Ez a „Mutánsok hajnala" trilógia harmadik, befejező része.

Kísérleti jelleggel a fejezetek végén rövid ismertetőket lehet majd olvasni karakterekről, csapatokról.

Aki itt jár és olvassa, kérem, jelezzen vissza! Köszönöm.

#36 – Egy elátkozott hely

Hetek teltek el, mióta a P.L.A.Z.A. kormányzati kutatóközpontban rendezett mészárlás során Allison Blaire meghalt. Az egykor Káprazat néven ismert énekesnő haláláról a sajtó nem tudta meg az igazságot, a hadsereg nem hozta nyilvánosságra az esetet. Persze elindultak a találgatások halálának okáról, a kábítószer-túladagolás mellett még olyan bizarr összeesküvés-elmélet is született, hogy mutánsok ölték meg.

Ridley ezredes és felettesei állták szavukat: Xavier professzornak a vádalkunak köszönhetően nem kellett a Jean Grey halálával kapcsolatos ügyben ismét bíróság elé állnia. Emma Frost, aki telepatikusan befolyásolta az ezredest, és így az Első Fegyver tetteiért közvetlenül felelős, egy speciális cellában kapott helyett egy szigorúan őrzött börtönben, ahol a telepátiája korlátozva volt. Forge-ra nem vonatkozott az egyezség, de az indián feltaláló meglógott az igazságszolgáltatás elől, ugyanis illetékteleneknek a kutatóközpontba való bejuttatása hadititkok leleplezését jelentette, ez árulásnak minősült, és azt pedig halálbüntetéssel honorálják. A Cerebro pedig, amely Xavier szerint túl veszélyes eszköznek bizonyult, meg lett semmisítve.

A Xavier-kúria csendes volt, a lakók békés hétköznapjaikat élték. A két sebesült, Peter és Fernandez, lassanként teljesen helyrejött, egyedül a mexikóinak voltak néha még fájdalmai. A professzor és Martin eközben elfoglaltak voltak: a fiú újonnan előjött képességeinek természetével kísérleteztek.

- Sokkal erősebbek a mutáns képességeid, mint ahogy azt korábban sejtettük. – magyarázta a prof. – Abban igazam volt, hogy egy levegőbuborékot hozol létre, és azon belül tudod kontrollálni az atmoszférát.

- És szinte bármit meg tudok vele tenni? Ami eddig biztos, hogy láthatatlanná tudok válni, de ezt már régóta tudom. – mondta Martin.

- Egyfajta pajzsként tudod használni a buborékot. Egy ilyen fajta buborékkal védted meg Betsyt, amikor Logan meg akarta ölni.

Egy pillanatnyi csönd után a fiú bizonytalanul megkérdezte:

- Talán… talán… - majd elhallgatott.

- Sok álmatlan éjszakát okozott nekem Logan. – vallotta be a prof. – Saját felelősségemnek érzem, hogy a balesete után nem tudtam vele eleget foglalkozni. Akkor sose ment volna el, és nem csinálnak belőle szörnyeteget.

- Nem… ez a kormány hibája! – fakadt ki Martin. – Most végre kiderült, hogy milyen sorsot szánnak nekünk! Az egyik lehetőség az, hogy ő kontrolljuk alatt vadásszuk le sorstársainkat, mint ahogy ügynökökként tettük, vagy Loganhez hasonló gyilkológépként csináljuk ugyanezt. A másik lehetőség pedig, hogy minket vadásznak le!

- Nincs szükség arra, hogy elveszítsünk a fejünket! Mindannyiunkat megráztak a történtek, a kezdetektől fogva. Jean… Allison… Sokat tanultam én is a történtekből. Már nem hagyhatom, hogy bárki is megmondja nekünk, hogy mit csináljunk. Soha többé nem leszünk senki kiszolgálói. Egyedül a sorstársaink életével kell törődnünk, és megakadályoznunk, hogy az emberek és a mutánsok közötti konfliktus elfajuljon, mert egy ilyen küzdelemből egyik fél se kerülhet ki győztesen.

- És hogyan lenne? Mi páran alapítunk egy csapatot, és…?

- Nem tudom. – sóhajtott a prof. – Ez volt a tervem, amit a bázison lévőknek be akartam mutatni. De… most már nem vagyok ebben biztos. Két ember halála, akik az én felelősségem voltak, megmutatta: nincs jogom senkinek se megmondani, hogy mit tegyen.

Martin nem tudta, hogy mit válaszoljon. Szeretett volna valami biztatót mondani, de nem jutott eszébe semmi. A professzor a tolószékével az ablakhoz gurult, és kinézett rajta, ezzel jelezve, hogy a beszélgetésnek vége.

