Prológus:

Atlantisz tízezer évvel korábban:

A wraith támadás már évek óta tartott, de most érte el azt a szintet az ostrom, hogy az Atlantisziak visszaszorultak a bolygólyukra. A Pegazus-rendszerben mindent a wraith tartott már az uralma alatt.

Az ostrom már két évtizede tartott és az első wraith dárdák már a várost szondázták, bent mindenki utolsó idegszálát is megfeszítve dolgozott a védelmen. És készítették elő a halhatatlan királyi család életben maradt tagjainak kimentését. A leendő királyt Langsdom herceget, húgát Alaine hercegnőt és unokatestvérüket Treavol herceget.

Két héttel később már betört az ellenség a városba.

- Úrnőm! – mondta az egyik szolgáló – Menekülnöd kell.

- Hol van a bátyám? – kérdezte a lány, fiatal és gyönyörű arca volt, hófehér volt a bőre, szemei zöldes-barnák haja szőkésbarna de inkább a barna irányába hajlott, annak ellenére, hogy már háromszáz éve élt, magas és igen sovány. Az atlantisziak között csak a királyi család volt halhatatlan.

- Nem tudom, de mennünk kell.

Alaine még egyszer visszanézett a trónteremre majd belépett a teleportba. A csillagkapu terme mellett szálltak ki. Most tárcsáztak.

- Siessetek! – kiáltotta valaki

- Látta valaki a két herceget? – kérdezte valaki Alaine mellett

- Igen, még mindig a nyugati dokkoknál vannak. – válaszoltak neki – Nem tudjuk rávenni őket, hogy jöjjenek vissza, de menniük kell, ha nem mennek minden reményünk szertefoszlik.

- Jelenteni szeretnék úrnőm! – mondta egy katona és meghajolt a lány előtt

- Mondd!

- A legtöbben már átkeltek a Földre. Már csak alig néhány csoport maradt és utána elsüllyesztjük a várost. Utána már csak a katonák maradnak itt és a Tanács.

- Tegyétek, ha így kell lennie.

Körbenézett a menekülőkön, főleg nők, gyerekek és öregek.

- Indulnod kell. – mondta neki a mellette álló szolgáló

Csak megrázta a fejét és futásnak eredt a teleport kapu felé. Rögtön a nyugati dokkokhoz ment. Hatalmas csata dúlt az atlantiszi védők és a wraith benyomulók között. Az első sorban ott volt egy magas barna hajú és zöldes-barna szemű harcos is hercegi palástban, kezében atlantiszi puska, Langsdom volt az. Mellette egy alacsony sötét hajú férfi kék szemekkel, Treavol. A védők visszaszorultak ebbe a zárt szobába és a bejáratot védték.

Alaine is fegyvert ragadott és az első sorba ment.

- Menj vissza! – kiáltott rá Langsdom – A Földre kell menned!

- Nélkületek nem megyek.

- Miattunk tört ki a háború és téged akarnak, nem maradhatsz, nem tudnám elviselni, ha meghalnál.

- Tudok magamra vigyázni, ismersz.

- Én is bátyádnak adok igazat Alaine, itt nem biztonságos.

- Ti is neme…

Ebben a pillanatban robbant be az ajtó és a védők a földre zuhantak. Mintegy egy tucatnyi wraith zúdult be, egy amint meglátta a felálló lányt felé indult, de előtte még belelőtt egyet a bénító puskával, amire a lány sikoltva terült el a földön.

- Csaknem Alaine? – mondta nevetve a wraith

- Te? – nyögte

- Halhatatlan életed jó hosszú táplálék lesz, mert úgysem fogadsz el olyannak amilyen vagyok. – mondta a wraith – A két herceget is hozzátok, amúgy visszavonulunk a városból, nem maradhatunk tovább.

A két férfit nem lőtték meg, Langsdom felvette a húgát és a fegyveresek kíséretében indultak az egyik wraith hajó felé. Mikor odaértek betuszkolták őket és bent minden fegyver rájuk szegeződött.

- Mi legyen velük? – kérdezte az egyik

- Ők ketten ilyenek maradnak, az egyik dárdában fogjuk őket a műholdjuk felé irányítani, hogy a saját fegyverük pusztítsa el őket, azért amit tettek.

- És a lány? Őt nem neked szánták feleségként?

- De igen, de képtelen elfogadni ilyennek. Ő ha nem a robbanásba hal bele akkor majd abba, hogy elfogyott az életereje.

- Ne merd bántani! – sziszegte Langsdom, de erre egy hatalmas ütést kapott.

