Sajnos az oldal nagyon szétdobja a szerkesztést, ezért kicsit zavaró lehet a dőlt és normál betűk felváltott használata. Ezért elnézést kérek!

Levél a doktortól

Tisztelt Mr. Holmes!

Nem, nem Dr. John H. Watson tette a levelemet az asztalára, én voltam.

Hogyan? Talán tudni akarja.

Később majd elmagyarázom.

Sherlock Holmes homlokát ráncolva olvasott. A levél ódivatú volt, a papír mintha házi gyártmány lett volna, a pecsét az elején díszes, de ismeretlen. Valaki mindenesetre nagy gonddal nyomta pontosan a viaszfolt közepébe.

Amint Sherlock Holmes feltörte a pecsétet, a fent olvasható szöveg vált olvashatóvá egy hagyományos kártyalapnál alig nagyobb felületen. Az üzenetet minden bizonnyal még folytatódott, mert a papír alján újabb hajtás várakozott. Sherlock az ujjai között forgatta. A papír nem volt selyem vékony, az extra hajtást pedig nem érezte, mikor kezébe vette a még felbontatlan levelet.

A barátja, Greg Lestrade nyomozó hamarosan a segítségét kéri.

Persze ez nem meglepő.

Hanem ez az ügy, félő, hogy észveszejtő lesz a szó szoros értelmében, kiváltképp önnek, Mr. Holmes.

Újabb behajtás, a szövegnek ott kellett folytatódnia. Sherlock Holmes, mint már annyiszor, meglepettségében motyogni kezdett. Merő véletlenség, hogy John Watson éppen a szobában volt Rosieval együtt.

- Hogyan fér ennyi hajtás...?

- Hozzám beszél, Sherlock?

Watson a kérdést félreértette. Éppen Rosie pulóverének az ujját hajtotta fel, mert a kislány épp a Mrs. Hudsontől kapott gyöngyös karkötőket viselte, azok pedig kényelmetlenek voltak a polár pulóver alatt.

- Lát levelet a kezemben?

- Igen, két perce kérdezte, hogy én tettem-e az asztalára. Mi áll benne?

- Tehát esélyesen tiszta az elmém, hacsak nem az egész szituációt halucinálom.

- Mi?

- Próbált már egy lapot nagyon sokszor összehajtani, mondjuk mindig félbe vagy harmonikába? Félbe egyébként maximum 6-szor lehetséges, tudta ezt?

- Gyerekként próbáltam, bár távol álljon tőlem, hogy számoljam is, hányszor sikerül félbe hajtani egy papírlapot.

- Mi történik a lap vastagságával?

- Sherlock, nem értem, mire akar kilyukadni.

- Milyen vastag ez a papírlap?

John Watson várt, és a levelet vizslatta, mielőtt válaszolt volna. Csapdát sejtett a különös kérdések mögött, holott Sherlock Holmes csak megerősítést kért, hogy ami épp az orra előtt történik elvileg lehetetlen, de a gyakorlatban mégsem az.

- Hát... nem papírharmonika vastagságú...

- Pontosan! - kiáltott fel Holmes, és indulatában felugrott a székéből - Köszönöm, hogy megerősített!

Talán már elkezdett a levél hosszán gondolkodni.

Mint mondtam, észveszejtő az ügy, így észveszejtő felvezetés kell neki.

Lesz azonban egy pont, ahol megkérem, hogy ne olvassa majd tovább, csak és kizárólag a nyomozó érkezése után.

Nem én vagyok a tettes, erről biztosíthatom. Segíteni akarok, és magának is segítenie kell nekem: nyüzsögnek a rendőrök a tetthelyen, nem jutok közelebb. Mármint hivatalos úton nem. Egyébként sem valószínű, hogy beengednének, a jelenlétem pedig sokat rontana az amúgy sem túl rózsás helyzeten.

Persze miért hinne nekem?

- Csakugyan, miért is?