Lassan teltek a napok. Fernandez sebei bár begyógyultak, a lelki sérüléseit nem tudta legyűrni. Nyomasztotta, hogy testőrként kudarcot vallott: munkaadóját, Allisont a szeme látta szúrták mellkason. Bár mindig főnökként utalt a nőre, Peter és Martin meg volt róla győződve, hogy ennél sokkal intimebb kapcsolatban is voltak. A mexikói mutáns teljesen haszontalannak érezte magát.

Peter egyre inkább magába zárkózott – és tekintve, hogy eddig is elég zárkózott volt, ezt a professzor elég aggasztónak találta. Valami eseményre lett volna szükség, ami felrázta volt a társaságot, de mind a négyen eléggé maguk alatt voltak ahhoz, hogy bármit is kitaláljanak.

Ekkor valahol egészen máshol, hatalmas amerikai szántóföldek közepén egy magányos férfi feküdt a földön. Sötétedett, de ő továbbra se mozdult. Néha felült, és a hátát fájlalta. A hátát – és az egyetlen szárnyát. Warren Worthington számára a létezés minden egyes perce kínkeserves volt.

Voltak napok, amikor csak öngyilkosság járt a fejében. Minden vagyonát elvesztette, miután mutáns mivolta nyilvánosságra került. Először a részvények értéke zuhant a mélybe, majd az igazgatótanács fosztotta meg tulajdonjogától – ahogy erre apja végrendelete lehetőséget tett. Nem volt felhőtlen a viszonyuk, és a fia csapongásaitól feldúlt apa épp a halála előtt tett egy olyan kikötést az örökséghez, amely szerint ha Warren „állapota" rosszra fordul, elveszti a vagyonát. Ez persze arra vonatkozott, hogy ha a szárnyas örökös nem foglalkozik az üzlettel, csak a szórakozással, ne okozhassa a családi cég vesztét. A jog szövevényes útvesztői és a ravasz ügyvédek azonban lehetővé tették, hogy a mutáns képességek rossz állapottal legyenek szinonim fogalmak.

Márpedig Warren nem is volt már mutáns többé – gondolta elkeseredetten. A szárnyaira büszke Angyal most már nem szárnyalt a felhők között. Az Első Fegyver, az egykori Rozsomák néven ismert ügynök, egyik szárnyát levágta. A másik pedig nem volt alkalmas semmire önmagában.

Az elkeseredett férfi felett besötétedett az ég. A tengernyi kukorica közepén fekve hirtelen zajt hallott: valaki közeledett felé. Fel se kapta a fejét, már nem érdekelte semmi – azt se bánta már, ha az emberek meglátják egyetlen szárnyával. Hamarosan odaért hozzá valaki fekete ruhában, és megszólalt:

- Nahát, egy bukott Angyal!

- A pokol tűzén égek. – válaszolt Warren.

- Valóban? Fogalmad sincs arról, hogy mi az igazi pokoltűz!

A Xavier-kúriában másnap reggel minden ugyanolyan volt: komor volt mindenki. Mintha átok ült volna a kúrián és lakóin, állandóan bajok és problémák jöttek és jöttek.

- Nem, ez nem lehet így! Azt reméltem, hogy szép jövő vár ránk, miután a létezésünk kiderül a világ előtt. Nem álltam készen, váratlanul jött az egész… Korán jött minden, kudarcot vallottunk az Ügynökséggel. Kell valami jel, kell valami útmutatás, hogy merre haladjunk tovább! Mindenki tőlem várja a válaszokat … túl nagy ez a teher. - merengett a prof.

Ismét hatalmába kerítette a depresszió. Kinn ült a teraszon, a távolba meredt. A háta egyre többet fájt, most is belényillalt a fájdalom. „Öreg vagyok már. De nem akarok meghalni. Istenem, adj egy jelet, hogyan tovább! Adj egy jelet, hogy szükség van rám, vess véget a bizonytalanságnak! Egy jelet…"

A távolból egy furcsa hang hallatszódott. Egyre közeledett, és közeledett. Fernandez felkapta a fejét, sose hallott még ehhez foghatót. Egy süvöltés, vagy inkább rikoly volt az, amely élés volt és kellemetlen. A látóhatáron feltűnt valami, és hamarosan meg is érkezett a hang gazdája a kúriához.

- Vészmadár! – lepődött meg Xavier. Látta, hogy a férfi teljesen kimerült a repüléstől. – Sean, mi történt?

- Charles! A lányom… a lányom elrabolták! – mondta a férfi, és összeesett.

A következő fejezetben a kutatás elkezdődik, és egy másik régi ismerőssel is találkoznak…