Születésemtől fogva ő kapta mindig a nagyobb odafigyelést. Én csak az átlagos unalmas szürke visszahúzódó kisfiú voltam. Egy ideig próbáltam megszerezni a figyelmüket, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez az a dolog, ami soha nem lesz az enyém. Hozzátartozik hogy bátyám, albínó. Emiatt rá jobban oda kellett figyelni. Óvni kellett a napfénytől, annak ellenére hogy folyton kint rohangált, és gyakran kellett orvoshoz vinni. Ilyenkor mindig egyedül maradtam a kutyánkkal a hatalmas házban. Talán nevetségesnek tűnhet, de egy 6 éves kisgyereknek egy hatalmas kétemeletes családi ház ijesztő. Ahogy teltek az évek és lassan tizenéves lettem a félelem nyomasztó magánnyá alakult. Most is félve emlékszem vissza azokra a napokra, mert valahányszor eszembe jut félek felnőttként is egyedül maradok és nem csak pár órára hanem életem végéig. De talán én erre születtem? Ez a kérdés még gyakran előjön, most még ugorjuk át.
Az általános iskola a kiközösítés éveit foglalja magába. A kék szemek és a szőke haj, ami egy bizonyos háború alatt Németországban igazi kincs volt, az az én iskolai éveim alatt a megalázásom tárgyát képezte. Nácinak csúfoltak, és agresszívnek tartottak, de annyira sajnos nem féltek tőlem, hogy ne vertek volna meg. A bátor amerikai és angol diákok legyőzik a nyomorék nácit. Ez volt a kedvenc elfoglaltságuk röviden. A bátyám ebből kimaradt, őt szüleink otthon tanítatták, míg én a magániskolában szenvedtem. Ha nem fájtak volna a verések okozta sebek kinevettem volna bátyám mikor arról beszélt hogy milyen unalmas a tanulás… Egyre jobban elszigetelődtem. A első padban ültem és az órák végeztével azonnal hazarohantam. Volt egy kedves lány aki talán ötödikben csatlakozott az osztályhoz, de mikor a bemutatkozáskor elmondta hogy német ő is felkerült a listára, így már ketten voltunk. Együtt ültünk az órákon, együtt ettünk, együtt menekültünk és együtt tűrtük a veréseket mi a mocskos nácik…
A nyolcadik osztályig nem változott semmi. Napjaim a rossz és a borzasztó között ingadoztak, akárcsak Sophié. Elkezdtem edzeni, olvasni a katonaságról, meg akartam védeni őt a verésektől, nem akart szomorúnak látni. De ez is rosszul sült el, mert mikor meg akartam védeni és megvertem az egyik angol diákot elrohant az igazgatóhoz, aki pedig azonnal hívatta a szüleimet. Én voltam megint a rossz, a farkas a bárányok között. De hát ez a mondat is milyen ostoba. Egy farkas megőrülne a bárányok között, mert a bárányok jól ismerik egymást, azonnal tudnák ki a farkas és addig kínoznák a a tudta nélkül míg a farkas bele nem őrül, és önként a pásztor puskája elé veti magát. Velem is ez történt. A ballagást mindketten kihagytuk.
