Roxforti szövetség írta: Gail Black

1. fejezet: Mágiaóra

Írta: Gail Black

Béta: lex

„… négy hű barát volt a négy ház,

szent volt a szövetség."

(idézet Harry Potter és a Főnix Rendjéből)

Egy meleg pénteki napon a harmadikos griffendélesekben és mardekárosokban keserűen tudatosult, hogy társaikkal ellentétben nem mehetnek ki a szabadba, a friss levegőre. Ennek legfőbb oka, hogy órájuk volt, méghozzá MÁGIATÖRTÉNET, Roxfort történetének legeslegunalmasabb órája, nem volt olyan varázsló vagy boszorkány, aki szívesen felcserélte volna az udvaron való szaladgálást ezzel az órával. Így volt ezzel Destiny Malfoy is, aki kitekintett az udvarra, és azon törte fejét, hogy minek kell tanulni ezt az ostoba tantárgyat, olyan unalmas, ráadásul Binns-szel, egy szellemmel, na de most komolyan. Még két perc és azaz ostoba, aki még azt sem vette észre, hogy elpatkolt, belibeg, és elkezdi mondani.

Általában aludni szoktak ezeken az órákon, kivéve egy pár ember, akik éppen soron voltak. Destiny találta ki ezt a taktikát még elsőben, minden órán más jegyzetelt, a többiek meg közben azt csináltak, amit akartak. Ez rendesen működött is, de nem akkor, amikor ilyen szépen és hívogatóan süt a nap. Arról nem is beszélve, hogy olyan volt, mintha ez a terem átkozott volna, kibírhatatlan meleg tombolt. Destiny őszintén sajnálta Claire Zambinit, akinek ma jegyzetelni kellett. Fél szemmel a lány felé fordult, hogy megnézze, szükség lesz-e esetleg neki is jegyzetelni, ha a lány kidőlne. Claire épp hosszú fekete haját kötötte össze hátul, majd egy poharat varázsolt töklével és jéggel. A lány mintha megérezte volna az ifjú Malfoy pillantását, felé fordult, és megeresztett egy csibészes mosolyt miközben bal hüvelykujját a fiú felé mutatta, majd elővett a táskájából egy megbűvölt frissítő kendőt. Tollait szépen sorba rendezte, majd a kedvencét a kezébe véve, harcra készen állt.

Destiny megnyugodva fordult vissza az ablakhoz. Szíve egy pillanatra kihagyott, majd őrült vágtába kezdett, amikor megpillantotta a sötét hajkoronát, nagyon is jól tudta kihez tartoznak ezek a gyönyörű fürtök. Pár hete kezdődött, hogy felfigyelt a lányra, persze eddig is látta, de egyszerűen nem szentelt neki túl sok figyelmet. De azóta, amióta megpillantotta a lány mosolyát, és a napfényt megcsillanni sötét haján… nem tudta elfelejteni azt a pillanatot, és elkezdte figyelni Őt, ezt az istennőt. Most is, mint máskor, amikor megpillantotta, halvány pír jelent meg az arcán, és elkezdett mozgolódni.

„Bárcsak kimehetnék hozzá, figyelhetném, ahogy a haja lebeg a szélbe. Láthatnám a mosolyát, ahelyett, hogy itt bent poshadok ezen az unalmas mágiatörténeten… Várjunk csak, a tanár egy szellem, fel sem fog neki tűnni, ha hiányzok." Idegesen az órájára pillantott, még fél perc, lassan felállt, és kisurrant az ajtón, szerencsére olyan meleg volt, hogy a többiek már elrévültek egy másik világba, így nem vették észre. Destiny vidáman elindult, amikor egy kezet érzett a vállán, egy nagyon is élő kezet.

- Hova, hova Mr. Malfoy? – A fiúba mintha villám csapott volna, arcára próbált csalni egy angyali mosolyt, miközben a Roxfort igazgatójához fordult.

- Csak gondoltam, kihasználom azt a pár másodpercet és szívok egy kis friss levegőt a folyosón – remélte elég hihetőek a szavai, de látva az igazgató gúnyos mosolyát, tudta, hogy Roxfort legfiatalabb igazgatóját nem lehet átverni.

- Óh… valóban. Nos sajnos vége a szünetnek, kezdődik az óra – terelte be maga előtt a fiút, aki búcsút mondhatott annak az álomnak, hogy az órát istennője figyelésével tölti a parkba. Ám legnagyobb döbbenetére az igazgató miután beterelte a terembe, becsukta az ajtót, maga mögött, és a katedrához lépkedett.

A lépésekre páran felkapták fejüket, Binns nem szokott efféle zajjal betrappolni. Destiny hallotta Claire-t felsóhajtani, miközben szemeit az igazgatóra szegezte vágyakozva. Ez volt az, amit a fiú sosem értett, a lányok viselkedését, se anyját, se húgait nem tudta megérteni, és sajnos az ő istennőjét sem. Nyílt titok volt, hogy a Roxfortba járó lánydiákok fele az igazgatóba szerelmes, egy tanárba, egy idősebb férfibe, Merlinre, hisz az apjuk lehetne, persze kétségtelen, hogy az igazgató nagyszerű és erős mágus, de Destiny szerint ez a rajongás azért mégis túlzás volt.

