Watashi o tasukete!

Meleg szél szaladt végig Matel sivár utcáin. Hosszú ideje nem sétált az utcák macskakövein senki. Soha senki. Mióta kihalt a város, egy lélek sem járt erre, na, jó ez azért egy kicsit túlzás, de viszont nagy részben igaz. Matel szelleme állítólag itt éldegél, már ha ezt mondhatnám. Akkor miért nem ölte meg azt a lányt, aki ép most az utcákat rója egyedül? Talán azért mert már nincs többé. Elment egy ideje. Egy férfivel már réges rég a fenti virágos mezőn sétálnak, boldogan.

Az a lány, aki ide tévedt, ebbe a kihalt faluba, unalmában a faluban sétál. Amióta itt lakik, egy élő emberrel sem találkozott, vagyis csak félholttal, de őket már nem tudta megmenteni. Régen szörnyen utálta, azt a világot, amiben neki kellett élnie, de most már inkább élné azt a világot, mint hogy egyedül legyen ezen a helyen.

Ma is ugyanazt csinálja, mint mindennap, de egy picit izgul is. Egy fény jelent meg az égbolton egy pillanatra, az egyik nagy épületnél. Amikor meglátta, azonnal elindult. Amennyire csak teheti, úgy siet, de a nagy szél megnehezíti az útját. Igazából már megszokta a szelet. Hirtelen hatalmas szél, ami térdre kényszeríti. Eddig a poros földet pásztázta, lassan felemelte a fejét. Hosszú lépcsősor állta útját, de ha már idáig eljutott, akkor nem adja fel. Felállt és vakmerően nézett fel a lépcső tetejére. Szemei a kétszeresére nőttek. A porfelhőből két emberi alak kezdet kirajzolódni előtte. Megdörzsölte s szemét, hogy biztosan nem képzelődik-e, de rá kellett jönnie, hogy az nem káprázat. Ahogy egyre jobban közeledtek, már látta, hogy egy felnőtt és egy gyerek. Kezdett egyre jobban örülni, mikor az a két ember feléje nézett. Meglepődött arccal néztek a lányra. Lány csak ekkor tudta jobban megvizsgálni a jövevényeket. Egy szőke hajú nő piros egybe ruhában és mellette egy fekete hajú kisfiú volt feszülős trikóban és rövidnadrágban.

- Te látsz minket? – kérdezte a fiatalabbik.

- Persze! Miért ne látnálak? – értetlenkedett a lány.

- Hát, mert mi szellemek vagyunk! – mondta erre a nő.

- Szellemek? – nyögte értetlenül. – Ez most komoly?

- Igen! – mondta kisfiú és oda rohant a lányhoz. – Gyere gyorsan! Mentsd meg Yuu-t! – mondta aggódó szemmel és elkezdte húznia őt. Erre a lánynak, amennyire csak lehetett kikerekedtek a szemei. Nem ment át rajtam a keze?

- Kit? – kérdezte végül.

- Yuu-kunt! Ő még él! Mentsd meg kérlek! – kérte és még gyorsabban szaladt fel a lépcsőkön. Amikor a szőke hajú nőhöz értek, az megfogta a fiú kezét és megállította. Ránézett a fiúra, aki szintúgy rá. A kisfiú elengedte a lány kezét és oda állt a hölgy mellé.

- Jobb, ha mi nem megyünk vissza… Menj, kérlek nélkülünk! Megtalálod az egyik oszlopnál, a bejárat közelében. Siess! – mondta és a lányra mosolygott. A lánynak a szemei megnőttek és hirtelen a nő arca annyira ismerősnek tűnt számára, de nem tudta, sehova tenni. Megfordultak és elindultak lefelé, amint leértek a porfelhőben el is tűntek. Egyáltalán nem jutott az eszébe, hogy ki ő.

Hirtelen megfordult és felrohant a lépcsőfokokon, amint felért előre felé kezdet rohanni. Meg is látta a bejáratot. Ahogy beért megállt és körül nézett. Baloldalt egy csizmát vélt észrevenni. Megvan! Gondolta odarohant és megállt előtte. Mély levegőt vett és gyorsan felmérte a helyzetet. Szerencse, hogy tanult gyógyítást. Nem annyira, mint egy orvos, de pár dologhoz azért értett, mint például, hogyan kell egy sebet összevarrni. A férfi testét elég sok seb tarkította. Levette a köpenyét és a sebesültre terítette. Csak most vette észre, hogy egy szobor félét szorít magához. Az arc nagyon ismerős volt számára. Felismerte, hogy az a kisfiú annak a szobornak vagy minek a lelke. Letérdelt és elkezdte a férfi kezét lefejteni róla. Erre a megmozdult a kéz, a lány megijedt felnézett a férfi arcára. Fiatalnak tűnt a férfi, ahogy ránézett. Lassan kinyitotta szemeit és a lányra nézett.

- Most már minden rendben lesz – mondta lány és rámosolygott. Elgondolkozott. Mi lenne, ha…? Levette a mellényét és leterítette a földre. Óvatosan kivette a férfi kezéből a kővé vált testet és rátette a mellényére. Körül nézett és meglátott egy nagyobb szikladarabot, oda sietette és arrébb lökte azt. Viszonylag nagyobb bemélyedés volt, de nem volt elég, ahhoz, hogy bele tudja tenni a testet. Ezért elkezdett ásni. Mikor elég nagynak érezte felállt és a kőtesthez ment. Betakarta a mellényével és a gödörbe tette, amit az előbb ásott ki. Betemette homokkal és a sziklát visszagurította. Felállt és odasietett a férfihez. A balkarját átemelte a balvállára és felállította a férfit. Odakísérte az ő általa készített sírhoz.

- Nem tudom, hogy hívták, de ő mondta el, hogy hol talállak téged, Yuu – mondta a lány.

- Ne hívj így! – morogta.

- Bocsánat, de a fiú is így hívott! Gondoltam ez a neved! – mondta egy kicsit felháborodva.

- Cöh. – A lány inkább nem mondott semmit, pedig kioktatta volna az illemről. Megsebesült, muszáj biztonságosabb helyre vinnie őt, ahol el tudja látni a sebeit. Megfordult és elindult kifelé.

Hosszú ideig tartott, mire a kívánt helyre értek, de legalább megérkeztek. A lány belökte az ajtót és a helyiségben lévő ágyhoz vitte a férfit. Lette az ágyra és betakarta. Amikor el akart menni vízért, a férfi megfogta kezét.

- Ki vagy te? – kérdezte halkan, közben rá se nézett.

- Anami. Chiaki Anami. Téged hogy hívnak? – válaszolt és kérdezett is, miközben a férfire mosolygott.

- Kanda – mondta, majd lehunyta szemét és már aludt is…