1. fejezet

July és Tom

Már több mint két hónapja, hogy Németországba jöttünk, Oto-san munkája miatt. Még a tanítás nem kezdődött el, de sikerült a közelben találni egy japán iskolát. Nem is tudtam, hogy van ilyen Németországban. Mondjuk elég sok mindent nem tudtam még Németországról. Elég sokáig úgy tudtam, hogy Olaszországba költözünk, de az utolsó pillanatban közölték Oto-sannal, hogy Németországba jövünk. Annyi előnye volt, hogy németül legalább valamennyire tudok. Okaa-sannak egy régi mániája volt a nyelvtanulás, de persze nem az, ha ő tanult nyelvet, hanem ha a gyerekei, így Én is és Shun-chan is beszélünk vagy 4 nyelven. Nem perfektül, de legalább valamennyire. Úgy látszik igaza volt Okaa-sannak, amikor rákényszerített minket kiskorunkban. Shun-chan örült a legjobban annak, hogy Németországba jöttünk. Itt sokkal könnyebben tudja folytatni a teniszt. Állítólag itt a legjobb az oktatás. Ha ő mondja. Az biztos, hogy itt van egy korház, ahol teniszsérülteket ápolnak, persze csak ha igaz, hogy Tezuka tényleg itt regenerálódott és nem Hawaiin nyaralt. Nagyon vicces dolog elképzelni őt egy fűszoknyában és egy virágból készített nyaklánccal, ahogy nyomja három kókusz melltartós nő között a kéz és csípőrázást.

Miki-chan is hamar elfogadta az új környezetet. Nekik könnyebb volt, mert még fiatalok, de én nagyon rosszul viseltem, de persze az istenért se mutattam volna ki Oto-sanék előtt. Még a végén rosszul éreznék magukat emiatt. Szép lassan majd csak megszokom. A legnagyobb bajom az volt, hogy hiányoztak a barátaim. Csak fél évet töltöttem a Seishun Gakuenbe, de sokkal nehezebb volt elválni az ottani barátaimtól, mint amikor két év után otthagytam az azt megelőző iskolám. Furcsa. Pedig a kezdetekben utáltam azt az iskolát. Minden nap valami rossz dolog történt velem. De a sok rossz közben egy csomó olyan embert ismertem meg, akiket nagyon megszerettem. Hiányzik Ami-chan, a röplabda csapatom, a tenisz csapat és egy kicsit talán még Atobe is. Persze barátaim már itt is voltak. Tom és July, egy testvérpár, akik a szomszédjaim és a leendő osztálytársaim is voltak egyben. Hamar összebarátkoztam velük, mivel 10 évig ők is Japánban éltek.

Épp egy levél fölött ültem, amikor Okaa-san felszólt, hogy menjek le vacsorázni, mert megjött Oto-san a munkából. Úgysem volt ötletem, úgyhogy félreraktam és elindultam. Mikor leértem a család a nappaliban fogadott. Éreztem, hogy vacsorán kívül itt más is lesz.

- Mielőtt vacsorázunk, még beszélnem kell veletek. Üljetek le! Ma bejött hozzánk a nagyfőnök és közölte, hogy a hétvégén lesz egy céges buli, amire meghívott mindenkit családostul. Körbekérdezősködtem és illetlenség, ha az ember nem megy el.

- És pontosan milyen ez a céges buli? – érdeklődtem

- Hát… Olyan, ahol kötelező a frakk és az estélyi vagy báli ruha.

- Tehát egy bál lesz. – foglaltam össze

- Igen – bólintott Oto-san

- És mindenkinek kötelező menni?

- Nem kötelező, de nagyon ajánlott, legalább az első ilyen bálon. Én nem kötelezlek rá, de örülnék ha eljönnél.

Nem kötelez, csak érzelmileg zsarol.

- Rendben. – egyeztem bele nagylelkűen

- Köszönöm Naru-chan. Szombaton este lesz. Nem kell sokáig maradnunk.

