Mostohák

SZERZŐ: Heteira
CÍM: Mostohák
KORHATÁR: 16 év (egyelőre…)
KATEGÓRIA: romantikus
TARTALOM: Tíz év magány után az özvegy Hermione Weasley újra megházasodik. Csakhogy az új apukával és a vele járó mostohatestvérrel meg kellene barátkoznia két gyermekének, Rose-nak és Hugónak is. Hugo esete még nem is olyan nehéz, de Rose az apja kiköpött mása. Az új családtag pedig az ősellenség: Scorpius Malfoy.
FIGYELMEZTETÉS:erotikus tartalom, AU
JOGOK: Ezek Rowling szereplői, varázslatai, világa. Én pedig most kanyarítok belőle egy romantikus kis történetet. Persze mindenféle fizetség nélkül. Adjátok neki a pénzt, és nekem meg írjatok véleményeket! ;-)
MEGJEGYZÉSEK:
1, Idősíkos történet, eleinte három idősíkban (egy jelen, két múlt), aztán szépen összeérnek majd. Pláne, ha elég jól szerkesztek. Remélem, hogy követhető lesz.
2, Ez egy Draco/Hermione és Scorpius/Rose történet. Habár az elején elég sok Draco/Asteria rész is van.
3, Draco hitvesének nevére kétféle írásmód létezik: Asteria és Astoria. Rowling végül az utóbbit választotta, de én világ életemben Pesten éltem, és nekem az Astoria már egy tér, ahol a 47-es villamos jár. Ezért maradok az Asteriánál.
4, Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban köszönöm a bétázást Shanon Widow-nak, akinek amúgy is ajánlottam volna a történetet, hiszen ő ösztönzött, hogy írjak Dramionét… ;-)

1. fejezet – Friss házasok

Hermione felriadt. Automatikusan az órára pillantott, pedig biztos volt benne, hogy percre pontosan tudja az időt: hajnali három óra ötvenhét perc volt. Néhány másodpercig feszülten fülelte az őt körbeölelő csendet, aztán sóhajtva hunyta le a szemét. Mégsem tudott visszaaludni. Az éjjeliszekrényen díszelgő másik órára pillantott – amelyet valaha Mollytól kapott, és amely a tegnapi ceremónia után két újabb mutatóval gazdagodott –, majd megállapította, hogy mindenki ugyanott, otthon van rajta. Mégis inkább nesztelenül kisiklott az ágyból, és az ablakhoz lépett. Odakint lassan oszladozott a homály, szinte pillanatról pillanatra világosabb lett, ahogy közelgett a hajnal.
Hermione úgy nézte a sötétségből fokozatosan kibontakozó világot, hogy szinte fel se fogta, amit lát. Újra felébredt hát. Az elmúlt hetek izgalma, szervezkedése, korán kelése és késői fekvése alatt nem riadt fel egyszer sem éjszaka, és már azt hitte, végre elmúlt, végre túl van rajta. Erre újra itt állt a függönybe kapaszkodva, mélyeket lélegezve, hogy hevesen verő szívét elcsendesítse, végtelen szomorúsággal a lelkében, amely szinte letaglózta.
– Drágám? Hol vagy? – hallatszott egy álomittas hang az ágy felől, de Hermione nem fordult vissza.
– Csak itt. Felébredtem. Mintha kopogást hallottam volna.
– Senki se kopogott – jegyezte meg ásítva a férfi. – Különben is, a házat ezernyi bűbáj veszi körbe, amely még azelőtt jelezne, hogy egyáltalán valakinek eszébe jutna kopogni.
– Akkor talán valakinek eszébe jutott – suttogta a nő, de a férje így is tisztán hallotta.
– Arról én is tudnék – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Hermione hallotta az ágynemű zizzenését, ahogy a férfi félrelökte a takarót, és felkelt. A vastag, puha szőnyeg elnyelte léptei hangját, Hermione mégis szinte érezte, ahogy közeledik felé, és belesimult a karjaiba, amikor mögé lépett.
– Talán a gyerekek… – próbálkozott még egyszer. A másik arra se vette a fáradtságot, hogy az órára pillantson.
– Megint a szokásos? – Ajkai lassan bebarangolták a nő nyakát, lágyan suttogott a fülébe. – Megint rá gondolsz…?

