Szerzői megjegyzés: A történet anime/manga crossover, tehát néhány tényt átvesz a mangából, de ezekhez fűzök magyarázatot. Valamint fogalmam sincs, hogy egyáltalán belehelyezhető-e ez az anime világába, így előfordulhat, hogy kicsit AU. Ja, és OOC karakterek. Szerintem.

Köszönet a bétázásért Kijának~

Jó olvasást hozzá~

Hospitality ~ Vendégszeretet

I. Fejezet
~Belső világok ~

A megjelenésük általános megrökönyödést váltott ki a Phantomhive-szolgák körében. Zavartan méregették a korábbról ismerős szobalányt és komornyikot.
- Bocchan… Hol van Sebastian-san? – kérdezte óvatosan Finnian, ám a választ nem az ifjú gróftól kapta.
- Meghalt – jelentette ki a férfi, a Trancy-ház komornyikja. Megigazította a szemüvegét, aztán beletúrt a hajába.

Mey-Rin felsikoltott, a szája elé kapta a kezét, Bardory szájából a szőnyegre esett a cigaretta, Finny elkerekedett, könnyes szemekkel nézett az aranyszín szemű férfira.
- Felvettem helyette Claude-ot és Hannah-t – szólt ekkor Ciel, érzelemmentes hangon, miközben elgondolkodó pillantást vetett a vörös hajú szobalányra.
(Sebastian meghalt…)
 Lépett egyet felé, kinyújtotta a karját, már éppen elérte volna a kerek szemüveglencsét.
(Azonnal hagyd abba!)
 Egy pillanatra megdermedt, aztán széles mozdulattal megfordult, s felnézett Claude-ra.
- Le akarok feküdni – közölte, mire a komornyik bólintott, és a lépcső felé terelte a fiút. – Felébredt és máris próbálkozik – szólt egy perccel később, mikor már csak ketten voltak. Nem kapott választ, ám amikor nem sokkal később lefeküdt aludni, és lehunyta szemeit, álmában furcsa helyen találta magát.
Úgy festett, mintha csak egy hatalmas játékos doboz borult volna ki egy óriási, fekete helyiségben, melynek sem falait, sem plafonját nem látni. A padló fekete-fehér, négyzet alakú lapokból volt kirakva. A levegőben francia kártyák, nyitott, illusztrált oldalukat mutogató könyvek, plüssállatok, édességcsomagolások úsztak.
Ahogy előre haladt, felsejlettek egy romos ház körvonalai. Jóval előtte egy díszes, háttámlás, karfás szék állt, megismerte a benne ülő Cielt. Nem látta pontosan, mit visel, csak a palástot és a koronát, valamint a gúnyos félmosolyt, mely ott ült a szája sarkában.
- Hol vagyok? – kérdezett rá, mire a fiú felnevetett.
- Inkább az a kérdés, hogy jöttél ide, és mikor mész el végérvényesen – válaszolta nyugodtan, de a mosoly nem szűnt, ott bujkált az arcán. – Azt hiszed, azzal, hogy elfoglaltad a testem, hasonlítani fogsz rám? Nem fognak jobban szeretni, ha megpróbálod ellopni az életem – jelentette ki egyszerűen.
Alois felkacagott, hangja örömtelenül visszhangzott a helyen.
- Csak az a baj, hogy én állok nyerésre – mondta elmosolyodva, s világoskék szemeit Ciel égbolt-kékjeibe fúrta.
- Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket – figyelmeztette. – Az én testem, az én házam, az én életem. Én diktálom a szabályokat.
- Én irányítok – sziszegte válaszul.
- Ideig-óráig még talán – legyintett. – Azonban most, hogy felébredtem, már nem csak a tiéd az irányítás – tette hozzá. – Jut eszembe, parancsold meg a démonaidnak, hogy ne merészeljenek a szolgáimhoz nyúlni.