- Ma különleges mágiaórában lesz részetek, mivel Binns tanár úr nem ért rá, én tartom meg az órát – mosolygott az igazgató barátságosan a diákokra.

A lányok ujjongtak egy sort, ki magában, ki nyíltan. A fiúk is izgatottan fészkelődtek, kivéve Destinyt, aki döbbenten lesett igazgatójára. „Nem ér rá? Binns? Életében sem volt egy szociális személyiség, halála után meg pláne nem, hisz azt sem tudja, hogy már vagy száz év fűbe harapott!" – értetlenkedett, miközben követte a tekintetével az igazgatót, aki leült az első pad tetejére, és néhány hűsítő varázslatot végzett, mindenki legnagyobb örömére.

- Tudjátok, sokáig gondolkoztam, miről is tartsam az órát, végül úgy gondoltam, bemelegítésként, mesélek nektek a roxforti szövetségről. Tudja valaki, hogy ez pontosan, mit jelent? – nézett végig az osztályon. Sokan feltették a kezüket, Claire majdnem kiesett a padból, úgy próbálta meg felkelteni álmai férfijának figyelmét, sikerrel – Miss. Zambini.

- A roxforti szövetség egy baráti kapcsolat a 4 ház 4 tagja között. Az első ilyen szövetséget Mardekár Malazár, Griffendél Godrik, Hollóhát Hedvig és Hugrabug Helga kötötte a tizenegyedik század elején. Az utolsó szövetség, melynek az igazgató is tagja, győzte le a rettegett sötét mágust, Voldemortot, aki egyszer olyan félelmetes volt, hogy még a nevét sem merték kiejteni. Jelenleg a szövetség négy tagja a legbefolyásosabb és legnagyobb varázserővel bíró mágus a világon – darálta készségesen a mardekáros lány, nem felejtve kidomborítani, hogy imádatának tárgya szintén a Négy Legnagyobb egyike.

- Köszönöm Miss. Zambini, ez elég részletes volt, 10 pont Mardekárnak – mosolygott a lányra az igazgató, amire Claire Zambini arcán rózsák jelentek meg. – Ezek elég ismert tények, melyeket természetesen a tankönyvek is megemlítenek, de a részleteket, a pontos eseményeket nem említik ezek a könyvek. Tud valaki más szövetségi tagot mondani? – Húsz kéz lendült a magasba – Aki, nem tagja az elsőnek, és az utolsónak? – tizenkilenc kéz hanyatlott le, csak Destiny keze maradt fent.

- Gondoltam, hogy Te tudsz mondani, apád bizonyára elmesélt dolgokat – mosolygott barátságosan a fiúra.

- Mesélt, de amikor jönne az izgalmas rész, akkor mindig elhallgat, majd azt mondja, ha nagyobb leszel, megtudod a többit – húzta el a száját a fiú, majd elmosolyodott – az egyik korábbi tag volt például Albus Dumbledore, Roxfort korábbi igazgatója, vagy az fiú, akiről a nevemet kaptam.

- Valóban, mindketten azok voltak. Dumbledore neve nem cseng ismeretlenül senkinek, de gondolom Destinyről kevesebbet vagy inkább semmit sem tudtok – végignézett újra az osztályon – Tudja valaki, mi volt Destiny vezeték neve? – néma csönd volt válasz, az igazgató Destinyre nézett, aki zavartan elvörösödött.

- Nem számít műveletlenségnek, ha nem tudjátok. A varázsló világ többsége nem tud Destinyről és az ő szövetségéről, pedig Destinynek és társainak is fontos szerep jutott… nélkülük talán a Sötét Nagyúr már halhatatlan lenne, és mindenki fölött uralkodna, egyesek közületek talán meg sem született volna, ha ők nincsenek.

Az osztály ijedten és megbabonázva nézett az igazgatóra. Destiny pedig most már nagyon kíváncsi volt arra a fiúra, akiről a nevét kapta. Mindig is tudta, hogy egy nagyon fontos mágusról kapta a nevét, de akárhányszor faggatta apját vagy keresztapját azok, mindig azt mondták, hogy Destiny története nem gyerekeknek való, így neki sem. Most azonban talán fény derülhet a név és tulajdonosa titkára, amitől Destiny teljesen bepörgött, izgatottan csúszkált a széken, visszatartotta lélegzetét, és azért imádkozott, hogy az igazgató ne úgy folytassa: „Na, erről ennyit, majd ha felnőttök, megtudjátok, addig is beszéljünk a koboldlázadásokról."

- Destiny… nem tudom, hogy elég érettek vagytok-e rá – morfondírozott az igazgató, miközben az osztály lélegzett visszafojtva figyelt.

- Szerintem igen! – szólt izgatottan egy kékszemű Griffendéles fiú, és könyörgően nézett a tanárra.

