.

e g y

Fáztam. A vonat ablakát már rég bezártam, így kevésbé hallottam, ahogy kint süvít a viharos őszi szél, de a levegő még mindig fagyos volt odabent. Az is lehet, hogy csak fáradt voltam. Előző éjjel alig aludtam, nem hagyott az izgalom és a félelem. Nem, mintha egyébként jól aludtam volna abban a szűkös londoni muglilakásban. Az ajtóra szögelt fém táblán ugyan megjelent a nevem, így már inkább volt az én lakásom, mint azé a varázstalan vénasszonyé, aki előttem benne lakott, de én nem bírtam máshogy tekinteni arra a néhány négyzetméterre, mint rejtekhelyre. Újra felpillantottam, összehúzva magamon sötétzöld kabátom, de csak annyit tudtam megállapítani, hogy az ablak még mindig becsukva, ennél jobban lehetetlen lenne. Akárhogy is, úgy éreztem, a jeges fuvallat egyenesen a bőrömig hatol. Dühös voltam. Legszívesebben előkaptam volna a pálcám és lángra lobbantottam volna a szemben lévő ülést. És vele együtt a rajta terpeszkedő férfit, aki órák óta bámult, követve minden rezdülésem. Egy melegítőnadrágos, piros hajú mugli bámulta Narcissa Malfoyt! A világnak egy másik részén a férjem már rég olyan átkot szórt volna rá, hogy inkább néz befelé, mint kifelé a fejéből!

Erre a gondolatra ismét megborzongtam. Hozzá indultam. Noha, egyáltalán nem terveztem, hogy valaha is visszatérek arra a birtokra. Nem volt olyan régen, csupán egy éve történt, hogy a testvérem, Bellatrix, váratlanul bekopogott a bejárati ajtón. Kopogott, persze... berobbantotta. És nem egyedül érkezett, mind ott voltak. Az összes halálfaló, akiket nem kaptak el a minisztériumban, és ott állt előttem a Nagyúr is. Ha nem lenne erős a szívem, abban a pillanatban biztos megállt volna.

Mégis mit művelsz, Lucius, hogy engedheted őket ide? – gondoltam magamban, miközben félreálltam, mélyen meghajoltam a Nagyúr előtt, és végignéztem, ahogy mind besétálnak az otthonunkba. Alig vártam, hogy kérdőre vonjam a ház urát.

Ő azonban nem volt köztük. Ekkor lett úrrá rajtam igazán a pánik. Tőlük, attól a mocskos, haláltól bűzlő hordától tudtam meg, hogy elfogták és az Azkabanba zárták. Tudtam, hogy ez mit jelent. A törékeny remény, amiről senkinek nem beszélhettem, hogy a családunk valahogy kikecmereg ebből a helyzetből, hogy valahogy túléli ezt a fejetlen hadjáratot és tovább élhet valahol távol, ez a kis darabka megmaradt remény most egy pillanat alatt elillant. Üresen hagyott, köztük. Már csak a fiam volt, aki legjobb tudomásom szerint a Roxfort falai között tartózkodott. Majd megírom neki, hogy ne jöjjön haza – próbáltam megtervezni sokktól tompa fejemben a továbbiakat, miközben összeszedtem pár ruhát, és alig ráeszmélve, mit is csinálok, az éj leple alatt, elhagytam a házunkat. Képtelen voltam ott maradni.

– Ha meg nem sértem, madam – zavart meg hirtelen egy férfihang – Miért választotta a vonatot?

Meglepve néztem fel rá, alig értve, mit is kérdez. Ő volt az, a szemben ülő idegen. – Hogy mit parancsol? – húztam ki magam.

– Elnézve a ruháját, azt a brosst, meg azt a méretes drágakövet a gyűrűjében, maga biztos kőgazdag – mért végig ismét. – Miért kuporog egy retkes külvárosi vonat fülkéjében?