Szüleim a nagy vagyon lévén engem ismét magániskolába dugtak jó messze tőlük, de legalább Sophie jött velem. Boldogok voltunk, ketten együtt. De mikor hagyta az élet hogy boldog legyek? Megmondom! Soha…
Másodévesek voltunk a középiskolában és egyre jobban kezdtek kiéleződni a hatalmi harcok az osztályon belül. Mind bolond aki azt hiszi hogy az iskolai osztályok megértő és egymást segítő csoportok, mert nem azok. Olyanok mintha egy egész csoportnyi hataloméhes diktátor összeeresztenénk és néznénk miként szerzik meg a vágyott hatalmat. Ilyen volt a mi osztályunk is. Sophiet bevették a lányok maguk közé, illetve akarták, de azt a feltételt szabtál meg hogy nem beszélhet velem többé, mert én „furcsa" voltak. De ő nem engedett a nyomásuknak és hát mint a tragédiákban, ha valaki szembemegy a nép vagy a társadalom akaratával – ami mindig szent és sérthetetlen – akkor kötelező a bukása a lehető legfájdalmasabb módon. Drága Sophia sorsa sem alakult másképp. Engem választott. Együtt voltunk, oly boldog voltam, de én ostoba soha nem láttam a lelke mélyére, csak később tudtam meg mennyit szenvedett miattam…
A társadalom fiatal tagjai olyanok mint az éhes hiénák és a pávák keveréke. Kívül oly csodálatosak, de belül dögevők. A lányok azonnal kinézték aki szerintük nem elég vékony vagy nem öltözik divatosan. Sophie visszafogottan öltözködött, sötét színű ruhákban érezte jól magát, és jól is állt neki, olyan volt mint egy dáma. Mindig csodáltam ezt a fajta nemességet és ridegséget benne, ennek ellenére kecses és bájos volt. De ez volt a veszte. A fiatal szajhanövendékek ez nem értették meg és kiközösítették és ahol csak tudták lelki terror alatt tartották. Főleg a testnevelés óra adta a legtöbb alkalmat. Egyik délután elhívtam sétálni a folyópartra, leterítettem a kabátom s ő ráült. Nem nézett rá, összekuporodott és a földet nézte, tudtam hogy valami baj van. Mikor rákérdeztem levette a felsőjét és a vállán a hátán és a hasán lilafoltok ütés és karmolás nyomok látszódtak. Elsírta magát és hozzám bújt, szorosan magamhoz öleltem. Este elkísértem a szobájához az ajtóban finom csókot lehet ajkaimra, végigsimított a hajamon majd jó éjt kívánt és becsukódott az ajtó. Másnap hajnalban szirénázásra ébredtem mikor kinéztem az ablakon a lány szállónál nagy nyüzsgés volt odarohantam. Sophiet vitték ki a mentősök egy hordágyon, teste véres volt, bőre hófehér, nem evilági. Próbáltam vele maradni de ellöktek tőle. Másnap a szülei felkerestek és megkértek hogy ne keressem többet, mert rossz hatással vagyok a lányukra. A szívem összetört. Ekkor felhúztam magamban egy falat. Egy erős áttörhetetlen és masszív falat.
Beilleszkedésem így még inkább lehetetlenné vált. A középiskola után az egyetem következett. Apám diplomatát akart belőlem csinálni hogy megörökölhessem a munkáját. Így hát az is lettem. Jogszabályok, protokoll és bonyolult rideg fogalmak alkották a mindennapjaimat, és persze a nagykönyvtár kissé állott illata és mindent elemésztő csöndje. A szüleim nem látogattak meg. Bátyámra vigyáztak, aki idővel felcseperedett és ő inkább a bulizós életet választotta. Ugyan arra az egyetemre jártunk de maximum az egyetemi bulikon futottunk össze. Azt kérded mi kerestem ott? Egy újabb mézesmadzag ami az élet az orrom elé pakolt.
A kollégiumi szobatársam Feliciano egy olasz fiú lerázhatatlannak bizonyult. Rideg voltam hozzá és távolságtartó, de ő ugyan úgy mosolygott rám. Aztán egy nap felajánlotta hogy legyünk barátok. Olyan voltam akár egy kisgyerek aki járni tanul, úgy fedeztem fel én is lépésről lépésre a barátság mibenlétét. De az egyetem sem telt botrányok nélkül…
Az egyik legmeghatározóbb az volt mikor karácsonyra hazautaztunk Németországba és Gilbert egy buli után felvitt a szobájába egy srácot és másnap reggel anya akarta ébreszteni a bátyámat, akinek a karjaiban ott feküdt alkalmi partnere. Egész nap a veszekedéseket hallgattam. A kutyával ott ültem a nappaliban a kandalló előtt a kanapén. Az egyik fülembe a bátyám ordítozott és próbált a biszexualitás mellett érvelni, a másik fülembe pedig drága szüleink kiabáltak a hagyományos értékekről. Szegény Berlitz ott ült előttem és a fejét a térdemre fektette, próbált vigasztalni. Szüleim összepakoltak és elmentek egy fogadásra addig tűzszünet volt. Illetve Gilbert megtisztelt figyelmével és feltette nekem az ominózus kérdést:
Ludwig, kisöcsi te ugye szeretsz engem?
Erre most mégis mi a jó válasz?!
