Gomba, gomba, bogyók, két csúf kis pöttyös tojás, gomba, gomba, gomba. Much elkeseredve vette számba a szerénynek is csak nagy jóindulattal nevezhető zsákmányát. És úgy érezte, még olyasvalaminek is tudna örülni, ami a bokor alján, vagy odafönt, a lombkoronában szökdécsel a hátsó lábain. Az omlós, rózsaszínű marhasültről és a nyárson ropogósra pirult malacról már réges-régen lemondott.
- Talán már nem is csinálnak malacot nyárson - sóhajtott fel, ám mielőtt még belegondolhatott volna, hogy a malacok már talán ki is pusztultak erről a világról, lódobogás zavarta meg a csendes melankóliáját. A legközelebbi bokor tíz lépésre és egy nagyon hosszú vetődésnyire volt. A legközelebbi vastag fa csak karnyújtásnyira. Lekuporodott hát a tövébe, és remélte, hogy a mozdulatlansága meg rejtő-színű öltözete elég lesz ahhoz, hogy a lovasok ne vegyék észre.
Nem vették. A két katona, és a nő, akit kísértek úgy vágtattak el mellette, mintha csak göcsörtös gyökér, vagy nyeszlett tüskebokor lett volna, amire egy pillantást se érdemes vetni a nagy sietségben. Ez egy kicsit fájt. De jóval kevésbé, mintha egyedül kellett volna megküzdeni velük, úgyhogy Much csak felkapta a kosarát, és elindult vissza a táborba, hogy figyelmeztesse a többieket az utazókról, akik minden bizonnyal visszafelé is fognak még jönni.
oOo
- Á, Lady Kidsgrove! - nézett a nyíló ajtóra Vasey a lehető legnegédesebb, legvisszataszítóbb mosolyával. - Jöjjön csak, jöjjön, már vártuk!
- Személyes ügyben kértem a segítségedet, uram - pillantott Gwyneth jelentőségteljesen a seriff jobbján álló férfira.
- Sajnálom, napnyugta előtt nem tartok olyan kihallgatásokat, amelyeken Gisborne nincs jelen - ingatta meg a fejét Vasey, majd mielőtt Gwyneth ismét megszólalhatott volna, hozzátette: - Nem tudhatom, nem ránt-e fegyvert a ruhája valamely redőjéből, és tör az életemre. De ha gondolja, Gisborne átkutathatja, és utána magunkra hagyhat.
- Rendben - egyezett bele a nő fagyosan. - Maradhat.
- Hallottad a hölgyet, Gisborne, maradhatsz - bólintott hátra a válla fölött Vasey. Gwyneth inkább meg se rezzent. A gúnyos összemosolygás volt olyan megalázó, mintha Gisborne végigtapogatta volna, de legalább nem tartott néhány pillanatnál tovább.
- Hogy van a jó Sir Archibald? - kérdezte a seriff, amikor már kellően kimulatta magát a saját tréfáján.
- Egyre rosszabbul. Haldoklik.
- Sajnálom, igazán sajnálom - görbítette le a száját Vasey. Kétség nem fért hozzá, hogy legalább annyira nem üti szíven a dolog, mint magát a leendő özvegyet.
- Köszönöm - biccentett Gwyneth a rend kedvéért. - És pont ezzel kapcsolatban szeretnék segítéségét kérni.
Vasey nem szólt semmit, csak bólintott, jelezvén, hogy hajlandó meghallgatni a kérést, ami már önmagában is hatalmas kegy.
- A mostohafiam atyja halálával feleségül akar venni.
- Gratulálok, sok boldogságot! - Az időpont tökéletesen alkalmatlan volt az ilyesmire, de Gwynethnek akkor is meg kellett állapítania, hogy akármilyen lehetetlennek is hangzott, Vasey minden egyes vigyora egy fokkal kellemetlenebb az előzőnél.
- Szeretném elkerülni ezt a házasságot - húzta ki magát a nő, elhessegetve a Vasey vigyorával kapcsolatos zavaró és oda nem illő gondolatait.
- Ó - billentette oldalra a fejét a seriff. - Bővebben?