- Hé. Minket meg se kérdeztek? Mért csak Nee-channak lehet választása? – háborodott fel Shun-chan

- Mert ő már elérte azt a kort, hogy dönthessen bizonyos ügyekben.

- Persze. – pufogott, de senkit sem hatott meg.

- Nem akarok akadékoskodni, de van még egy apró probléma.

- Mi?

- A ruha. Nekem nincs se estélyim, se báli ruhám.

- Holnap veszek egyet. – legyintett Okaa-san

- Rendben. – bólintottam – Mehetek?

- Persze – mondta meglepetten Oto-san

Mindenki azt várta tőlem, hogy elkezdek hisztizni, hogy én biztos nem megyek, vagy belekötök mindenbe, de nem. Nem azért mert tetszett a dolog, hanem egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Az utóbbi időben az elveim mintha megfakultak volna. Egyszerűen nem volt kedvem kiállni értük. Mondjuk régen sem volt sok értelme, de legalább magamnak be tudtam adni, hogy igenis azt teszem, amit én akarok. Most egyszerűen csak felkullogtam a szobámba és tudomásul vettem, hogy a hétvégén kiöltözöm és elmegyek egy bálba. Rádőltem az ágyamra és néztem a plafont. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de a fejemben csak a nagy büdös nihil volt. Végül elnyomott az álom. Ennyit a vacsoráról.

Arra ébredtem, hogy valami zenél. Kis időbe tellett, de végül rájöttem, hogy a mobilom az. Kitartó volt a hívó, mert megvárta még megkeresem a telefont és felveszem.

- Igen? – ásítottam

- Naru-chan! Már azt hittem fel sem veszed. Mit csináltál? – hadarta egy ismerős hang

- Ki az? – kérdeztem álmos hangon

- Hogy ki az? – visszhangozta döbbenten – Ilyen hamar elfelejtettél? Ez nagyon fáj!

- Eiji?

- Hát mégis csak felismersz?

- Most ébredtem. – hoztam fel mentségként

- Tényleg? Pedig Oishi azt mondta, hogy még csak délután van nálatok.

- Igen, de… Mindegy! Inkább mesélj! Mi van veletek?

- Tippelj ki nyerte a Nationalt!

- Hmmm… Atobe?

- Neeeem. – mondta és közben valószínűleg rázta a fejét, mert egyszer erősödött, egyszer pedig elhalkult a hangja

- Jaj, csak nem ti? – játszottam a meglepetett

- De!

- Akkor gratulálok.

- Köszi. És nálad mi a helyzet?

- Itt nem történt semmi említésre méltó.

- Hogy megy a röplabda?

- Jól! – hazudtam

Mióta Németországba jöttem, azóta nem játszottam. Nem azért, mert nem volt rá lehetőségem, hanem mert egyszerűen kedvem nem volt. Még két napja sem volt, hogy megjöttem, amikor Oto-san közölte, hogy tudna nekem egy csapatot, de visszautasítottam, azzal az ürüggyel, hogy kicsit pihenni akarok, majd utána keresek egy csapatot. Talán majd keresek is, ha úgy érzem, hogy újra akarok játszani, de egyelőre nem érzem úgy.

Eiji mesélt még egy kicsit az ottaniakról. Beszéltem még Momoval és Oishivel is, akik ott voltak mellette. Állítólag Echizen is ott volt, de ő nem akart beszélni velem. Nem is mintha lenne miről. Majd letettük. A beszélgetés után csak még jobban letargiába estem. Hiányzott a régi életem, még ha kicsit zsúfoltabb és nehezebb is volt néha, mint szerettem volna.

Már épp megint visszaaludtam volna, amikor újra megcsörrent a telefonom. July hívott. Afelől érdeklődött, hogy zavarna-e ha most átugranának Tommal. Gyorsan raktam egy kis rendet a szobámba, ami abból állt, hogy minden holmit, ami szanaszét hevert a szobába behajítottam a szekrénybe. Ez is egy új szokásom volt. Pontosabban csak olyan kedvtelen voltam, hogy már a régi rendmániám is jócskán megfakult. Amikor hallottam, hogy csöngetnek nem mentem le, mert tudtam, hogy Okaa-san úgyis beengedi őket. Fél perc múlva kopogtattak is az ajtómon.

