1. Prológus:

Imayoshi Shōichi, a Tōō Akadémia kosárlabdacsapat ex-kapitánya híres a borzalmas személyiségéről. Bárkit képes maga körül úgy manipulálni, hogy az számára kedvező legyen. Többek között e miatt a tulajdonsága miatt vált alkalmassá arra, hogy egy rangos iskola kapitánya és irányítója legyen. De mi történik akkor, ha eme hatalmas elme találkozik egy lánnyal, aki nem hajlandó arra a ritmusra táncolni, amire ő fütyül? Nos, hősünk természetesen nem adja fel ilyen könnyen, és tovább próbálkozik meghódítani a lányt. Az idő azonban szoros, mert véget ért a téli bajnokság, a harmadévesek pedig egy hónap múlva elballagnak, és mindegyikük más-más helyre kerül. Vajon elegendő lesz ennyi idő meggyőzni egy elképesztően makacs és forrófejű lányt, hogy Imayoshi Shōichi nemcsak egy önző, manipulatív szemétláda?

A Téli Kupát követő hét első napja:

A kosárcsapat tagjai büszkén vonultak végig a Tōō Akadémia folyosóján, miközben a tanulók sorfalat álltak, éljeneztek, tapsoltak, virágszirmokat szórtak rájuk.

„Ti vagytok a legjobbak!"

„Sajnálom, hogy kiestetek!"

„Aomine-san, szeretlek!"

Hangzottak a rajongók kiáltásai. A fiúk mosolyogva (vagy mosolyt erőltetve) meneteltek a hosszú folyosón integetve a fanoknak. Néhányan még autogramot is kértek.

Imayoshi kapitány, vagyis most már volt kapitány észrevette, amint két lány beszélget.

„Istenem! Nem értem, miért kell nekünk is itt lennünk. Egyáltalán nem érdekelnek az önző kosaras majmok." panaszkodott egy szőkésbarna hajú lány.

„Ugyan, megérdemlik. Olyan keményen küzdöttek." vitatkozott a barátnője, egyértelműen egy rajongó."

„Küzdöttek, nem küzdöttek, kit érdekel?! Semmi kedvem az egocentrikus idiótákat és a hátborzongató kapitányukat ünnepelni." duzzogott tovább a lány.

A beszélgetés többi részét viszont Imayoshi már nem hallhatta, mert a kis menetük tovahaladt.

Az ünnepség után megkezdődött a rendes tanítás. Imayoshinak sosem voltak problémái a tanulással, mindig jó jegyeket kapott, gyakorlatilag egy zseni, így az órákon inkább a csapatnak állított össze edzésprogramot vagy stratégiát, ám most ez a teher már lement a válláról azzal, hogy Wakamatsura ruházta át a "hatalmat".

Mikor belépett a tanterembe, a fiúk és lányok mind egymással csiviteltek, nevetgéltek mindenről, de valójában semmiről. Imayoshi szeme egyből megakadt egy csapat lányon, akik a kosárcsapatról pletykáltak.

„Wakamatsu-san olyan menő! Tudtátok, hogy most ő lett a kapitány?"

„Kit érdekel? A szemüveges rókánál bárki jobb."

„Áú! Ez gonosz volt, Minori-chan! Összetörted a szívemet!" Imayoshi hirtelen megjelent a gyanútlan lányok háta mögött.

„I-Imayoshi?!"

„Imayoshi-san?"

„Minori-chan, te komolyan nem szeretsz engem?", kérdezte a sértett kosaras sértődést színlelve.

„Igen, tényleg! Utállak téged is és az összes beképzelt csapattársadat! Szerencse, hogy nem jutottatok el a döntőig. Legalább nem növeli tovább azt a hatalmas egótokat." Ezzel Minori dühösen kiviharzott a teremből.

„De Minori-chan, mindjárt kezdődik az óra!", kiáltott utána a barátnője.

Minori kirohanását hallgatva Imayoshinak lefagyott a mosoly az arcáról. Tudta, hogy a Tōō jellegzetessége az önző játékstílus, és ez jó is volt így, hiszen mindegyikőjüket más indokok vezérelték, mégis ezek a szavak jelentős fájdalommal bírtak. Még ő sem tudta igazán megfogalmazni, hogy miért érezte így, de annyiban teljesen biztos volt, hogy tennie kell valamit, hogy megváltoztassa a lány véleményét, méghozzá most rögtön.

„Hagyd csak, majd én utána megyek."

A tetőn, ahová Minori menekült:

„Minori-chan?", kérdezte Imayoshi, mikor végre megtalálta a lányt.

„Mi a fenét akarsz tőlem? Egyáltalán miért jöttél utánam?"

„Hamarosan kezdődik az óra." válaszolt Imayoshi szimplán, mintha meg sem hallotta volna a kérdést.

„Kösz az infót, zsenigyerek. Akkor most mi lenne, ha magamra hagynál, és visszamennél matekra, ahol nyugodtan számolgathatsz. Azt úgyis szereted." Rendben, ezzel egyértelműen célzott valamire, de Imayoshinak a leghalványabb ötlete sem volt, hogy vajon mire.

„Miért utálsz engem ennyire?", kérdezte a kapitány a tarkóját vakargatva a kínos kérdés miatt. Ez meg is lepte Minorit. Hirtelen mit felelni erre az abszurd kérdésre. Ez annyira nem vallott Imayoshira. Mégis mióta érdekli őt, hogy mit gondolnak róla mások, főleg az olyanok, akikkel csak azért áll szóba néha, mert egy osztályba vannak kényszerülve, ám ez még semmit sem változtat a helyzeten.

„Nincs kedvem megosztani veled. Ha annyira okos vagy, találd ki magadtól!"

„Oh? Ez egy kihívás lenne?"

„Akár…"

Imayoshi Shōichi pedig örömmel elfogadja ezt a kihívást.

Folytatjuk…