1. fejezet
Indulás és reggeli, avagy már kora reggeli szópárbaj
Esik, állapítottam meg álmosan miután elhúztam az ablak elől a sötétítőt. Miért is várna az ember lánya mást egy nyári napon, minthogy essen az eső? Mondjuk Angliában lakom, ezen meg sem kéne lepődnöm. Bár 11 éves korom óta csak a nyári szünetben vagyok itthon, az eső most még rátesz egy lapáttal az amúgy is nyomott hangulatomra. Már megint alig aludtam valamit. Ez azóta van, hogy… NEM! Nem szabad emlékeznem!
Pedig amikor kicsi voltam és szomorú, mindig kinéztem az ablakon és egyből jobb kedvem lett. Ez talán azért volt, mert a szobám ablakából belátni szinte az egész birtokot. Látom a tavat, az erdőt, a hegyeket, melyek tetejét ellepi a köd és az erdőn túli kis falucskát. Emlékszem amikor… nem már megint csak rájuk gondolok. Annyira fáj a hiányuk, és amit tettem. Miattam volt, csak az én hibám az egész, saját felelőtlenségem folytán vesztettem el őket. Szúrni kezd a szemem. A francba, nem akarok sírni. Veszek pár mély levegőt és megpróbálok arra gondolni, ami ma vár rám.
Nagyapámmal - aki szerint nem szabad a múltban élni - elmegyünk a Főnix rendjének főhadiszállására.
Hogy mi az a Főnix Rendje?
Egyszerű. Azon boszorkányok és varázslók csoportja, akik küzdenek Voldemort és a halálfalói ellen. Amúgy én is boszorkány vagyok. A nagyapám minden idők legnagyobb mágusa Albus Dumbledore, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatója. Ennek ellenére én a francia Beauxbatons Mágusakadémián tanulok.
Merengésemnek Abby a házimanóm vet véget.
- Kisasszony felébredt? - kérdezi az én manó dajkám. Kiskorom óta ő viseli gondom, mert nagyapa nagyon elfoglalt.
- Még nem teljesen – felelem. - Éppen ezért egy kávé jól esne. - fejezem be – jólesne, mondom és várom a hatást, ami nem is marad el.
- Kávét? - sápítja az én manó dajkám olyan hangfrekvenciával, hogy azt hittem megreped az üveg - A kisasszony nem tudja, mit kér Abbytől.
Felvonom a szemöldököm a választ hallva.
- A kisasszony még nagyon fiatal ahhoz, hogy kávét igyon.
Hát persze, forgatom meg a szemeim végül is csak tizenhét éves leszek nemsokára.
- Abby! - kezdem szelíden - Tudom, hogy nem vagyok mostanában egy, hogy is fejezzem ki magam…
Idegesen beletúrok a hajamba - mindig ezt csinálom, ha valami zavar - és megnézegetem a hosszát, ami nem kevés. De térjünk vissza a jelenbe.
- Tudom, mostanában egy kicsit a múltban élek - csak egy kicsit, ironizálok magamban -, de megpróbálok a jelenben élni Kérlek most ne gyere azzal, hogy a kávé nem egészséges jó? - suttogom el a mondandóm. Abby rám emeli hatalmas manó szemeit.
- Nem szeretem, amikor a kisasszony szenved, a kisasszony gyönyörű, amikor mosolyog. Nem lenne szabad szenvednie. - a mondat végére már sírt. Na jó, ez enyhe kifejezés rá.
Mellé sétálok, egy intéssel odavarázsolok egy zsebkendőt és átnyújtom neki. Közben próbálok mosolyogni, de csak egy halvány szájrándulásra futja.
Abby jó hangosan kifújja az orrát, majd a ruhásszekrényemből előveszi az aznapi ruhámat. Bár én is ki bírom venni őket, de tudom jól, hogy Abby akkor nagyon megbántódna, így hagyom.
Kiszed a szekrényből egy burgundi vörös egybe részes szoknyát, aminek mell alatt van egy aranyszínű masnija. Maga a ruha főnixhímzésekkel van ellátva, arany a szegélye, az ujja része lefelé bővül és hullámos, leér a térdemig, ahogy a szoknya rész is. Kiszedi a hozzá tartozó fehérneműt. Cipőnek pedig egy szintén burgundi vörös balerina cipőt vesz ki arany főnix csattal.