- Szabad! – mondtam az asztalomnál ülve

- Szia Naru. – köszönt July

- Szia… – fordultam meg – Hol van Tom? – kérdeztem, amikor megláttam, hogy egyedül van

July körülbelül velem egy magas volt. Szőke és kékszemű- Igazi német gyöngyszem. Leszámítva azt az apróságot, hogy származását tekintve félig amerikai, félig pedig angol volt. Tom néhány centivel volt magasabb nála, de egyébként bárki megmondta volna első ránézésre, hogy testvérek. Neki is kék szemei voltak és rövid szőke haja, ami általában a szeme elé lógott és állandóan azt igazgatta. Gondolom úgy érezte menő dolog.

- Az öcséddel beszélget. Mindjárt jön ő is. – legyintett, majd izgatottan témát váltott – Hallottam, hogy te is jössz az e hétvégi bálra.

- Aha – reagáltam minden lelkesedés nélkül

- Ez tök jó! Nekem ez már a második bálom lesz. Az előzőn halálra untam magam.

- Ne reménykedj benne, hogy nagy társaság leszek. Nincs sok kedvem az egészhez.

- Pont ezért örülök. Ha te ott hozod a szokásos negatív világszemléletedet és minden szegény halandónak beszólogatsz, akkor nagyon jól fogok szórakozni.

- Örülök, hogy szórakoztat a személyiségem egyedisége.

- Nem maga a személyiséged egyedisége, hanem ahogy ezt az egyedi személyiséget a külvilággal megosztod.

- Úgy érzem, hogy te gúnyt űzöl a lelki világomból.

- Tévedsz. Te űzöl gúnyt a külvilágból.

- Most pedig már úgy érzem, hogy ez a beszélgetés kezd kicsúszni a kezeim közül.

- Ebben egyetértünk. Szóval mit veszel fel a bálra? – váltott témát hirtelen

- Nem tudom. Majd Okaa-san vesz valamit.

- Meglepődtem volna, ha nem ezt mondod.

- Nyugodtan hívj igénytelennek, nem sértődök meg.

- Rendben – mosolyodott el, de nem mondta ki – Remélem, a bálon találsz magadnak egy fiút végre. Jót tenne neked. Nem lennél állandóan ilyen… morci.

- Nem vagyok morci. Egyszerűen csak nem szeretem a világot.

- Szeretem a gondolkodásodat. Utálod a világot, amiben élsz. Ilyen hozzáállással, hogyan voltak barátaid japánban? Vagy egyáltalán voltak?

- Ti is barátkoztok velem. Amúgy pedig még mindig jobb a világot utálni, mint saját magamat. – vontam vállat

- Ez igaz! – húzta el a száját

- Tökéletes végszó, úgyhogy mi lenne, ha ennek tiszteletére leszállnánk az én rendhagyó lelki világomról és más témát választanánk?

- Ha szeretnéd.

- Szeretném!

- Rendben.

Itt jött volna a kínos csend fázis, hacsak nem kopogtattak volna a szobám ajtaján.

- Szabad! – mondtam fellélegezve

- Hello! – dugta be a fejét Tom

- Szia!

- Valamibe belegázoltam? – kérdezte Tom húga arcát látva

- Nem igazán. – válaszoltam

- Biztos?

- Persze! – legyintettem – Amúgy, hogy vagy Thomas? – érdeklődtem kedvesen

- Jól gondolom, hogy minél többször kélek meg rá, hogy ne hívj így te annál többször fogsz így hívni?

- Jól! – nyugtattam meg

- Akkor, köszi, megvagyok! Hallom te is jössz a bálra.

- Itt milyen gyorsan terjednek a hírek.