- Ugye tisztában van vele, Sherlock, hogy a levél nem válaszol?

- Sh! Olvasok.

Nincs érvem, ami elűzné a kételyeit, így biztosan döcögősen indul majd az együttműködésünk.

A nevem Dr. Stephen Strange. Orvosi körökben már hallhatott rólam.

- Szép hosszú üzenet... Hallasz, Sherlock?... Nem, nem hallasz. De le merem fogadni, hogy ezért volt a papír összehajtogatós kérdés.

- Remek következtetés.

- Szóval mégis hallasz.

- Sh! Vagyis mégsem. Hallott már Dr. Stephen Strange-ről?

- Rémlik a neve, de nem hiszem, hogy találkoztunk… Oh, várjon! Sebész! Híres New yorki sebész, akit pár éve baleset ért, ami tönkretette a karrierjét. Utána nem hallottam róla. Miért?

Sherlock nem felelt. Ha Dr. John H. Watson összerakta a harmonika papír információt a levél hosszával, talán Dr. Stephen Strange kapcsán is sikerülni fog a megfelelő következtetéseket levonni.

Az eset rendkívüli. Olyan dolgokat kell majd elfogadnia igaznak, már ha képes rá, amiket eddig elvből elutasított. Nem tudom, hogy képes lesz-e rá. Félő, hogy bele őrül. Ha kérhetem, ezt inkább ne tegye.

Ha a lehetetlent kizártuk, ami marad, az az igazság, akármilyen valószínűtlen is. Jól mondom?

Mindenki maga körül egy darab ostobaságot fog hajtogatni. Babonás gyengeelméjűek társasága!

Mégis igazuk lesz, természetesen csak megközelítőleg, és nem is a tudásukból eredően.

Ez az a rész, amit nem kívánok levélben elmagyarázni.

Eljött a pillanat, amikor arra kérem, várja meg a barátját, és ha kimondta az a bődületes nagy marhaságot - tudni fogja, ha meghallja - csak akkor lapozzon.

Sherlock Holmes praktikusan lapozható harmonikába hajtogatta a levelet. Akárhogy tapogatta, sokkal könnyebb és lágyabb volt, mint lennie kellett volna. Már-már azt mondhatta rá: természetellenesen.

John Watson Rosieval az ölében lehuppant a saját székébe, míg Sherlock az ablakhoz lépett Lestrade érkezését várva. Rosie a karkötőjével játszott. Egyszer-egyszer hősies kísérletet tett a megevésére, de az apja minden alkalommal megakadályozta ebben.

Sherlock percekig szótlanul bámult kifelé, ám egy idő után furcsa érzése támadt. John Watson tekintete mereven rá szegeződött. Egy kérdés bújt meg a szemek tükrében, én mivel a szemkontaktus már megtörtént, Sherlock biztos volt benne, hogy a kérdés előbb utóbb úgyis hangot kap, hát megelőzte.

- A levél feladója Dr. Stephen Strange

- Igen, ezt már kitaláltam.

- Határozottan fejlődik, John! A levélben az áll, hogy Lestrade mindjárt itt lesz egy új üggyel, ami majd megviseli az elmémet. Elvileg nem ő tettes, de többet nem akar írni, mert látnom kell a helyszínt, hogy egyáltalán higgyek neki.

- Ennyi? Ennyi volt leírva?

- Röviden. Kicsit szükségtelenül bő lére eresztette.

- Következtetések?