- Mert, ha nem? – fonta össze karjait, és pillantott várakozón Phantomhive valódi grófjára.
- Megteszem én – vágta rá magától értetődően a választ, s felállt a székből. A palást, a korona azon nyomban semmivé foszlott, Ciel egyszerű, hétköznapi kék öltözetét viselte, ahogy határozott léptekkel felé tartott.
- Nem tudod – tiltakozott Alois a fejét rázva, bár talán már maga sem hitt abban, hogy van esélye ellent mondani. A sötét hajú túl határozottnak tűnt.
Ciel hirtelen lépett hozzá közel, megragadta az egyik vállát, és maga mellett lökte hátra, így egy pillanattal később átesett valamin, s olyan helyen találta magát, amiről fogalma sem volt.
- Csak addig nézelődhetsz, ameddig vissza nem érek – hangzott még a figyelmeztetés, majd a fiú eltűnt.
A határvonalon túl egészen más világ terült el, mint a fekete tátongó űrben lebegő játékbirodalom. Itt minden a helyén volt, zöld fű, virágillat, napsütés, meleg levegő, kellemesen susogó fák, lágy szellő. Az előzőhöz képest valódi mennyország. Hamarosan a szereplők is megjelentek, s Alois ekkor jött rá: egy emlékvilágba csöppent.
Nem sokáig tudta nézni az idilli családi jelenetet, egy halk csettintésre az megakadt, majd a félig átlátszó, sugárzó alakok eltűntek. A tér is folyamatosan változott körülöttük, besötétedett, világító fehér rózsákkal teli kertben álltak.
(A birtok kertje. Múlt nyáron. A rózsák Sebastian munkái. Egész évszakban hibátlanul pompáztak. Olyan gyönyörű volt.)
- Szóval, mikor akarsz eltűnni végre? – érdeklődte komolyan.
- Semmikor – hangzott a válasz. – Most jól érzem magam! – nevetett fel, és kitárt karokkal fordult egyet a tengelye körül.
- Rossz válasz – közölte hűvös hangon, s az eddig ártalmatlan rózsakert most életre kelt: tövises indák csavarodtak a szőke fiú köré, teljesen gúzsba kötözve őt. – A testem kell? Hát jó, megkapod – mosolyodott el, ám ez a gesztus semmi jót nem ígért.
- Eressz el! – próbált kapálózni, ám a tövisek felsértették a bőrét, így inkább mozdulatlanul maradt.
- Megkapod, minden bajával együtt – folytatta. – Jobb lett volna, ha most feladod, de hiába sürgős a dolgom, egy kicsit tudok várni. – Mondanivalója közben kinyújtotta a kezét, s könnyedén letört egyet a rózsák közül, majd közelebb lépve a szőkéhez annak lila kabátjára tűzte. – Egy kis ajándék – suttogta. – Kóstolj csak bele az életembe, nem jobb, mint a tiéd, azt garantálom. Később még találkozunk – intett egyet, s mire felfoghatta volna, az ágyában ült fel.
Zihált, s a paplan alá pillantott, ám sem az álombéli tövisek, sem a fehér virág nem voltak sehol. Megnyugodva dőlt hátra a párnára, és felkuncogott. Ennyire könnyen nem fog ki rajta! Édes-fanyar illat csapta meg az orrát, oldalra pillantott. Az éjjeliszekrényen egy díszes vázában három szál hibátlan, hófehér rózsa illatozott. Meredten bámult a virágokra, majd egy könnyed mozdulattal lelökte a vázát, az darabokra tört, a víz kiömlött, a növények a szőnyegen terültek el, de így legalább nem látta őket.

