A reggeli napfény ezüstös sugarakat vetett a terem sötét zugaiba, s melegen simított végig a csupasz bőrömön. Éreztem, ahogy egyre jobban összeszorul szívem, és valaki más után fáj. Róla mesél a tábla, a szék, de még az a piszkos asztal is, amit akárhányszor letisztítanak, ő mindig leeszi. Ezen elmosolyodom, majd az ajtó felé bámulok. Még mindig sehol egy árva lélek, s a szokatlan csend uralkodott. Fáradtan hátradőlök a puha, vörös székben, és pár perc múlva magával ragad az álom…
- Arthur! Arthur! Ébresztő! – nehézkesen kinyitom a szememet, és egy irritáló arc vigyorgott a képembe. – Fogadjunk éjjelig beszélgettél a nem létező „barátaiddal".
- Igen, velük voltam. – sóhajtottam, és inkább hagytam a fenébe. Olyan jót aludtam, de nem, ő neki meg kell zavarnia. Bár, egy kicsit talán örülök neki.
- Semmit nem változtál. És az ételed még mindig ízetlen. - előkapott egy hamburgert, és csak tömte magába.
- Mit mondtál? Ez a hála azért amit érted tettem, te r*hadék?
Visszavontam. Cseppet sem örülök ennek a hülyének! Hirtelen belépett a terembe Oroszország, majd a tipikus kifejezéstelen vigyorral elfoglalta a helyét. Mi ugyanígy tettünk, és vártuk, hogy a többiek is megérkezzenek…
A tárgyalás végeztével kimentem a teremből, de a kapuban megállított Francis:
- Nem jössz át borozgatni, Arthur? – szó szerint kirázott a hideg ettől a hangsúlytól.
- Nem, kössz.
- Nyugodtan ott aludhatsz.
- Inkább kihagyom.
- Most miért? Megismernénk egymást közelebbről ~
- Ennél jobban nem akarlak megismerni.
- De gonosz vagy! - azzal a lendülettel faképnél hagytam Francist. Végre hazamehettem. Legalábbis mehettem volna, ha egy szőke, szemüveges srác nem ránt vissza.
- Átjössz ma? Akarok valamit mutatni! – meg se várta a válaszomat, csak húzott maga után mint egy pincsit. Habár úgyis mindegy, mivel nincs programom mára. De még oda se értünk, én már tudtam mit fog mutatni. A legújabb művét. Hát, nem is tévedtem. Pislogva mértem végig a furcsa kinézetű repülőgépet, ami szerinte a „legtutibb repülő a világon". Na persze…
- Ugye milyen király?
- Ja, pontosan annyira mint te. – vihogtam – És ezt is ellenem veted be?
- Természetesen nem!
- Akkor ki ellen?
- Hát.. elleneD!
Legszívesebben lekevertem volna neki egyet, amiért ilyen sík hülye. Utálom mikor ezt csinálja, de legfőképp azt az idegesítő, ártatlan vigyort amit ilyenkor bevet.
- Ha már itt vagy, átjössz DVD-zni?
- Nincs erre időm!
- Tudtam, hogy beleegyezel. – ismét nem hagyott szóhoz jutni, csak mosolyogva ráncigált maga után.
Elegem van, hogy nem tudok neki konkrét nemet mondani. Elegem van abból is, hogy hiányzik, és legszívesebben magamhoz láncolnám örökre. Miért pont Ő? Miért pont ez az idióta?...