- A segítségéért cserébe felajánlom azon birtokok egy részét, amelyeket hozományként adtam a jelenlegi házasságomba - lépett közelebb az asztalhoz Gwyneth, majd látva, Vasey-t mennyire nem hozza lázba ez az ajánlat, hozzátette: - Ezen felül van okom feltételezni, hogy néhány éven belül én leszek a családom utolsó élő tagja. Ez újabb birtokokat jelent majd, amelyekkel rendelkezhetek.
- Még meggondolom.
- Köszönöm, uram. Ha volnál olyan szíves és a rendelkezésemre bocsátanál egy szobát éjszakára... Már sötétedik - hajtotta meg kissé a fejét Gwyneth. Az éjszakának végülis elégnek kellett lennie rá, hogy ő maga is kitaláljon valamit, amivel ő is jól jár, nem csak Vasey.
- Gisborne majd keres egy szobát, ahol elalhat, vacsora nyolckor. Üdv Nottinghamben, érezze otthon magát, satöbbi, satöbbi - legyintett a seriff, mintha egész életében mindenki az ő szobáit, az ő vendéglátását és az ő kegyét keresné.
Gwyneth várt még néhány pillanatot, hátha Vasey mond még valamit, de amikor erre már a legkisebb esély sem mutatkozott, ismét fejet hajtott, és hagyta magát kivezetni a teremből.
oOo
Egy darabig szó nélkül követte Gisborne-t, ám amikor felértek a harmadik végeláthatatlannak tűnő lépcsősor tetejére, úgy igazította a lépteit, hogy a férfi mellé kerüljön.
- Gondolja, hogy a seriff segít majd nekem? - kérdezte épp csak felpillantva Gisborne-ra. A férfi szigorúan előre nézve, színtelen hangon felelt:
- Nem tudhatom.
- Lehet, hogy valakinek, aki egy egész megyét irányít, nem elég jó az ajánlatom - vonta meg a vállát Gwyneth. Két lépést még megtett csendben, és ezalatt lopva ismét végigmérte a férfit. - Biztos csábítóbb lehet valakinek, aki esetleg még csak most kezdi kiépíteni a hatalmát - szólalt meg ismét, ezúttal halványan elmosolyodva.
- Ezt vehetem ajánlatnak? - billentette épp csak kissé oldalra a fejét Gisborne.
- Ha él vele! - nevetett fel Gwyneth, majd ahogy a férfi megtorpant az egyik ajtó előtt, és félig kinyitotta előtte, szembefordult vele: - Persze csak ha nem származik kellemetlensége belőle, hogy így átnyúl a seriff keze alatt.
Gisborne nem szólt semmit, csak elgondolkozva nézett végig a nőn. Kétség nem fért hozzá, hogy csak egy egészen kis lökésre van szüksége ahhoz, hogy ne tudjon nemet mondani. Volt elég magas és vonzó hozzá, hogy Gwynethnek ne essen nehezére megadni azt a lökést: - Igazán sokat jelentene a segítsége - lépett közelebb halványan mosolyogva és végig a férfi szemébe nézve. - És nem is lennék hálátlan!
- Meglátom, mit tehetek - bólintott Gisborne lassan.
- Lekötelez! - suttogta Gwyneth komolyan, és épp csak futólag megérintette a férfi kezét, amelyet a kardján nyugtatott.
- Ez a szoba nagyon kicsi - húzta félmosolyra a száját Gisborne. - Keressünk egy másikat!
Gwyneth viszonozta a mosolyt, és örömmel követte a férfit. Biztos volt benne, hogy ha mást nem is ért el, az ágya minden bizonnyal nagy és kényelmes lesz ezen az estén, és ezt vétek lett volna semmibe venni.
oOo
Gisborne olyan soká volt távol, hogy Vasey seriff már nem csak azt vette egészen biztosra, hogy a fiú egy rendkívül csábító ajánlatot kapott, de azt is kezdte gyanítani, hogy egy kis előleget is kért.
- Maradjon kettőnk közt, de ezzel nőtt a szememben a kislány! Okos, nagyon okos! - jegyezte meg, amikor Gisborne megerősítette csábító ajánlattal kapcsolatos a gyanúját. - Aztán reméljük, hogy nem lesz túl okos sem... Nem jó egy túl okos nővel közösködni - tette hozzá.
- Ezek szerint segítünk? - foglalt helyet Gisborne az asztal másik végén, amikor Vasey intett neki, hogy leülhet.