Egy pillanatig csak bámultam rá. Mégis mit képzel, hogy ilyet kérdez?

– A motivációm semmiképp sem a maga dolga, Mr – szegeztem neki a szavakat, és inkább az ablak felé fordultam. Figyeltem, ahogy sorra szaladnak a fekete fák a későesti égbolt vászna előtt. Hát, nem jókedvemből kuporgom itt, azt elhiheti. Amíg Londonban laktam, sosem használtam a metrót, vagy bármilyen buszt. Igyekeztem a lakásom közelében intézni a dolgaimat, vagy autót béreltem. Még a roxforti éveim alatt történt, hogy az egyik barátnőmmel megtanultunk vezetni. Amolyan lázadásnak szántuk a szüleink kékvérűsége ellen. Nekik persze végül nem mertük elmondani. Sem később a férjeinknek. Úgy tettünk, mintha nem is értenének, azok a négykerekű valamik, hogy képesek menni. Hát, most kapóra jött. Eleinte azért nem használhattam a HOPP-hálózatot, vagy bárminemű bűbájt, mert varázstalan övezetben éltem. Most azért nem, mert, ahogy abból a levélből kiderült, amit tegnap este csúsztattak be az ajtóm alatti résen, Lucius megszökött az Azkabanból. Bármibe lefogadom, hogy engem is kerestek.

– Az ember azt hinné, hogy bujkál – folytatta. – Pedig a férje van szökésben, nem Ön – mosolygott, és mikor felé fordultam, elakadt a szavam. A melegítő helyett az aurorok sötétszürke egyenruháját viselte, és a pálcája majd hogy nem az orrom hegyét érintette. A haja most vöröses színt öltött és én felismertem. Igen, sejtettem, hogy keresnek, de azt nem, hogy már meg is találtak.

– Darius – kezdtem bizonytalanul. Néhányszor találkoztunk, amikor meglátogattam Luciust a munkahelyén, de fogalmam sem volt, mégis hányadán állunk vele. Én ezekről a dolgokról sosem tudtam semmit.

– Hogy s mint, Narcissa? – kérdezte könnyeden, de a pálcáját nem eresztette le. – Ne haragudj, de nem tehetek mást. Hamarosan megérkezünk, és nem engedhetem, hogy leszállj. Ki kell kérdezzünk.

Nagyot nyeltem. Ez így nem jó, nagyon nem jó. Nem mehetek vele. Ha beteszem a lábam a Minisztériumba, a Wizengamot elé visznek, és egy cellába zárnak. Sosem jutok haza. A háború végéig semmiképp, és ki tudja, annak miként lesz vége. Abba a tehetetlenségbe beleőrülnék.

– Darius, figyelj rám! Szépen kérlek, ne állj az utamba!

– Én pedig téged kérlek szépen, ne nehezíts a helyzeteden – mondta nyugodtan. Ezen a helyzeten már nem volt mit nehezíteni. Ez nem volt más, mint egy letartóztatás.

– Csak... menj haza, és felejtsd el, hogy találkoztunk!

Lassan megrázta a fejét, én pedig már megmarkoltam a zsebemben lapuló pálcám. Csak abban nem voltam biztos, mit mondok, ha egyszer előrántom. Jól tudtam, hogy a felesége és két kisgyereke várja otthon. De engem is vártak otthon. Ilyen a háború, az egyik gyakran meghal, hogy a másik éljen, nem ezt mondják? Felkészültem a gyilkos varázsra, és mikor megmozdult, azonnal támadtam.

– Stupor! – kiáltottam végül, mire megdermedt, majd összerogyott az ülésén. Nem tudtam megölni. Még sosem öltem meg senkit. A vonat lassítani kezdett. Felkaptam a táskám és elhagytam a fülkét. Egyik előnye annak, hogy a férjed a teremtés állítólagos koronája, hogy téged tökéletesen cselekvőképtelennek tartanak.

.

