Egy találkozással kezdődött minden. Egy pillantással az egész. Azóta dobog érte szívem.
Akkor, mintha megállt volna az idő. Szemébe nézve egy kellemesen borzongató érzés fogott el.
Még most sem hiszem igazán el.
Azóta a nap óta beszélgetünk, lehetőleg napjában. Sokat jelent nekem, de nem mondhatom el neki.
Hisz magamnak is nehéz volt beismernem. Vágyom rá...de félek. Furcsa az egész.
Vágyom ölelését erős karjaiban...De csak gyenge baráti hátba veregetést kapok tőle. Több, mint a semmi.
Vágyom csókjait, szerelmes suttogását...Semmit nem kapok.
Nem lehetek vele...nem lenne helyes...s ő is elutasítana, mert tudja, nem lehetünk együtt.
Legalább álmaimban vele lehetek...ott szabad vagyok, akár a madár. De azok csak kósza képek, nem valóság.
Ezen gondolatokra szívem szakad meg minden dobbanásával. Már lassan feladnám az egészet...de nem hagyja.
Alig ismer...mégis meghallgatja nyűgeimet s segít, ha tud. Talán ezért is szeretem annyira...
...A halál szele simogat arcomon. A könnyek helyét nem csípi már a szél. Pont ma történt néhány évvel ezelőtt.
Még tisztán él bennem szemeinek csillogása, s mosolya találkozásaink alkalmával.
Még most is szeretem. Tegnap beszéltünk utoljára. Megbeszéltük, hogy találkozunk...de nem hiszem, hogy megélem már azt.
Most a hideg aszfalton fekszek. Nem érdekel, mennyire sajnálnak, a fájdalmat sem érzem...csak őt keresem...
Nem okoz csalódást, nem késik...Mosolyognom kell ezen. Ahogy észrevesz, rémültté válik eddig oly vidám arca. Még így is szeretem.
Letérdel mellém, felsőjét fejem alá rakja. Eszembe jut, mikor először maradt bent velem a városba. Akkor is ezt a pulcsiját adta oda. Ismét mosolyognom kell.
Megint hozza a szokásos formáját. Próbálja elterelni figyelmem a bajról. Ó, ha tudná, hogy nem is érdekel, csak hogy ő velem van.
Megérkezik a mentő is. Érzem, már nem jutunk el sehova. Meleg kezeibe fogja kezeim...most már ő is érzi.
El kell mondanom...Nem félhetek tovább. Ha most nem teszem meg...Meg kell tennem. Csak egy szó az egész, már nincs mit vesztenem.
Ahogy kinyitnám szám, a fájdalom élesen hasít belém. Megfeszítve szedem össze minden erőmet, s halk suttogásra telik csak.
- Te hiszel abban, hogy két lélek valóban egymáshoz tartozik, s csak együtt boldogok?
Felelete egy halvány mosoly, s egy reszketeg igen. Gyengéden megszorítom kezeit. Itt az utolsó lehetőség.
Ismét összeszedem magam. Közelebb hajol, hogy hallja, mit mondok. Csak egyetlen, szívből jövő szó hagyja el vértől vöröslő ajkaimat.
-"Szeretlek." - Vége...Végre kimondtam. Tudja, hogy gondolom...Talán mindvégig tudta...vagy legalábbis sejtette. Az első pillanattól kezdve.
Ahogy hunyom le szemeim, még érzem könnyeit kezemre hullani. Még hallom hangját kétségbeesetten a nevemet mondogatva, s hogy ez nem lehet.
Mikor már boldogok lehetnénk. De talán tudja, én várok rá...