- Persze - vigyorodott el a seriff elküldve a szolgáját. - Kötelességünk segíteni a gyámoltalanokon és elesetteken, vagy nem? - Gisborne csak halkan felnevetett, de szólni nem szólt, így Vasey seriff pont úgy folytathatta a percek óta csiszolgatott mondandóját, ahogy eltervezte: - Pláne akkor, ha nekünk is hasznunk származik belőle! És itt nem csak arra a pár falura gondolok, amelyeket Lady Gwyneth oly nagylelkűen felajánlott nekünk.
Gisborne udvariasan megtartotta magának a közbekérdezését, és csak a szemöldökét vonta fel kérdően.
- Tudod, hiába él mindenki olyan pofátlanul sokáig a családjában, mint maga a jó Sir Archibald, az utódok nemzése nem nagyon megy nekik - dőlt hátra Vasey, ízlelgetve a bort a poharában, és a jó előre megkomponált szavait. - Következésképp; ha a mi drága barátunk jobblétre szenderül, egy egész kis vagyon hullik egyenesen az ostoba fia ölébe.
Gisborne érdeklődve billentette oldalra a fejét, de még mindig nem szólt közbe.
- Érdekünk, hogy a fiú ne vehesse el Lady Gwynethet - adott hangsúlyt a szavainak Vasey az előtte álló asztal lapján dobolva. - Jobban mondva, érdekünk, hogy senkit ne vehessen el, és ne csinálhasson újabb örökösöket, akik meggátolnák, hogy Archibald vagyona ne ránk, választott fivéreire szálljon!
- Szóval félreállítanánk akkor is, ha Lady Gwyneth sose kérte volna? - mosolyodott el Gisborne.
- Hát igen - bólogatott Vasey sajnálkozva. - Szegény lány kénytelen lesz kifizetni, amit ajándékba is megkaphatott volna. Kegyetlen ez az élet...
oOo
Gwyneth kelletlenül, de tudomásul vette, hogy ő lesz az utolsó, akit Vasey másnap fogad. Mivel azonban nem volt kedve visszamászni a hosszú lépcsősorokon keresztül a szobájáig, inkább kisétált a vár udvarára, hogy egy kicsit körülnézzen. Sétált egyet a kerengőn, sétált egyet a várfalon, majd sétált volna egyet a katedrális felé is, ha egy szolga nem hozta volna futva a jó hírt, hogy Vasey seriff végre méltóztatja fogadni.
Kemény alkudozásra készült, gyanakodva foglalt hát helyet, amikor Vasey leültette, és bejelentette, hogy még nem tudta eldönteni, mit is kérjen a segítségéért cserébe.
- Még azt se tudom, hogyan segíthetnék - mosolygott a seriff. - Nem akarom előre megszabni az árat, hogy utána váratlanul emelnem kelljen rajta!
Gwyneth próbált nem látványosan hátrébb húzódni a székében a hirtelen jött kedvesség hallatán. Inkább halványan elmosolyodott maga is, és tiszteletteljesen, de új vizekre terelte a beszélgetést:
- Remélem, megbocsátja a nyíltságomat, uram, de meg kell kérdeznem; számíthatok a segítségére vagy jobban teszem, ha más lehetőségeket is keresek? - Épp csak futólag nézett Gisborne-ra. Biztos volt benne, hogy a seriff hallott az emberének tett ajánlatról, és látni akarta, abból az irányból mit várhat.
- Számíthat - bólintott Vasey. - A nyíltságát pedig egyelőre az erényei közé sorolom.
Gwyneth egyre jobban értette, hogy érezhetik magukat azok az egerek, akiket különösen nagy és kegyetlen macskák szorítanak sarokba.
- Ahhoz, hogy segíthessek - folytatta Vasey -, természetesen önnek is segítenie kell nekem. Nincs oka az aggodalomra, semmit nem kérek, amit ne tudna teljesíteni. Annyi lesz csupán a dolga, hogy üzen, ha Sir Archibald meghal. Azonnal.
- Küldhetem azzal a futárral, akivel a férjem szokta?
- Arra a futárra céloz, akiről Sir Archibaldon kívül senkinek nem is lenne szabad tudnia?
Gwyneth csak bólintott.
- Küldje! - nevetett fel Vasey.