Nos ez egy „Mi-lenne-ha?" típusú sztori, a dőltbetűs rész nem változik csak ami utána jön. Valószínűleg még három verzió lesz. Nem tudom. De ki tudhatja ezt előre? Meglátom.

Nincs senki aki elolvasta volna ezt a gyöngyszemet mielőtt feltöltöm, szóval minden hiba száztíz százalékig az enyém. De játsszuk azt hogy nem.

Lisbon körülnézett a helyszínen. A csapatnak ki kell adni a feladatokat! – gondolta. Elgondolkodott. Se hulla, se élő ember nem volt a hotelszobában, csak rengeteg vér, amitől annyira megrémült a spanyol szobalány hogy sikítva rohant a hallig, pedig ez a negyedik emeleten történt. Akkora felhajtást csinálva, hogy a rendőrfőnöknek Lisbon csapatát kellett a esetre állítania, mert ők eléggé „képzettek" – a riporterek szerint – hogy megoldják ezt a megbotránkoztató bűntényt. Mielőtt Lisbon mondhatott volna akármit is, valaki kiugrott egy szekrényből. A férfi kezében egy papírnehezék volt, a szálloda logójával.

Grace hátraugrott és meglökte Chot, mindketten tehetetlenül zuhantak a padlóra, Rigsby fegyvert rántott, de későn, a férfi elgáncsolta. Lisbon háttal állt a szekrénynek, mire megpördült mindez már megtörtént. Egy másodpercig farkasszemet nézett a símaszkos férfivel, Lisbon általában gyorsan reagált, de most lefagyott. A férfi kihasználta Lisbon megdöbbenését, és leütötte. Lisbon ájultan rogyott a földre. Ebben a pillanatban lépett be Jane a szobába.

- Miért nem hívt-

Megtorpant. Észrevette az előtte heverő emberhalmot, és a símaszkos alakot. Nem volt egy atléta alkat, de most úgy döntött inkább harcol. Férfiasan. És tökön rúgta a támadót. A férfi fájdalmas kiáltással esett az ágyra. Jane ezt kihasználta és a Lisbontól korábban elemelt bilincsével az ágy faragott támlájához bilincselte.

- Mindenki jól van?

Csak három igent hallott.

Lisbon még mindig a földön feküdt, mialatt a többiek lassan felálltak. Jane letérdelt hozzá.

- Van pulzusa, lélegzik, de nincs eszméletén! Valaki hívjon orvos! Gyorsan!

Grace tárcsázni kezdett, Rigsby elvezette a támadót, Cho pedig segített az ájult Lisbont felemelni az ágyra. Mikor Grace befejezte a hívást hozott egy kis vizet, hátha fel tudják locsolni. Nem jött be. Grace szeretheti a kosztümös filmeket, ha minden ilyesmit orvosi módszernek tart… Három perccel később megérkeztek a mentők, mivel a legközelebbi kórház mindössze két sarokra volt a hoteltől. Gyorsan bevitték az ájult lányt. Jane velük tartott a mentőben, Grace és Cho kocsival követték őket.

Félórával később még mindketten a sürgősségi váróban szobroztak, amikor Jane előkerült. Grace már kisírta a szemét, de Cho arcán semmilyen érzelem nem látszott. Pont mint általában. Jane viszont vigyorgott.

- Mi van vele?

- Nos, még mindig eszméletlen, de az orvosok szerint nemsokára rendbe jön, azt mondták hogy már egyszer magához tért, de küzdött, ezért leszedálták. Elvileg egy-két óra és újra felébred. Szerencsére a támadónk nem egy Vasember…

- Bemehetünk hozzá?

- Azt mondták hogy átviszik valami nyugisabb helyre, és hogy ott majd meglátogathatjuk. Mi van Rigsbyvel?

- Tíz perce hívott, bevitte a pasast, és most hallgatja ki. Lisbonról is kérdezett, azt mondtam neki hogy hívom ha tudunk valamit. – mondta Cho

- Szerintem hívd fel most, és mondd neki hogy az a kihallgatási technika mindig bejön ha azt mondod hogy „Most már hatósági személy meggyilkolásával is vádoljuk" de Lisbon szerencsére jól van.

- Meglesz.

- Addig mi Graccel elmegyünk meglátogatni a mi kis hősünket. Azt mondták a 419-es szoba.

- Rendben. Tíz perc és megyek utánatok.