- Táncolsz majd velem? – kérdezte vigyorogva

- Nem táncolok! – jelentettem ki határozottan

- Ne csináld már! Eskü nem lépek a lábadra. Tudok táncolni.

- Nem táncolok! – ismételtem magamat

- Tudjuk, te semmit sem csinálsz. – szólt közbe July is

- Sajnos nem értem mire célzol. – reagáltam színtelen hangon

- Dehogynem. Mióta itt vagy, nem csinálsz semmit. A szüleid mesélték, hogy japánban sportoltál és állandóan eljárkáltál a barátaiddal. Most ha rá akarunk venni valamire, egyből mentegetőzöl, vagy egyszerűen csak közlöd, hogy nincs kedved hozzá. Vajon mért van ez?

- Ha jól sejtem, van egy elméleted, hogy mért.

- Igen.

- Nos?

- Mert úgy érzed, azzal, hogy ide költöztetek ellopták az otthonod, a barátaid, az életed. Haragszol az egész világra, mert így kiszúrtak veled. Tudom, mit érzel. Én ugyanezt gondoltam még az elején. De aztán rájöttem, hogy itt is tudok legalább olyan életet élni, mint ott.

- Ez mind szép és jó. És még talán némiképp igaz is, de nem ez minden problémám. Ezzel talán együtt is tudnék élni.

- Hát akkor meséld el, mi van még. Hátha tudunk segíteni.

- Ezt nem tudom szavakba önteni. – mosolyogtam keserűen

- Ez hülye duma. Nem gondolod, ugye te se hogy bevesszük?

- Igazad van. Inkább nem szeretném szavakba önteni. Még nem. Talán majd egyszer.

- Ez már egy elfogadhatóbb érv.

- Hogy ti is megnyugodjatok, azt megígérhetem, hogy megpróbálok emberibben viselkedni. És nem mondom mindenre azt, hogy nincs hozzá kedvem.

- Rendben! Kezdjük úgy, hogy táncolsz velem a bálon. – vigyorodott el Tom

- A tánc az egyedüli kivétel. Bármi mást vállalok.

- Csak nem az a gond, hogy nem tudsz táncolni? – kérdezte még szélesebb vigyorral

- De! – vágtam rá gyorsan

- Rendben, de még szavadon fogunk.

- Majd meglátjuk – mosolyodtam el halványan

Másnap Okaa-san egy gyönyörű báli ruhával állított haza. Fültanuk előtt soha nem vallottam volna be, hogy mennyire örülök, hogy egy ilyet felvehetek, de így volt. Kiskoromban rengeteget álmodoztam egy ilyen ruháról. Olyan akartam lenni mindig is, mint egy hercegkisasszony. És vártam a szőke hercegemre. Végül nem lettem hercegkisasszony. A szőke hercegem pedig csak egy mogorva barna hajú kispolgár lett, aki olyan magasról tojik a fejemre, amilyen magasról csak engedi a légkör. Ennyit a mesékről.

A ruhám sötétkék volt, hatalmas harangozó abronccsal. A felső szoknya tiszta selyem szolid virágmintákkal, amik bizonyos megvilágításban csillogtak. A felső része pánt nélküli volt, így kicsit szorított, de azért még az elviselhető mértékben.

Shun-chan nem igazán értékelte a frakkot, de végül némi anyai unszolásra beletörődött. Választása nem sok volt. Miki-chan oda volt a ruhájáért. Rózsaszín volt és fodros. A legtöbb kislány oda van az ilyenekért. Bár vannak kivételek. Engem Okaa-san utoljára öt éves koromban próbált utcára kivinni rózsaszín ruhába, de addig hisztiztem még nem egy kékre cseréltük. Mindig is utáltam a rózsaszínt, mivel minden velem egykorú lány abban járkált. Így én azért sem voltam hajlandó ugyanolyan színű ruhában járni, mint ők. Most már nem érdekelnek az ilyen dolgok, de azért kék maradt a kedvenc színem.