×TŰZMADÁR×

A felhők lustán kavarogva úsztak nyugat felé, s a hegyek tövében egyre lejjebb kúszó, alkonyba boruló nap az égre karmazsint, a benne gyönyörködő alak arcába pedig meleget hintett. A domboldal selymes füvét zefír cirógatta, a szemben fekvő tó vízjelei pedig mint megannyi fényes ostor csapódtak a zöld szálakon. Az alak hosszú haján versenyt szaladt a fény és a szél, élő lángtengerré változtatva azt, majd a glicerinként csillogó könnycseppeken csúsztak végig, ragyogást kölcsönözve a kifejezéstelen, sápadt arcnak. A nő leült, térdeit hanyagul átölelte fehér karjaival.

Kegyetlen az élet, hogy a bűbájos népeknek hosszú életet ad. Minden mi kedves számukra, egy pillanat alatt eltűnhet, de az élet… az élet tovább kínozza őket. Olyan, mint egyfajta próbatétel. Ím, elveszek tőled mindent, de lásd, van még időd, hogy újra kezdd a létedet. Tanulj meg felállni.

Ő nem tudott felállni. Sok-sok éve történt már, de ő képtelen volt túllépni rajta. Legbelül, érezte hogy ez a helyénvaló. Minden olyan értelmét vesztettnek tűnt. A napjai mégsem mentek veszendőbe.

Néha sétálni ment a közeli erdőkbe, és figyelte a levelek árnyai rajzolta mintákat a kérgeken, hallgatta a lombok ezüstösen csilingelő kacagását, s a halk susogást, melyben néha az ő hangját vélte hallani. Máskor ruhástul, ahogy volt, belevetette magát a tükörsima, opálos fénnyel borított méregzöld tengerbe, s a hátán lebegett. A hullámokban az ő karjait érezte ringatni. Néha pedig seprűre ült, és messze magasan, madárszemmel tekintett alá a vidékre. Ő vette a szárnyaira.

De legtöbbször ide ült ki a dombra, és várt. Jelekre. Az időre. Az ő idejére. Senki nem hisz neki, senki. Megtanulta hogy a bölcsesség nem korfüggő, és a sors sem. Megtanulta hogy ez az ő próbatétele, ki bírja-e várni míg elragadja a hálál. Ki kell érdemelni, hogy vele lehessen újra. Hát senki sem érti meg hogy neki ezen a világon már nincs mit keresnie? Hogy mióta ő elment, már csak vegetál? Valami mélyen benne, örökre összetört.

Valahonnan a völgy mélyéből, halk zongoraszó szállt fel, és körbeölelte. A hangok fennakadtak a levegőben, ott táncoltak tovább. A vörös korong a hegyek mögött egyszeriben megváltozott, a szél pedig felerősödve kapaszkodott a hosszú hajszálakba, felszárítva a ragyogó könnyeket. Ginevra hitetlenkedve emelkedett fel.

Lassan, mint egy parancsszóra, kilépett a cipőjéből, és nekiiramodott. Futott, egyre csak lefelé a völgybe, szép arcára mosolyt csalt az öröm, haját és ruháját könnyedség járta át. Szinte lebegett.

Hogy a feltámadó szél tette-e, vagy valami más, maga sem tudta, de egyszeriben elhagyták lábai a talajt.

Karjai madárszárnyakká idomultak, s karmazsin színbe fordultak.

Nyugat felé, egy tűzmadár repült, amit sosem láttak többé visszatérni.