.

- Lehet – feleltem egyszerűen. – Ezt nem tudom meg, csak ott helyben.

- Mész? – kérdezte Wanda kíváncsi tekintettel, mire bólintottam. – Ha szeretnéd, akkor elvihetünk – ajánlotta fel mosolyogva. – Szeretnék bemenni a városba vásárolni egy pár nyári holmit, apu pedig megígérte, hogy bevisz – mondta boldogan, én pedig látva az örömét és azt a kérlelő tekintetét, végül rábólintottam az ajánlatra. Mégsem kérhettem volna meg anyámat, hogy vigyen be, mivel akkor nekiállt volna kérdezősködni, amit teljesen el akartam kerülni.

Végül megállapodtunk abban, hogy mind bemegyünk a városba, így a találkozó után elmehetünk egy közös vásárlásra is. Ezt a hazafelé vezető úton beszéltük meg, viszont nekem csak a találkozón járt az eszem. Izgatott voltam, de valahol bujkált bennem némi félelem is.

Miután a lányok hazakísértek, nekiálltam egy gyors ebédnek, majd végül felvonultam átöltözni. Mivel a találkozó két órára volt megbeszélve, ezért körülbelül egy óra után elindultam Wandáékhoz, hogy ne várakozzak otthon, mert az izgatottságom miatt nem tudtam egy helyben ülni. De még mielőtt elindultam volna, hagytam egy üzenetet a hűtőn anyuéknak, hogy elmentem a lányokkal a városba nézelődni. Nagyon reméltem, hogy nem futok össze egyikőjükkel sem az ügyvédi iroda közvetlen közelében.

Egy fél órával később, azaz háromnegyed kettőkor megérkeztünk a városba. A lányokkal rögtön az ügyvédi iroda felé vettük az irányt. Nem volt messze, és nem volt nehéz megtalálni, mivel egy utcányira volt a plázától, ahol megálltunk.

Az ügyvédi irodába belépve, a pultnál rögtön megmutatták Mr. Green irodáját. Az iroda előtt megálltunk, a lányok helyet foglaltak az irodaajtóval szemben található székeken, amíg én bekopogtattam. Miután bentről megkaptam az engedélyt a belépésre, kinyitottam az ajtót, majd lassan bementem az irodába.

Belépve, bezárva az ajtót magam mögött, megláttam Mr. Green-t, aki a harmincas éveiben járhatott. Magas volt, rövid sötétbarna hajjal és zöld szemekkel. Olyan öltönyt viselt, ami rögtön elárulta, hogy milyen helyen is dolgozik.

Az iroda nem volt valami nagy, de kicsinek sem volt mondható. Egy tágas ablak világította meg a helyiséget, melyben középen foglalt helyet az íróasztal, székekkel körülvéve. Amíg az ablaktól balra levő fal teljesen tele volt különféle diplomákkal és képekkel, addig a másik fal tele volt polcokkal, melyeken könyvek, illetve dossziék sorakoztak.

- Jó napot! – köszöntött kedvesen, miközben odajött elém és a kezét nyújtotta. – Gondolom, Isabella Marie Roberts kisasszonyhoz van szerencsém – tette hozzá mosolyogva.

- Jó napot! Igen, én lennék az – köszöntöttem én is, majd elfogadtam a felém nyújtott kezet, amit megráztam. – Ha kérhetném, akkor tegezzen nyugodtan – ajánlottam fel, mivel eléggé zavart a magázás.

- Rendben, Isabella – egyezett bele mosolyogva, majd kihúzta az íróasztala előtt található széket. – Azt ajánlom akkor, hogy üljön le, és térjünk a tárgyra – ajánlotta, mire én beleegyezően bólintottam, majd helyet foglaltam a széken, miközben ő is helyet foglalt az íróasztala mögött. – Tudnia kell, hogy ezeket az információkat, amiket most megosztok önnel, komolyan kell vennie – kezdett bele, mire én határozottan bólintottam, hogy tisztában voltam vele. – Akkor felbontanám a borítékot, amiben a végrendelet van – mondta, majd bontogatni kezdte a vaskos borítékot, melyben nem csak levél lehetett. Első ránézésre legalábbis nem úgy tűnt. Valami azt súgta, hogy az életem meg fog változni ennek a végrendeletnek köszönhetően.