Minden egyszerűen jónak tűnt, ahogy bebújt az ágyba a fiú mellé, akivel már pár éve együtt voltak. Nehéz volt elhinnie, hogy volt idő, mikor ezt el se tudta volna képzelni – legalább olyan nehéz, mint amilyen nehéz akkor lett volna minderre akár csak lehetőségként gondolnia.
De rendben volt. Minden teljesen rendben volt, és egyáltalán semmit nem bánt meg. Ő volt az, akit ismert. Az egyetlen, akinek minden apró részletét, minden apró titkát ismerte.
Az illatot, mely minden alkalommal újként bódította el: gyümölcsök a fürdőszobai szerektől, néha kaják nyomai, néha enyhe izzadságszag – de ezek alatt mindig maga Naruto.
A bőr érintését: nem pillanatnyi és durva és alig-felület, mint harcok közben, hanem folyamatos, lágy és tulajdonképpen tetőtől talpig, ahogy közel húzta magához szerelmét.
És amint testük összeért, a karokat is ismerősként fogadta, ahogy lassan köré fonódtak, még az álom látszólagos tudatlanságában is.
- Mmm... Sasuke... – motyogta a fiú.
Igen, a légzés és a szívverés is ismerős volt, és egyetlen dolgot közvetített. Békét.
A gondolat, hogy valamikor ezt hagyta hátra, ezt akarta eldobni magától, abszurdnak tűnt. Persze, akkor még nem tudta, amit azóta megtanult: szeretni. Narutónak köszönhette, hogy megismert egy teljesen másfajta erőt; hogy megtanulta, hogy másban bízni nem gyengeség, főleg, ha az a másik szereti őt; hogy megértette, hogy a síráshoz sokkal nagyobb merészség kell, mint bármi máshoz – a menekülést is beleértve.
Abszurdnak tűnt a gondolat, és szinte dühítette.
- Nyugi, Sasuke... Nem fogom hagyni, hogy egyedül maradj... – Naruto suttogta barátja nyakához dörgölve az orrát. Nem nézett Sasukére, valószínűleg ki se nyitotta a szemeit, talán nem is volt teljesen ébren.
- ...rég aludnod kéne, koibito – jegyezte meg alig hallhatóan, csókot nyomva a szőke fejre. Naruto még jobban belebújt Sasuke nyakába.
- Tudod, hogy nem igazán tudok aludni, ha nem vagy itt...
Hogyne tudta volna? Hisz jó ideje már ő is inkább csak forgolódott, mikor egyedül kellett lennie.