- Nem tud meghatni, Mr. Potter – válaszolta az igazgató nyugodtan, majd visszasétált a tanári asztalhoz, és kimondta azt, amitől Destiny legjobban rettegett – Talán inkább a koboldlázadásokról kéne mesélnem.

Destiny csalódottan felnyögött, bele harapott az ajkába, majd lassan jelentkezett.

- Igen, Mr. Malfoy?

- Nem lehetne mégis inkább, hogy a szövetségről mesél? Elvégre a Tanár Úr részese volt a történteknek, nincs más, aki olyan jól el tudná magyarázni, hogy mi és hogyan történt akkor. Azt mindenki tudja, hogy a Négy Legnagyobb legyőzte a Sötét Nagyurat, dehogy pontosan hogyan, azt kevesen tudják. Ez az élő történelem, életünk közeli előzményei, az előbb mondta Igazgató Úr, hogy egyesek meg sem születtek volna, ha az események nem úgy történnek, ahogy. Sosem gondoltam, hogy van értelme a történelemnek, de most érzem, hogy így van. Megosztaná velünk az igaz történelmet, melynek Ön és apáink is a részesei voltak? – Destiny komolyan nézett a tanár szemében, aki elgondolkozva nézett vissza rá, majd beleegyezően bólintott és visszatért a padhoz, és megint fölpattant rá.

- Azt hiszem, igazad van, kis barátom, vagy csak túlságosan hasonlítasz apádra, és én sosem tudtam neki nemet mondani – mosolygott az igazgató, majd elgondolkozva meredt maga elé. – Nem tudom igazán, hol is kezdjem, mit meséljek el nektek, mely részek olyan fontosak, hogy mindenképpen elmeséljek, és melyek azok, melyek a történelem szempontjából lényegtelen információk.

Itt Destinyre nézett, aki közelebb hajolt, hogy még jobban hallhassa, amit az igazgató mond. Végre megtudja a teljes történetet, már évek óta csak erre várt. Már nem számított, hogy péntek van, jó idő, és az istennője a parkban sétál, csak az, hogy megtudhat egy olyan titkot, melyet évek óta őrizgetnek előle. Oldalra lesett, hogy lássa, mit csinál a Griffendéles. Potter izgett-mozgott, ő is nagyjából annyit tudott, mint Destiny. Tehát annyit, hogy felébredjen a kíváncsisága, hogy minél többet akarjon tudni. Ő és Destiny voltak az iskola növendékei közül a leghíresebbek, a Legnagyobbak fiai, tehát alapjába véve ez az ő szüleiknek története és a nagyszüleiké és Destinyé, a titokzatos fiúé, aki halála után is a mágusok világát mentette, és akinek történetét eddig csak a kiválasztottak tudhatták.

- Megpróbálom úgy mesélni, hogy mindent megértsetek. A történet kezdetei visszamennek egészen a négy alapítóig, akikről szintén mesélni fogok, hogy megértsétek a „történelmet". Először egy kérdés, ki mit gondol, Voldemort hány szövetséggel volt kapcsolatban, hányat ismert, az alapítókét nem számítva bele?

- Három? – tippelt Claire.

- Nem, néggyel – rázta meg Potter a fejét.

- Igen, négy szövetség, és mind a négyről fogok nektek mesélni. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha elmondom sorjában, hogy mi hogyan ismertük a meg a többi szövetséget, és hogy mi hogyan kötöttünk szövetséget – újra elgondolkozva nézett maga elé, mintha visszarepült volna az időbe – Tudjátok mit? Gyertek közelebb!

A diákok azonnal felpattantak, és próbáltak minél közelebb kerülni az igazgatóhoz. Claire nagy igyekezetében az igazgató ölébe is esett – Destiny gyanította, hogy ez szándékos volt. Mikor mindenki elhelyezkedett a székeken és asztalokon körbe ülve az igazgatót, Claire is sikeresen kikecmergett imádott igazgatója öléből, bár csak harmadszorra, így már a Potter fiú is gyanakodva sandított a félvéla lányra.

- Mindenki kényelmesen ül? Rendben, akkor most megtudjátok a teljes igazságot a roxforti szövetségről… Az egész akkor kezdődött, amikor tizenhat évesen egy kis mágustanodából ide, a Roxfortba, érkeztem, akkor még nem voltunk erőink tudatába, és nem kis ellenszenv dúlt köztünk, főleg a ti apáitok között. – Pillantott a griffendéles és a mardekáros fiúra. – Hát igen, Harry Potter és Draco Malfoy hosszú évekig utálták egymást, ez az ellenségeskedés szinte a vérükben volt, az apáik is utálták egymást, sőt a szövetség tagjairól, akiket ismerünk, mind el lehet mondani, hogy a Griffendéles és Mardekáros mindig ellenségek voltak, kezdetben. Most is megvan ez a rivalizálás e két ház között, de apáitok idejében többről volt szó. Ebbe a környezetbe érkeztünk, én és Silverius. Silver szintén nem itt tanult, Durmstrangból jött át. Különös helyzet volt a miénk, mert nem év elején jöttünk, hanem két héttel az évnyitó után, és amikor betettük a lábunkat a nagyteremben, minden megváltozott…