- Azt mondta, sebész volt, és amennyiben ez igaz, a karrierjének nagy valószínűséggel kézsérülés vetett véget. Ez egybevág a kézírással, alig lehet elolvasni. Sietve írta, de fontos volt neki, hogy felkeltse a figyelmemet - Sherlock felemelte a levelet és a feltört pecsétet megütögette az ujjával, majd visszagyűrte a levelet - Türelmetlen, de véleményem szerint szeret beszélni, ha mégis ennyit írt. A sorok egyenesek. Határozott. Pecsétes levél romantikus alkatra vall. Nem az alvilág, hacsak nem átverésnek szánták, de úgy gondolom nem, tehát marad a szekta. Márpedig ha szekta, különös eset, amit az én agyam kivételesen nehezen dolgoz majd fel, akkor a levél írója valószínűleg mágia vagy valami természetfeletti erő rovására írja a bűncselekményt. Ez persze felveti a kérdést, hogy csak egy túlbuzgó babonás alak vagy valaki rosszindulatú játékot űz velem. Láttunk már mindkettőre példát.

Alighogy ezt kimondta, csengettek és Mrs. Hudson ajtót nyitott, néhány szót váltott Lestrade-del, majd a nyomozó sietve az emeletre ügetett. Sherlock azonnal kérdezni kezdett.

- Taxi áll kint, miért nem járőr kocsi?

- Saját kocsival mentem és nem mertem a volán mögé ülni.

- Rejtélyes haláleset, mindenki valami természetfelettire gyanakszik?

- Miféle természetfelettire? - hüledezett Mrs. Hudson, mire Sherlock eleresztett egy sóhajt.

- Harapás a nyakon, vérszag, de a hullában egy csepp sincs, ráadásul az egész testét megfőzték. A rendőrök közül sokan megeresztettek egy üzenetet a családnak, hogy vásároljanak fokhagymát, és tegyék a bejáratok köré a nagyi ezüstjét.

- És karókat ne faragjanak?

Holmes felhorkantott az ostoba feltételezésre, majd elővette a gyűrött levelet, hogy tovább lapozzon.

- Mi az a kezében? - kérdezte Lestrade.

Vámpír

Ha megnézte a tetthelyet keressen meg, és beszéljünk.

Dr. Stephen Strange

- Szekta lesz, John, nem alvilág. Mármint nem a bűnözői alvilág, és szintúgy nem a pokol. Vámpírok nincsenek, ezt is illene tudniuk, nem gyerekek már. Rosietól még elnézném. Rosieról szólva, mit művel?

A kislány Watson kanapéján ült békésen és a levegőbe nyújtózkodott, majd a kezét ott forgatta, mintha simogatna valamit.

- Két napja tündérmesét olvastam neki. Tegnap óta véleményem szerint tündérekkel játszik.

Rosie leügyeskedte magáról a karkötőjét és határozottan oda akarta adni a levegőbe, de mintha az nem akarta volna elvenni, s ő ez komoly sértésként élte meg. A kislány alig néhány pillanattal később már egy hirtelen megbékélt arccal és széles mosollyal visszahúzta a kezét maga elé, majd addig ügyeskedett az ujjaival, míg a jobb keze segítsége nélkül a karkötő felcsúszott a bal csuklójára.

- Ki ne mondja, John! - szólt rá Sherlock, mikor látta, hogy társa hüledezve tátog. - Csak a körülmények hatása alatt áll. Normális esetben megrántaná a vállát, hogy kivételes kézügyessége lesz a lányának.

- Akkor magának is úgy tűnt, mintha valaki felhúzta volna a karjára! - kiáltott Lestrade.

- Kifelé a racionális, hétköznapi nappalimból a dajkameséikkel!

Sherlock az ajtó felé tessékelte Lestradet, majd Watson felé fordult.

- John?

- Mrs. Hudson, vigyázna...?

- Persze, menjenek csak. Bár visítok, és talán el is ájulok, ha meglátok egy tündért.

- Úgy látom, Rosie jóban van velük nem lesz gond. John! - hadarta Sherlock, hogy hamarabb véget vessen az ostoba szócséplésnek.

Nem vámpír történet. Aki emiatt letette volna, kérem ne tegye, Sherlockhoz egyáltalán, de még a dokihoz sem illik. Aki emiatt folytatta volna, de most elvettem a kedvét, azért adjon még nekem egy esélyt.