Az út többi része eseménytelenül zajlott. Az állomáson kerestem egy eldugott sarkot, és felidéztem a házunk ebédlőjét, minél pontosabb képet alkotva. A varázslat ezúttal kicsit messzebb repített, kívül a birtokot védő bűbáj hatáskörén. El is felejtettem, ezeket a láthatatlan pajzsokat még Belláék állították a határokra az érkezésük után. Engem, szerencsére, nem tartottak távol, könnyedén léptem át az energiamező burkán.

Néhány percnyi séta után a kezem már a bejárati ajtó kilincsén pihent, de még nem fordítottam el. Most először gondolkoztam el, vajon mi vár majd rám odabent. Jobban belegondolva, nevetséges, hogy mindeddig eszembe sem jutott. Lehunytam a szemem, és magam előtt láttam, amint a Nagyúr az asztalfőn ül, ott, ahol azelőtt a férjem, Draco és az én helyemen talán Lucius és Bellatrix, aztán Perselus... a többiek pedig mellettük sorban... Amikor pedig nem az étkezőben, akkor biztos a szobáikban vannak. Az első emeleti vendégszobákban.

Lassan éjfélre járt. Azt gondoltam, ha most benyitok, talán nem is kell találkoznom egyikőjükkel sem. Vagy, még az is lehet, hogy Lucius áll az ajtó túloldalán. Habár az elmém rég lezártam mások előtt, előtte mindig nyitott könyv maradt. Tudnia kellett, hogy érkezem. Mindig tudta. Tehát, belépek, és ott áll majd előttem magabiztosan, erősen, és megmondja, mi legyen. Merlinre, úgy aggódom, mintha mindig nekem kellett volna megoldanom az ilyen helyzeteket. Mindig ő tette, és most is ő fogja. Talán még ki is nevet, ha ilyen rémültnek lát.

Elfordítottam a réz gombot, és benyitottam. Kezdeti mosolyom hamar az arcomra fagyott, amint egyedül találtam magam a kongóan üres és sötét előcsarnokban. Még egy gyertya sem égett. Mintha az épület rég elhagyatottan állt volna. Lesújtó volt így látni. Beljebb sétáltam, a kabátom felakasztottam a fogasra, amikor egy kéz megragadta a vállam. Megpördültem, a torkomban dobogott a szívem, de rögtön felismertem a jellegzetes, széles vigyort.

– Megijesztettél... Bella.

– Mikor lettél te ilyen ijedős? – nevetett.

– Öhm... egyedül vagy itt? – kérdeztem, még mindig szaporán véve a levegőt.

– Hát persze! Ők elmentek, én meg addig itt várok! – vihogott most már eszelősen, ahogy tőle megszokhattam. – Senki sem komornyik, hogy az ajtóban ácsorogjon, Narcissa!

– Igaz... persze. És... ő hol van? – simítottam végig a ruhámon idegesen.

– A Nagyúr? – lehelte a fülembe, mire kirázott a hideg.

– Lucius.

– A férjecskéd? – hajolt közel hozzám, és a vállamnak nyomta az állát. – Hát... utoljára... arra láttam elvánszorogni valami olyasmit, ami hasonlított a férjedre – mutatott a lépcső irányába, és látszólag nagyon mulatságosnak találta a helyzetet. Én kevésbé. Megköszöntem, és ott hagytam. Sietve szedtem a lépcsőfokokat, és levegőt is alig mertem venni, nehogy összetalálkozzam valakivel a félhomályos folyosókon. Nem bíztam bennük. Mivel sosem lettem halálfaló, nem fogadtam hűséget és a Sötét Jegy sem éktelenkedett az alkaromon, ők sem bennem. Elhagytam az első emeletet, és újra felfelé lépkedtem, hogy végre elérjek a második emeleti hálószobánkig. Szinte futva tettem meg az utolsó lépéseket az ajtóig, majd beviharzottam, és bevágtam magam mögött.