Az egész ruhakölteményt odaadja nekem, én pedig - még ő rendet tesz a szobámban - bemegyek a fürdőbe és a reggeli tisztálkodás után felöltözve lépek ki onnan.
Leülök a fésülködőasztalhoz, Abby pedig kifésüli a gubancokat a hajamból, amit egy bűbáj tart fönn, hogy ne a földön húzzam. Mint már említettem - de lehet, hogy nem -, a hajam eddig soha nem volt vágva és majdnem tizenhét év alatt megnő egy kicsit. De én így szeretem. Abby befonja a felét és csinál belőle egy laza kontyot, a többit pedig kiengedi és kifésüli még egyszer. Ennek ellenére, ha felállok. még mindig térd alá fog érni egy picivel.
Abby a nyakamba csatolja az egyik kristályfőnix nyakláncom és én pedig beteszem a hozzá tartozó kristály főnix fülbevalót, ami aranyba van foglalva. Hát igen. Aki rám néz, egyből tudja, hogy egy kicsit főnix mániás vagyok, bár minden állatot szeretek, legyen az pegazus, kutya, sárkány vagy akár kígyó. Amúgy nekem is van egy főnixem meg nagyapának is. Az én főnixem nagyapa főnixének a lánya. Csingilingnek hívják. Akkoriban oda meg vissza voltam a Pán Péterért, így Csinget is onnan neveztem el. Mi szinte együtt nőttünk fel.
Megigazítom a karkötőm és végighúzom a kezem az ismerős mondaton, majd a pálcámat lekicsinyítem és ráteszem a karkötőre. Aki megnézi az egy bőr karkötőt lát, rajta egy mondattal és egy kis medállal, ami a pálcám.
Várakozva nézek Abbyre, aki egy hangos sóhaj és egy nemtetsző pillantás után végre átnyújtja nekem a bögre feketekávémat.
- A kisasszonynak nem kéne kávét inni. Abby meg is mondta az úrnak, de az úr szerint, ha a kisasszony kávét akar, akkor hadd igyon. De az úr ezzel csak elkényezteti a kisasszonyt és amúgy sem egészséges - motyogja a manó.
Mostanában simán iszom cukor és tej nélkül, de ki lehet bírni. Nem olyan rossz. Leteszem a már üres bögrét az asztalra és elveszem Abbytől a fekete köpenyem. Felveszem, és bekapcsolom az arany főnix csatot. Megnézem magam a tükörben és megállapítom, hogy nem is festek olyan rosszul.
- Köszönöm Abby, majd jövök valamikor - búcsúzom el a dajkámtól.
Gyorsan leszaladok a szobámból - ami amúgy a kúria egyik tornya -, a bejárati csarnokig ahol már vár rám az én drága mindenkinél csicsásabb talárt viselő nagyapám. Habár ezt most nem látni, mert eltakarja a fekete úti köpenye. Szórakozott csillogással a szemében néz rám félhold alakú szemüvege mögül.
- Jó reggelt! - adok egy puszit az arcára és nézek rá türelmetlenül.
- Neked is - mosolyodik el ő olyan, hm… nagyapásan. - Jól aludtál? - kérdezi aggódva, pedig nem mondtam neki, hogy nem tudok mostanság aludni. De ismer, biztos tudja, hogy mi a baj.
- Minden rendben?- kérdezi, miközben látja, hogy nagyon elkalandoztam.
Én pedig, hogy tereljem a témát, felteszem az első kérdést, ami az eszembe jut.
- Mikor megyünk? – mind a ketten tudjuk, hogy ez csak figyelemelterelő kérdés, bár már valóban kíváncsi vagyok.
- Most - feleli még mindig aggódva és átnyújt nekem egy pici pergamendarabot. Gyorsan elolvasom "Grimmauld tér 12". Ennyi áll rajt. Visszaadom nagyapának a darabkát, ő pedig elégeti, ahogy a kezébe fogja, majd felhúzza a köpenye csuklyáját. Én is így teszek a sajátommal és nagyapa vezetésével kilépek a nagy bejárati ajtón a szakadó esőbe.
Egy kézlegyintéssel vízlepergetővé teszem a köpenyem, majd felzárkózok nagyapa mellé.
- Hoppanálunk – mondja, miközben kiérünk a birtok határához és felém nyújtja a karját.
- Én is tudok - motyogom az ismerős rántás után, amivel arra céloztam, hogy a Beauxbatonsban már 15 éves kor felett el lehet végezni a hoppanálási vizsgát, amit én meg is tettem.