Hermione lehunyta a szemét. – Ez nem olyan, nem úgy gondolok rá, mint egy férfire. Én csak… felriadtam. Talán ezentúl mindig fel fogok ébredni.
– Ha már úgyis ébren vagyunk… – jegyezte meg a férfi, és a mondat befejezéseként keze lassan végigsiklott Hermione selyem hálóingén. A nő elmosolyodott. Hátradőlt, belesimult férje ölelésébe, hagyta, hogy elfeledtessen vele minden fájdalmat és aggodalmat. Kiélvezte a pillanatot, hogy átadhatja magát neki, hogy az arisztokratikusan hosszú ujjak módszeresen bejárják a testét, utat találnak a ruhája alá, és felgerjesztik benne a vágyat. Élvezettel sóhajtott fel, és már semmi más nem járt a fejében, csakis az, hogy visszajussanak az ágyra, végigdőljön a párnák között, és élvezze férje kényeztetését.
Lassan, gyengéden csókolóztak, miközben Hermione lehúzta a férfiról is a ruhát. Meztelen testük egymáshoz simult, forró bőrük lüktetett, de egy másodpercre megálltak, hogy egymás szemébe nézzenek. Ez volt az első közös reggelük, mint férj és feleség. Egy új, közös élet kezdete, és ez különleges, ünnepélyes ízt adott most még a rutinos mozdulatoknak is. Hermione ujjai a férfi tincsei közé siklottak, közelebb húzta magához a másik arcát, és lassan, szeretettel simult hozzá.
Olyan óvatosan szeretkeztek, mintha ez lenne az első alkalom, mintha törékeny burokként kellene óvniuk a boldogságot, ami körbevette őket. Halk sóhajként járta át őket a gyönyör, és a férfi felkönyökölve percekig nézte, ahogy Hermione ajkain halvány, elégedett mosoly játszik. Cirógatta a mellkasán a bőrt, aztán újra hozzásimult. Összebújva aludtak el, s Hermione csak az első napsugarak simogatására ébredt fel, amelyek belopóztak az ablakon, és aranylóvá festették férje tejfölszőke tincseit.

***

Rose Weasley dörrenve csapta be maga mögött az ajtót, és szándékosan hangosan trappolt le a földszinti konyhába. Nem bánta volna, ha valakit sikerül felébresztenie, de valójában olyan késő délelőtt volt már, hogy biztos lehetett benne, hogy mindenki felkelt, csak ő lustálkodott ennyi ideig. Hugo biztosan – és nyilvánvalóan – be is ült a könyvtárszobába; már tegnap is alig lehetett kirángatni onnan, és rávenni, hogy feküdjön le. Rose elégedetlenül fújtatott. Ő maga is hajnalban akart kelni, és sétálni egyet odakint a tengerparton, de sajnálatos módon túl kényelmes volt az ágyban heverészni, így képtelen volt abbahagyni a lustálkodást.
– Jó reggelt, Rose – köszöntötte a tejfölszőke fiú, amikor belépett a konyhába.
Az apja kiköpött mása, gondolta Rose, és felmordult.
– Ki engedte meg, hogy a keresztnevemen hívj? – kérdezte morcosan. – Azt hiszed, csak azért, mert az apád rámászott az anyámra, már barátok lettünk, Malfoy?
Scorpius gúnyosan mosolyodott el. – Azt hittem, most, hogy az anyád is az lett, már nem szitokszó nálad a Malfoy név.
– Arra várhatsz! – vágta rá Rose. Legszívesebben kifordult volna a konyhából, hogy faképnél hagyja a fiút, de korgó gyomra emlékeztette arra, hogy komoly tervekkel hagyta el a szobáját.
Így hát úgy döntött, hogy levegőnek nézi a fiút, és nekiáll pirítóst készíteni. Titkon remélte, hogy Scorpius majd csak itt hagyja, de nem tűnt úgy, hogy a fiú távozni készül. A konyhapultnak támaszkodott kezében egy bögre teával, és leplezetlen érdeklődéssel figyelte Rose-t. Ez volt a legdühítőbb Scorpiusban: hogy nem is próbált úgy tenni, mintha nem őt bámulná, akárhol találkoztak is.
– Mi az, még soha nem láttál boszorkányt reggelit készíteni? – érdeklődött Rose csípősen. Scorp vállat vont.
– Nem. Nálunk többnyire házimanók készítették a reggelit…
– Elkényeztetett ficsúr – morogta Rose, és rácsapott a fiú kezére, amikor ő el akart venni egyet a kész pirítósok közül.
– Ezt mind meg akarod enni? Kötve hiszem… – mérte végig Scorp a jól megrakott tálat.
– Hugónak is csináltam párat.
– Ő már régen megreggelizett. Állítólag talált egy hihetetlenül izgalmas történelmi kötetet a könyvtárban, úgyhogy ott találod meg, ha tízórait vinnél neki. Bár nem vagyok benne biztos, hogy értékelni fogja a gesztust… Szerintem inkább patáliát csap majd, hogy nehogy összemorzsázd az értékes köteteket.
– Akkor is inkább eszem vele, mint veled – vágta rá Rose, és felmarkolta a tálat.
– Teát esetleg? – intett a fiú a pálcájával, és elővarázsolt egy bögrét. – Vagy némi vajat, lekvárt, hogy ne legyen olyan száraz a kenyér?