~*H.S.P.T.L.T.Y.*~

- Claude – suttogta a szoba csendjébe a nevet.
- Üdvözlöm újra köztünk, Phantomhive gróf – szólt a bársonyos hang az ágy mellől. Ciel lesújtó pillantást vetett a szemüveges férfira.
- Ne merészeljétek bántani a szolgáimat, világos? Mondd meg annak a nőszemélynek is. Ha csak egy ujjal is hozzájuk értek, elintézem, hogy Alois Trancy gyűrűje a Temze mélyén kössön ki, megértetted? – A démon elmosolyodott, két kesztyűs kezén megtámaszkodott az ágyon, és egészen közel hajolt a fiúhoz, aki rezzenéstelenül állta pillantását.
- Nincs szükség fenyegetőzésre, őket amúgy sem akartuk belekeverni. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy a démon, akivel szerződést kötött, már nem él.
- Lehet, hogy így van, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen tehetetlen vagyok – jelentette ki nyugodtan. – Nem fogom önként kiszolgáltatni a lelkem egy olyan huszadrangú senkinek, mint te.
Az aranyszín tekintet vörösen villant, de Ciel nem hátrált meg, pillantása ugyanolyan nyugodt maradt, mint eddig.
- Emlékeztetem, hogy ez a huszadrangú senki megölte a komornyikját – mondta enyhe gúnnyal a hangjában, ahogy felegyenesedett.
- Ostoba volt, de ez legyen az ő gondja, nem igaz? – mosolyodott el halványan. – Figyelmeztetlek: nem maradtam itt hathatós felkészítés nélkül. Nem vagyok egyedül. Észre fogják venni, hogy valami nincs rendben. Hiába minden csábításod, túl bolondok ahhoz, hogy fogjon rajtuk a próbálkozásod… - egy pillanatra elakadt a lélegzete, érezte elgyengülni a testét. – Nem fogom hagyni Aloisnak, hogy azt tegyen, amit akar. Nem, amíg itt vagyok. És nem mellesleg… - lassan visszafeküdt a párnára, onnan mosolygott fel a férfira, édes, gyermeki mosollyal, mely olyan ártatlan burokba vonta a holdfényben fürdő arcát, mintha valóban csak egy tizenhárom éves fiú lenne –, Claude Faustus, te még tartozol nekem. – Egy pillanatig elnézte a megdöbbent arcot, aztán lehunyta a szemeit, hogy álomba merülhessen.
Dermedten állt az ágy mellett, aztán elmosolyodott. Ha jobban belegondolt, Ciel Phantomhive több szempontból is a főnyeremény. Nem csak a teste, a lelke, de a szelleme is tökéletes. Még így, hogy valójában semmi nincs a kezében, még így is úgy forgatja a lapjait, hogy a lehető legjobban jöjjön ki a helyzetből. Nem fél, mert tisztában van vele, hogy addig van biztonságban, míg Alois lelke is vele van. És a szavaiban volt valami fenyegetés… nem is… ígéret.
Ígéret, hogy ember létére behajtja a tartozását egy démonon.

- Jobb lenne, ha elmennétek – jelentette ki, mikor belépett a konyhába. A személyzet rápillantott, érezte bennük a kétségbeesést.
- Ez Bocchan parancsa? – érdeklődte nyugodt hangon Tanaka.
- Nem, az én javaslatom – felelte Claude. Az öreggel valami nem stimmelt…
- Nincs jogod kirúgni minket! – jelentette ki emelt hangon Bard, ahogy lassan felemelkedett a székéről, és megtámaszkodott az asztalon. – Egyvalakinek van, és csak akkor vagyok hajlandó távozni, ha ő azt mondja – közölte határozottan, aztán visszaült, s felkönyökölve elfordította a fejét, tüntetőleg nem foglalkozott a komornyikkal.
- Tudjuk, hogy tettetek valamit Bocchannal – szólt ekkor Finny. – De nem fogjuk egyedül hagyni, most, hogy elvesztette Sebastian-sant!
Elnézte a zöld szemű, szőke fiút, s érezte, hogy nem egészen ember. Mégis miféle szedett-vedett társasága van ennek a kölyöknek?
- Elnézést a fiatalok hevességéért – szólt ekkor békítő, nyugodt hangon Tanaka. – Esetleg kér egy teát, Claude-san? – érdeklődte kedvesen.
- Nem – hangzott a tömör válasz. – Akkor maradjatok, ha akartok, de ne legyetek útban – figyelmeztette őket, aztán elhagyta a helyiséget. Micsoda bolond, őrülten ragaszkodó banda… Nem lesz nagy tett eltenni őket az útból.

- Mey-Rin.
- Igen? – pillantott fel a nő csendes szipogásból.
- Tartsd szemmel őket – kérte Tanaka komolyan.
- Igen – bólintott rá komolyan, s megigazította a szemüvegét.
- Finny? – mikor minden szem rászegeződött, a fiú kicsit megvakarta a tarkóját.
- Nem tudom… talán meg kellene próbálnom… - motyogta zavartan, és lesütötte szemeit.
- Tedd meg, ha alkalmad van rá – biccentett az öregúr.
- Tudjuk, hogy a nő veszélyes, de azt nem, hogy mennyire. Mi lenne ha…
- Nem használjuk a lángszórót – jelentette ki Tanaka határozottan, mire a férfi mintha kicsit lelombozódott volna.
- Akkor mi lesz? – pillantott mogorván az öregre a szakács.
- Kiderítjük – hangzott az egyszerű válasz.
- És Bocchan? – kérdezett rá Finny.
- Őt bízzátok csak rám – mosolyodott el az idős úr.
- Igaz is, Tanaka-san ismeri Bocchant a légrégebb óta – bólogatott Finny.
- És most – csapta össze a tenyereit –, indulás aludni. Holnap hosszú napunk lesz. És ne feledjétek: vége a bohóckodásnak!

A történetről olvashattok még a blogomban: never-marauders-land. blogspot. com