- Tudom – bólint, miközben kilépünk egy sikátorból.
Itt is szakad az eső.
- Ez a Grimmauld tér - mondja nagyapa halkan.
- Nem mondod! - forgatom meg a szemem. - Azt hittem a Foltozott üst.
Körbenéz nincs-e a környéken valaki. Én is lehunyom a szemem és koncentrálok, de nagyapám és a saját varázserőmön kívül nem érzek semmit. Jól le van védve a ház. Nem tudom megállni, hogy egy kicsit ne kötözködjek
- Túl sokat vagy Rémszemmel, lassan rajtad is kiüt az őrült paranoiája. - Nagyapám vett rám egy szórakozott pillantást, majd előre int a fejével.
- Látod azt ott? – kérdezi, én pedig előre nézve meglátom, ahogy a 11 és 13 számú ház között még egy ház "tör utat magának".
- Aha – motyogom, miközben nagyapa után megindulok a ház felé. Nagyapa hármat kopogtat, az ajtón majd belép rajta én pedig követem, magam mögött halkan becsukva az ajtót.
Levarázsolja magáról a köpenyt és láthatóvá válik a talárja. Dobszóló. Tudtam - húzom el a szám - nagyapám talárját látva, ami narancssárga, neon zöld körökkel. Nem igaz, hogy az összes talár közül képes megtalálni a világ legrondább talárjait. De nem csak most, hanem mindig. MINDIG. Na jó, nyugalom. Kicsit frusztrált vagyok ennyi az egész, beszív, kifúj. Izgulok, hogy hogyan fognak fogadni a bent lévők.
Meg is érkeztünk egy tágas konyhába, ami majdnem tele van. Csupa vörös üstök. De akad közte barna, tejföl szőke és fekete is. Belépésünkre mindenki abba hagyta, amit csinált és érdeklődve néz hol rám, hol nagyapára.
- Jó reggelt és jó étvágyat! Nem akarunk zavarni, folytassátok nyugodtan. Perselus, kijönnél egy pillanatra? - néz át nagyapám a konyha egy sötét sarkába ahol eddig Perselus egy tejföl szőke hajú fiúval beszélgetett.
A mondat végére feláll majd sötét lobogó talárral mellénk ér. Látszólag közben mindenki visszatér az evéshez és a beszélgetéshez.
Én, nagyapa és Perselus kicsit távolabb megyünk a konyhától.
- Szia! - köszönök egy gyenge mosollyal Perselusnak. Ő erre csak felvonja az egyik szemöldökét és egy biccentés után nagyapára néz várakozóan.
- Perselus, Valentine itt marad egy ideig veletek. Rendben? – kérdezi, vagy inkább mondja nagyapa neki.
- Rendben - érkezik a felelet vonakodva. - Nem baj, legalább lesz valaki Dracón kívül, aki ért a bájitalokhoz, mert Potter és kis csapata még mindig siralmas - fejezi be mondatát, ami csak úgy csöpögött a gúnytól.
- Rendben - bólintok én is. Perselus a köpenyemért nyúl, hogy segítsen levenni.
- Rég láttalak - ölelem meg, miközben a köpenyem a fogasra varázsolja. Ő visszaölel egy pillanatra, majd elenged. Felhúzott szemöldökkel néz végig rajtam
- Hova készülsz? – kérdezi, miközben megyünk visszafelé.
- Ide - forgatom meg szemeimet a kérdést halva. - Amúgy a köpeny melegített volt azért nem fáztam kint - mondom majd a bólintása után belépünk az ebédlőbe.
Egy kedvesnek látszó pufók asszonyság közeledik felénk.
- Molly, ő itt az unokám, Valentine! - mutat be nagylelkűen nagyapa, Perselus pedig visszamegy a szőke fiú mellé.
- Szervusz, kis drágám. Én Molly Weasley vagyok – mondja, majd megölel. Egy pillanatra meglepődök a kedves gesztustól, majd visszaölelem. Tehát nem csak kedvesnek néz ki, de az is.
- Valentine Dumbledore, örvendek.
- Reggeliztettek már? - kérdezi Mrs Weasley.
Nagyapa sürgős ügyeire hagyatkozva megy kifelé, de természetesen fontosnak tartja megemlítenie, hogy én még ma nem ettem. Erre Mrs Weasley kedvesen, de azért olyan figyelmeztetően nyom le a legközelebbi székre, amivel tudatja, hogy én innen addig fel nem kellek amíg nem ettem.