– Én megoldom egyedül is a reggelimet, te meg törődj a magad dolgával, Malfoy! – vágta rá a lány. Scorp elvigyorodott, amikor mégis felkapta a lekvárt. Csak akkor olvadt le a mosoly az arcáról, amikor a lány kiviharzott.
Leült az egyik székre, és forgatni kezdte a tenyerében a bögrét. A teája már rég kihűlt, de ahhoz se volt kedve, hogy végigmondjon egy melegítőbűbájt. Maga sem értette, hogy mit várt az előző naptól vagy akár ettől a reggeltől, mégis végtelenül csalódottnak érezte magát. Apja és Hermione ebben a pillanatban lépett be a konyhába. A nő rámosolygott, amit Scorp egy sápadt mosollyal viszonzott, Draco vidáman a fiára hunyorított.
– Jól aludtál? – kérdezte, miközben tányérokat varázsolt elő. Scorpius vállat vont, aztán bólintott. Elkapta apja kérdő pillantását, de csak megrázta a fejét, és végigmérte Hermionét, aki halkan dudorászott, miközben egy pálcaintéssel feltette sülni a tojásokat. Draco is végigmérte a nőt, és a pillantásában annyi szeretet volt, hogy Scorpius beleborzongott.
Eszébe jutott az anyja, és hirtelen végleg elment az étvágya. Halk koppanással tette le a bögrét, és megnyikordult a széke, ahogy hátratolta a konyhakövön. Akkurátus pontossággal igazította vissza a helyére, miután felállt róla, és végigmérte a két felnőttet.
– Jó étvágyat. – Úgy hagyta ott őket, hogy vissza se pillantott. Draco sóhajtva nézett utána.
– Nem érzi itt jól magát – mondta halkan.
– Még új nekik a helyzet. Több időre van szükségük – felelt Hermione biztató derűvel a hangjában, és letette az asztalra a rántottát. Úgy tűnt, most semmi sem tudja elrontani a kedvét.
– A lányod sohasem fogja megszokni a helyzetet – jegyezte meg Draco. Hermione felsóhajtott.
– Kamasz. Majd csak benő a feje lágya…
Draco nem felelt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Rose Weasley az apjára ütött, és Draco sajnálatos módon nem emlékezett arra, hogy Ronnak valaha is benőtt volna a feje lágya.

***

Hermione tíz évvel ezelőtt egy hasonlóan napfényes júliusi nap hajnalán őrült kopogtatásra ébredt. Aggódott, hogy az a bolond, aki ilyen korán zargatja őket, felébreszti a kicsiket is. Márpedig amióta Ron bevetésre ment, Hermione egyre nehezebben bírt a két gyerekkel. Molly besegített néha, és Ginny is átjött – no, nem mintha neki nem lett volna éppen elég tennivalója a három kicsi körül –, de még így is nehéz volt mindent teljesen egyedül ellátni a munka mellett. Így hát az első gondolat, amely Hermione eszébe ötlött az volt, hogy semmiképpen se szeretné, ha bárki is megkurtítaná azt a néhány nyugodalmas órát, amíg Rose és Hugo alszik.
Aztán már sokkal jobban megijedt, amikor kinyitotta az ajtót, és meglátta a két hivatalos figurát. Auror egyenruhát viseltek, arcukon a fontoskodás és a sajnálkozás különös egyvelege ült meg, de azért kivont pálcával méregették a nőt és a Ronnal közös kis lakásuk előszobáját. Rose természetesen felébredt, és macijával a kezében kibotorkált az előszobába. Álmosan dörzsölte meg a szemét, és durcás, álomittas pillantásával olyan tündérien festett, hogy Hermione legszívesebben ölbe kapta volna, rácsapja a két aurorra az ajtót, és visszaviszi a szobába, hogy újra álomba ringassa. Csakhogy erre nem volt mód.
– Kik ezek, anya? – kérdezte a kislány.
– Mrs Ron Weasley? – kérdezte az egyik férfi fontoskodó hangon bemutatkozás helyett, és közben felmutatta auror jelvényét.
– Igen, én vagyok – felelt Hermione, és most már összeszorult az aggodalomtól a torka. – Valami baj van? Történt valami…?
– Velünk kellene jönnie. Azonosítani egy… khm… – Az auror zavartan köszörülte meg a torkát, és társára pillantott.
– Egy testet – segítette ki ügyetlenül a másik, és szeme sarkából a kislányra nézett, aki időközben odasomfordált Hermionéhez, és hozzá simult.
– Anya… Fázom! – panaszkodott Rose.
– Jöjjenek be – intett Hermione, aki végre felocsúdott a dermesztő félelemből, amikor a kislány megszólalt.
– Asszonyom, nekünk határozott parancsunk van…
– Jöjjenek be, mielőtt Rose megfázna! – vágta rá Hermione ellentmondást nem tűrő hangon, miközben köpenyt varázsolt a kislányra. A két férfi zavartan sorjázott be, majd halkan bezárták az ajtót maguk mögött. – Gondolják, hogy csak így magukkal tudok menni? Nem hagyhatom itt a gyerekeket, és gondolom, hogy az se lenne túl célszerű, ha velem jönnének oda.