Jane és Grace elindult felfelé. A szobában egy fiatal nő feküdt még, aki nem rég ébredt fel a kómából, de még bent tartják. Lisbon a túlsó ágyon feküdt mozdulatlanul. Fején nagy kötés volt, és infúziót kapott. Életjeleit legalább három különféle gép figyelte, de nem volt lélegezető gépen, ami nagyon jó jel. Még jobb lenne ha a szemei nyitva lennének…

- A családja? – kérdezte a fiatal lány

- Nem, a munkatársai vagyunk. Nem nagyon van szegénynek családja. – válaszolt Grace

- A bátyjainak szóltál? – kérdezte Jane Grace-t

- Nem, istenem! De hülye vagyok! Mindjárt hívom a Jimmyt, Lisbon azt mondta ha valami történne vele, akkor neki szóljak, ő majd szól az öcséinek… nem tudom hol lehet a telefonszáma… meg kell keresnem… - Grace kiviharzott

- Szerencsés hogy ilyen emberekkel dolgozhat. Jessie vagyok.

- Patrick. Magával mi történt?

- Nos tizenkilenc éves koromban volt egy autóbalesetem, és azóta kómában feküdtem. Két évig… furcsa… nem emlékszem semmire az elmúlt két évből… de legalább már ihatok alkoholt. – mosolyodott el

- Nos, akkor sok szerencsét az élethez Jessie!

Ekkor egy idősebb, ötvenév körüli férfi lépett be.

- Jessica!

- Apa!

- El sem hiszem hogy hazajöhetsz!

- Pedig igaz. Menjünk! Viszlát Patrick.

Jane leült az ágy mellé. Várt. Tizenöt perccel később valami megváltozott. A gépek más ritmusban kezdtek csipogni. Lisbon lassan kinyitotta a szemét. Meglátta Jane-t.

- Jó reggelt napsugár. – rossz belépő… nagyon rossz

Lisbon felült és szenvedélyesen megcsókolta.

- Neked is Brad!

Jane meglepetten nézett. Ritkán tükröződtek igazi érzelmek az arcán, de ez most egy ilyen pillanat volt.

- Brad?

- Igen. Ez a neved.

- És mi a te neved? Honnan ismerjük egymást, és egyáltalán mire emlékszel?

- A nevem Katie, te a vőlegényem vagy, egy kávézóban találkoztunk, jövőre lesz az esküvőnk, van egy kutyánk, Happy…

- Ööö… nem.

Lisbonnak elkerekedett a szeme.

- Miért, mi a valóság?

- Nos, a neved Teresa Lisbon, a főnököm vagy, egy bűnügyi helyszínen találkoztunk és nincs kutyád.

- Biztos?

- Igen.

- És mit kerestem én egy bűnügyi helyszínen?

- Nyomozó vagy.

- Nyomozó… - lassan, vontatottan ejtette ki

- Igen Lisbon, nyomozó.

Lisbon megrándult amikor rájött hogy a férfi nem a keresztnevén szólítja.

- Ez… kínos.

- Az.

- És mit tud még rólam?

- Nos… van három öcséd, a szüleid nem élnek, utolsó kapcsolatod Walter Mashburn milliárdossal volt, egy egyéjszakás-kaland…

- Én az egyéjszakás-kalandjaim is elszoktam mesélni másoknak? Vagy csak magának Patrick?

- Nem, nem szokta. Csak kitaláltam.

Ekkor lépett be Grace és Cho.

- Istenem Lisbon! Magadhoz tértél?

Grace az utolsó pár lépést futva tette meg, nagyon örült hogy Lisbont végre eszméletén találta. Cho arca, mint mindig, most is érzelemmentes volt. Bár mintha a szája sarkában bujkált volna egy kis mosoly… vagy rosszul láttam volna?

Lisbon csak bámult a két, számára ismeretlen alakra.

Grace meglepődött. Cho pedig… nos ő Cho…

- Nem tudja kik vagytok. Rám is azt hitte hogy a vőlegénye vagyok.

- Sajnálom.

Grace szó nélkül elindult az orvosért. Mikor megérkezett Jane kérdőre vonta.

- Hogy-hogy azt hiszi hogy valaki teljesen más? Azt megérteném ha nem emlékezne semmire, de hogy azt képzeli hogy ő Katie a virágkötő…

- Tudja a gyógyszernek amit kapott ez is mellékhatása, de csak olyan egy az egymillióhoz az esélye hogy ez történjen… Ha valami olyan helyre viszik ahol sokat járt talán visszajönnek az emlékek…

- És ha nem?