- Maradj itt kis drágám, mindjárt hozok neked valamit - mondja és elmegy a sütőhöz.
- Szia! - köszön a bal oldalamon ülő férfi. Szőkésbarna hajába pár ősz hajszál is vegyül, kedves mosolygós arca van és meleg borostyán színű szemei. - Remus Lupin vagyok! - nyújtja felém a kezét.
- Valentine Dumbledore - mondom én is mosolyogva.
- Ejnye, Holdsáp! Máris udvarolsz a hölgynek - mondja egy bársonyos hang az asztalfőről, ami a jobb oldalamon van.
És egy gyönyörű égkék szempár az, ami magára vonja a figyelmem. Pillantásom látva mosolyra húzza a száját. Fekete haja van, ami a válláig ér. Igazán tetszetős arc és azok a már említett égkék szemek, amik egy felnőtthöz képest huncutul már-már gyerekes lelkesedéssel csillognak.
- Sirius Black - nyújtja felém ő is a kezét én is felé nyújtom a sajátom.
- Valentine Dumbledore – mondom. Közben finoman megrázza a kezem, majd mikor engedném el a kezét, kézcsókot ad rá.
- Örvendek a találkozásnak! - leheli a kezemre.
- Én is. – motyogom, miközben a szemembe néz. Na, ne te jó ég elpirultam, ez annyira ciki. De a kezem még mindig nem engedi el, ahogy a tekintetem sem. A pillanatnak Mrs Weasley vet véget, aki elém lebegteti az enni valót. Rántotta és szalonna.
- Jó étvágyat, kis drágám! - mondja nekem mosolyogva, miközben megsimogatja a hátam
- Köszönöm! - mondom én is mosolyogva, Sirius pedig elengedi a kezem.
Pár perc evés után furcsa érzésem támad. Körbepillantok a helységbe, majd rá akadok a furcsa érzés okára Remus mellett. Hát persze, ki más, húzom el a szám.
- Rémszem, miért nézel rám a mágikus szemeddel? Idegesít, szeretnék enni, ha nem zavar. - mondom miközben bekapok még egy falatot. Meg kell hagyni Mrs Weasley nagyon jó szakács.
- Nem, nem zavar. Érdekes híreket kaptam Franciaországból - mondja karcos hangján. Erre a mondatra megáll a villa a kezemben.
- Milyen nagy volt a kár az iskolán? - kérdezi.
Na, erre végkép elmegy az étvágyam. Leteszem a villáimat és megtörlöm a számat a szalvétámmal.
- Miért érdekel? - kérdezem végül miközben Perselus tekintettét keresem.
- Miért ne? – kérdezi, mikor megtalálom Perselus tekintetétt és egy pillanatra sajnálat fut át rajta.
Francba, ő is tudja, Rémszem is, Nem igaz, hogy nagyapa nem bírta befogni a száját.
- Én is hallottam sok dolgot - vonom meg a vállam nemtörődöm módon. - Példának okáért, hogy - javíts ki, ha tévedek -, de újra az auror szakmában dolgozol?
Szegény aurorok teszem hozzá gondolatban.
- Igen, gondolom Albus mondta. - jön a válasz, majd meghúzza a flaskáját.
- Nem, nem ő mondta. Nem adom ki a forrásaim - mondom egy szemtelen mosollyal, kérdő pillantását látva.
- Szemtelen fruska – mondja, miközben a mágikus szeme körbejár az üregében.
Engem akarsz ijesztgetni öreg? Ha harc hát legyen harc.
- De ez a szemtelen fruska bármikor felmossa veled a padlót egy varázs párbajban. – mondom, majd iszok egy korty töklevet.
- Rendben! A kölykökkel most úgyis gyakorlati óra lesz - biccent a kb. velem egykorú társaságra magával szemben. - Csatlakozhatsz és megmutathatod mennyit fejlődtél - mondja.
Erre mindenki érdeklődve pillant rám.
- Múltkor is te vesztettél - vonok vállat és rábólintok.
Hát igen ez a nap is jól kezdődik. M ég fel sem keltem rendesen és már párbajozhatok. Bár mit szépítsünk a dolgon, szeretek párbajozni. Mondjuk, azóta nem párbajoztam amióta… Nem, rázom meg a fejem. Erre most nem szabad gondolnom. Hogy is van az a mondás? Ja, igen: Panem et circenses /Kenyeret és cirkuszt/