Az aurorok összenéztek, majd bólintottak. Zavartan álltak egyik lábukról a másikra, amíg Hermione a konyhába ment – nyomában a most már elmaradhatatlanná vált Rose-zal –, és megpróbálta felébreszteni Mollyékat. Halványan emlékezett a két aurorra. Főként papírmunkát végeztek, és mivel alig találkoztak Ronnal vagy Harryvel, nemigen futottak össze Hermionével sem. A nő kapkodva hadarta el a hálósapkában válaszoló Arthurnak, hogy mi történt, és egy pillanattal később a férfi már smaragdszínű szikrák között lépett ki Hermionéék konyhájának kandallójából.
– Nagypapi, képzeld, van itt két olyan taláros férfi, mint ami apának is van! – újságolta Rose, akit egészen felélénkített a helyzet, hogy hirtelen még egy – ezúttal ismerős – vendégük érkezett.
– Tényleg? Ne mondd! – Arthur felvette a kislányt, és a válla fölött vetett egy aggodalmas pillantást Hermionére.
– Beszélgetünk velük? – kérdezte Rose.
– Nem hiszem, hogy lenne rá idejük… – Arthur lehalkította a hangját. – Hermione, Molly ránézett az órára, és…
– Nagypapi! – Rose nyafogva elnyújtotta a szót. – Nem illik sugdolózni!
Hermione megszédült, és éppen az utolsó pillanatban kapta el az asztal sarkát, hogy nehogy elessen. Eddig is sejtette, hogy milyen hírrel érkeztek az aurorok, de most Arthur fájdalmas pillantásából kiolvasni az igazságot mindennél rosszabb volt. Odakint felsírt Hugo, így még arra sem maradt ideje, hogy megpróbálja összeszedni magát: máris ki kellett szaladnia az előszobába, és megnyugtatni a kisfiút.
Úgy tűnt, Hugo is felébredt, és kedvenc takaróját maga után húzva elindult nővére és anyja keresésére. Csakhogy a szobából kilépve két ismeretlen férfit pillantott meg, miközben Hermione sehol sem volt, így ijedtében sírni kezdett. Hermione felkapta a kisfiút, magához ölelte, gyengéden babusgatta, és úgy ismételgette, hogy nincs semmi baj, mintha ezzel saját magát is meg akarta volna győzni. Az egyik auror lemondóan sóhajtott fel. Úgy tűnt, már ugyancsak mehetnékje van. Hermione látta a karikagyűrűt a kezén, s eszébe jutott, hogy talán éppen a saját családjához szeretne végre hazajutni.
De nem érzett sajnálatot, csak dühöt. Most az egyszer Hermionében nem volt semmi együttérzés. A gondolat, hogy mások az ágyuk és a feleségük ölelő karja után vágyakoznak, míg neki most kell valahogy egybetartania a családját, megnyugtatni a gyerekeit, akikre durván rátörtek az éjszaka közepén, és aztán elmenni ezzel a két aurorral, és szembenézni a ténnyel, hogy elvesztette azt az embert, akivel együtt tervezte meg az életét, akire mindig is épített, akinek öreg kora utolsó napjaiig mellette kellett volna lennie, szörnyen dühítette. Legszívesebben az auror képébe üvöltött volna, de visszafogta magát Hugo miatt, aki úgy tűnt, megnyugodott végre kicsit.