- Nos, akkor Katieként éli le az életét…

Jane nem jutott szóhoz. Elindult vissza a kórterembe, amikor az orvos utána szólt:

- Ja és egy pár napig ne hagyják egyedül a kishölgyet, lehet hogy el fog ájulni, nem lenne jó ha egyedül tenné…

Jane visszatért Lisbon szobájába. Addigra Grace felvázolta Lisbonnak a körülbelüli életképét. Jane elmondta amit az orvostól megtudott. Végül megegyeztek hogy Jane vele marad aznap este és majd másnap váltanak Gracre. Már amúgy is délután négy volt, szóval Jane úgy döntött hogy a központot másnap mutatja csak meg Lisbonnak. Addig hadd pihenjen. Jane autójával mentek a lány lakásához. Útközben beszélgettek.

- Na és mondja csak, mi tényleg soha nem… tudja…

- Nem mi soha nem.

- Kár.

- Hogy mi?

Jane tökéletesen értette mit mondott a lány, de újra hallani akarta.

- Nem számít.

- Na és nem is akarta?

Nem volt jó hatással a Lisbon erkölcsére… nem baj, engem nem zavar…

- Én?

- Maga. Én nem ellenkezek… bár lehet hogy ezelőtt elleneztem volna… nem tudom. De jobb is így.

Közben megérkeztek az apartmanházhoz ahol Lisbon lakott. Jane megnézte a postaládán a lakásszámot. Elindultak, mint Lisbon később megtudta, a második emeletre. Lisbon – mindössze tizenöt perc alatt – megtalálta a táskájában a lakáskulcsot. Közben azon gondolkodott hogy vajon milyen helyen lakik. Mikor beértek körül nézett. Egy kis folyosó után a nappali jött, balra fél fallal leválasztva egy kis konyha, jobbra egy visszafelé kanyarodó folyosó, arról három ajtó nyílik, két háló és egy fürdőszoba. A konyha közönséges volt, a hűtő üres. Az egyik hálószoba szinte teljesen üres volt, és megállt a bútorokon a por, a másik szépen berendezett kényelmes és otthonos volt. A fürdőszobában nagy, lábas kád állt, zuhanyzó nem volt. A nappali közepén kanapé, két fotel a két végénél, és a nappali ablakból közepes panoráma nyílt a város egy kisebb részére. Nem is rossz – gondolta magában Lisbon.

- Nos mivel a hűtőd az üres, el kéne menni a boltba…

- Nem akarok.

- Jó akkor elmegyek én. Megleszel?

- Igen Papa.

- Mi legyen a vacsora?

- BigMac?

- Tényleg? Én főzök is…

Lisbon elgondolkodott.

- Akkor a BigMac az utolsó szavad?

- Nem, legyen mondjuk… lasange!

- Lasange?

- Igen.

- Jól van. Egy félóra és itt vagyok.

Amikor Jane elment Lisbon bement a szobájába hogy jobban megvizsgálja a személyes tárgyait, ruháit.

Odament az éjjeliszekrényéhez, és belenézett a fiókba. Az egyik oldalon semmit sem talált, de másik oldal érdekesnek bizonyult. Egy romantikus regény - vagy valami ami ezen a néven honosodott meg kis hazánkban – valami ami formája kísértetiesen emlékeztet egy húsz centis Szűz Mária szoborra, de a hasonlóságok ezen a ponton véget érnek, és egy pár fotó róla és néhány kisebb fiúról. Biztos ők az öcséim akikről Grace beszélt - gondolta magában Lisbon.

Oda ment a ruhásszekrényéhez. Kinyitotta. Remélte hogy nem csak olyan „férfi" ruhák lesznek benne mint amilyeneket viselt. Volt ugyan némi „női" ruha de a legtöbb eléggé ízléstelen volt. Holnap el kell mennem vásárolni valami hordhatót. Már épp visszacsukta volna a szekrényt amikor meglátott valamit. Kihúzta az anyagdarabot ami megragadta a figyelmét. Egy régi mez volt az. A Lisbon név volt ráírva. Hirtelen megrohanták az emléke. A hideg a bőrén, a szolgálati fegyvere súlya, alig egy évvel korábban. Közben kopogást hallott. Odament. Jane volt az, nem vitt kulcsot. Lisbon gyorsan kinyitotta az ajtót.

- Jane emlékszem!

Gyorsan, szorosan megölelte. Jane nagyon meglepődött. De boldog is volt. Határtalanul.

Vége/TBC – neked hogy tetszik?

Mivel a sztori multichapter (hú, nem hittem volna hogy valaha ilyet írok) lusta voltam megírni a többi fejezetet előre. De meg fogom írni őket. Előre is bocs, ha közben elgurul a tablettám, és valami nem ideillőt sikerül írnom.

És ha egy nagyon-nagyon boldog szerzőt akarsz, aki gyorsan ír új fejezeteket, akkor hagy kommentet!