- És most drága Alainem, megismered azt a fájdalmat, ami nekem hatalmas öröm.

A kezét a lány mellkasába vájta. Alaine felsikoltott, majd ahogy a wraith elkezdte megcsapolni az erejét összecsuklott. Oldalra nézett bátyjára és a férfi szemeiben is könnyek csillogtak. Hosszas szenvedés várt rá, mivel halhatatlan volt. A hajó felszállt, és még látták, hogy Atlantisz felhúzza pajzsait és elmerül a tenger alá.

Mind a hárman tudták, hogy mindenki elhagyja és hazatérnek a Földre ahonnan eredetileg is származtak, aki meg nem tért vissza azok az élet magasabb szintjére léptek és energia lényként élnek tovább és így halhatatlanok lettek ők is.

Alaine élete közben folyamatosan fogyott már egy órája csapolták életerejét. Haja lassan őszbe fordult, gyönyörű arcán megjelentek az első ráncok, majd az egész olyan lett. Éppen csak annyi élete maradt, hogy alig egy hétig maradjon még életben. Ekkor eresztette el a wraith.

A lány összecsuklott és ezúttal hagyták, hogy bátyja ne engedje a földre leesni.

- Most pedig mozgás, – mondta a wraith – abba a hajóba.

Alig fértek el hárman benne. Beprogramozták, hogy a naprendszer határán lévő hatalmas műhold felé menjenek. Atlantisz bolygója lassan eltűnt előtt szemük elől, még félnapnyi útjuk volt, ennyit élhettek.

- Félek bátyus! – suttogta a hajóban a lány – Nem akarok meghalni.

- Tudom. Én sem akarom, hogy itt hagyj.

- Fáradt vagyok.

- Aludj! – mondta Treavol

Alaine álomba szenderült.

- Nem akarom látni meghalni. – mondta könnyeivel küszködve Langsdom – Még csak háromszáz éves.

- Én sem, hogy tehette ezt vele? – odahajolt a másik férfi és megvizsgálta a lányt, orvos volt még Atlantiszon – Kész csoda, ha addig él, amíg odaérünk.

Csöndben ültek órákon keresztül, Alaine légzése és szívverése folyamatosan lassult. Egy órával azelőtt ébredt fel mielőtt feltűnt volna a műhold.

- Közeledik a vég. – mondta sírva

- Nem, ne mond ezt húgom, kérlek. Erős vagy, kibírod.

- Nem bátyus, már beszélni is alig tudok.

- Alaine, ne gondolj rá, küzdj az életért. – mondta Treavol

- Minek? – megpróbált felnevetni, de csak köhögés lett belőle – Úgysem remélhetjük, hogy túléljük.

- Miért hagynál itt, hova mennél?

- Nem tudom. És ti miért nem váltok energia lénnyé?

- És te?

- Nekem nincs erőm, de ti…

- Próbáltunk, a wraith hajó nem engedi.

- Ne menj – kérlelte Langsdom – maradj velünk!

- Nincs erőm, mennem kell, szeretlek titeket örökké. – utoljára felnézett testvéreire majd lecsukódtak a szemei

- Neeeeee!!! – kiáltott fel a bátyja és magához ölelte az öregasszonynak kinéző fiatal lány testét még élt, de nem volt benne sok élet, a wraith annyi erőt hagyott benne, hogy a műhold robbanása végezzen vele is.

Hangosan sírtak mind a ketten. Lassan feltűnt a dárda előtt a műhold. Két óra alatt a közelébe is értek. A műhold fegyverei utoljára bekapcsolódtak, és célba vették a wraith hajót. És tüzelt. Alaine ekkor tért utoljára magához. Langsdom magához szorította és így nézték mind a hárman a feléjük tartó lövedéket.

Fél perccel később következett a becsapódás. A dárdából semmi sem maradt és a műholdon lévő utolsó két lantiszi sosem tudta meg kik voltak a hajóban. Majd lekapcsolták a sérült műholdat és energiaként elszáguldottak az egyik ismeretlen bolygó felé…

Atlantisz még évekig bírta az ostromot úgy, hogy az óceán mélyén maradt, de végül mindenki otthagyta és visszatértek a Földre, az utolsó néhány atlantiszi, aki elment a Tanács volt, akik mivel a királyi családot kiirtották. Ők felügyelik a népüket, amíg Alaine, Langsdom és Treavol újra nem születik a Földön a távoli jövőben és vissza nem térnek Atlantiszra, és újra egyesítik a népükből azokat, akik nem menekültek vissza a Földre, hanem a Pegazus rendszerben leltek menedékre.