Igen Gilbert szeretlek hisz a bátyám vagy nemi identitásodtól függetlenül.
Olyan hangsúllyal mondtam mindezt mintha egy regény szövegét idézném. De ő elhitte. Megölelt. Azért kicsit bizarr volt miután tudtam hogy pár órával ezelőtt még egy férfit ölelgetett. Felállt majd kiment a konyhába és készített nekem palacsintát, mindig is finom volt a palacsintája.
Öcsi, mi újság veled? Alig tudok rólad valami, pedig elvileg testvérek vagyunk!
Nem volt kedvem ehhez a beszélgetéshez, a képébe akartam vágni minden sérelmem, de akkor a kedves és intelligens Ludwigot végleg maga alá gyűrné a brutális Ludwig.
A barátaiddal voltál az egyetemen is gondoltam nem zavarok. Meg hát rengeteg a tanulnivaló. De amúgy megvagyok, köszönöm.
És?
És mi?
Jaj ne már, van barátnőd? Ha homi vagy? Esetleg te is bi?
Hogy mi?! Először is hetero vagyok amennyire én tudom, és nincs mert amint már az előbb említettem sok a tanulnivalóm.
Én nem is volt?
Nem figyeltél? Nem volt időm, nem, nem volt még.
Akkor te…
Akkor én mi?
Szűz vagy!
Most Nobel-díjat vár a felfedezése miatt? Néha nem érzem magunkat egy értelmi síkon. Felálltam és adta a kutyának vizet majd vissza ültem.
És akkor mi van? Tudtommal nem bűn.
Nem bűn, de a te korodban már…
Arra gondolsz hogy a korombeli férfiak már rég túl vannak a tizen?
Minimum.
Hát gratulálok nekik!
Gyere el velem este a partiba, szerzünk neked egy csajt, még csak haza sem kell hoznod!
Hogyan?!
A mosdóban, jaj legyen már egy kis fantáziád!
Nekem van fantáziám, de nem ilyen örültségekre használom! És felejtsd el nem megyek veled sehova, amúgy sem tudsz elmenni, mert anyáék ha hazajönnek folytatják a veszekedést.
Akár egy hétig is vitatkozhatunk megállás nélkül, én akkor sem bántam hogy lefeküdtem egy sráccal. És tudod mi jó volt!
Nézd nem volt elég pontos, mindaddig nem zavar a nemi identitásod, amíg nem ez lesz a téma. A bátyám vagy és történjék bármi az is maradsz, de kérlek vannak határok amiket be kell tartanod, ahhoz hogy tényleg jó legyen a kapcsolatunk. Köszönöm.
Eljöttem és otthagytam. Várt a szobám és a könyvek. A karácsony is eltelt. Ismét visszatértünk ez egyetemre. Gilberttel több közös programunk volt. De már mind említettem az élet nem engedi hogy boldog legyek. Az egész egy levéllel kezdődött…
„Drága Ludwigom,
Kedves szöke lovagom,
Sajnálom hogy eddig nem írtam neked, de számodra így volt a legjobb. Az egyetemen nem megtámadtak, öngyilkos akartam lenni. A mai napig utálom az életem. Sajnálom hogy a szüleim téged okoltak. Te nem tehettél semmiről, hisz a szeretet nem bűn. Gyenge voltam. De szerettem volna ha tudod hogy élek. A szüleim Oroszországba vittek. Hozzáadtak egy orosz ügyvédhez, de a házasság ellenére a szívem már neked adtam, még ha testem nem is lehet a tiéd. Ostoba kérés, de nem írj választ és ne is látogass meg. Jól vagyok és már az életem felén túl vagyok. Köszönöm hogy az iskolában megvédtél és ott voltál mellettem. Mellékeltem egy fotót, amin mindketten rajta vagyunk, a folyóparton készült. Akkor amikor igazán boldogok voltunk, arra kérlek, hogy ha van a birtokodban más emlék rólam, azt pusztítsd el, azt akarom hogy ez az egy maradjon meg. Én is a boldog és oly aranyosan mosolygó kis szőke fiú képét őrzöm emlékeimben.
Légy nagyon boldog Ludwig Beilschmidt!
A te Sophied"
Hát igen. Egy újabb oldalba rúgás. És ez csak a lejtő teteje, bizony a nagy zuhanás csak ezután jött…