– Itt maradsz a nagypapával, amíg én elmegyek a két bácsival, jó? – kérdezte halkan a kisfiútól, miközben letette a földre.
– És készítünk reggelire fahéjas kétszersültet? – lelkesedett Hugo. Hermione mosolyt erőltetett az arcára.
– Biztos vagyok benne, hogy ha megkéred a nagypapit, akkor készít veled.
– Megkérem! És segítek is neki! Úgy, ahogy tegnap mutattad – magyarázta Hugo. Hermione a kisfiú nyomában visszament a konyhába, ahol Arthur már kakaót főzött a kicsiknek, és teát saját magának.
– Mennem kell – sóhajtott Hermione, miután felmérte, hogy minden rendben van a lakásban. Arthur szomorúan bólintott. Hermione magához ölelte, és megpuszilta mindkét gyereket, csak aztán ment vissza az előszobába.
– Készen áll, asszonyom? – kérdezte türelmetlen hangon az egyik férfi. Hermione szinte hallotta, hogy magában hozzáteszi: „végre".
– Igen – válaszolt egy mély sóhajjal, majd elindult a két férfi nyomában.

***

Draco hallgatta a tenger halk, monoton morajlását. Egyszerre találta megnyugtatónak és végtelenül keserűnek a hangot. Ő ajánlotta a tengerparti villát, amikor új, közös otthon után néztek Hermionével, most mégis mardosta a keserűség. A feltámadt szélben sós cseppek száza pettyezte az arcát, és ő azon tűnődött, hogy illik-e ennyire szomorúnak lenni egy nappal az esküvője után. Kivételesen örült, hogy Hermione nincs a közelben, mert biztosan félreértette volna, és Draco igazán nem akarta megbántani a nőt.
Eredetileg Scorpius keresésére indult, aztán mégis felsétált a zátonyra, és megállt, hogy a végtelen, párás ködbe vesző vizet bámulja. Öt éve ugyanígy állt itt, vízpermet és könny keveredett az arcán, és próbálta felfogni a felfoghatatlant. Beletörődni abba, amit ember nem tud elfogadni. Asteria belekarolt. Tartani akarta magát, de Draco érezte, hogy egész testében remeg, így hát lassan átkarolta, és óvón ölelte magához. Asteria beharapta az ajkait, nem akarta, hogy lássa, hogyan remeg a szája a visszatartott sírástól. Draco pedig önkéntelenül is azon gondolkozott, hogy mi rosszabb: megtudni, hogy elveszted azt, aki a mindened, vagy megtudni, hogy már csak hónapok vannak hátra az életedből.
Draco nem értett a gyógyító bűbájok, szakkifejezések, krémek és bájitalok nyelvén, de a Szent Mungó vezető gyógyítója készségesen lefordította neki az idegen, semmit sem jelentő szavakat arra a kegyetlenül egyszerű néhány mondatra, amely porrá zúzta minden álmukat. Asteria alig tudta tartani magát, szinte összecsuklott, és ha Draco nem öleli magához és fogja, talán lerogy a sziklákra. Scorpiusról magyarázott valamit, de Draco alig figyelte rá, és most már nem tudott egyetlen szót sem felidézni a felesége remegő hangon elsuttogott szavaiból.

Malfoy-módra élte az életét: az üzleti ügyekkel foglalkozott, a feleségéért rajongott, és nemzett egy fiút, egy Malfoy-örököst, akinek biztosított vagyont, kapcsolatokat és iskoláztatást. De ennél többet nem kívánt tenni a gyerekért. Bevett szokás volt a Malfoyoknál, hogy nem osztották meg a vagyont, tehát csakis egyetlen gyerekük született. Draco elnézte néha a játszadozó Scorpiust, végtelen elégedettséggel hallgatta, ha Asteria vagy valamelyik nevelőnő a fiú ösztönös varázslatairól beszélt, és elvárta, hogy jól teljesítsen majd az iskolában – amibe beletartozott az, hogy a Mardekár-ház hírnevét öregbítse és kviddicsezzen is –, de nem beszélgetett vagy játszott vele. Ennél sokkal drágább volt az ideje.
– Legalább lesz időd közel kerülni Scorphoz – suttogta Asteria, és Draco akkor képtelen volt felfogni, hogy miről beszél.
Soha nem vallotta volna be a feleségének, és most már a fiának se, de akkor odaadta volna az örököst a szerelméért. A gyógyítók egy évet tudtak biztosan jósolni Asteriának, és Draco felfoghatatlannak tartotta, hogy egy év múlva egyedül maradjon, hogy elveszítse azt, akit ő maga választott, akibe beleszeretett, aki mellé mindig volt kedve leülni, és aki akár egyetlen mondatával is jókedvre tudta deríteni.
– El fogok menni néhány francia gyógyítóhoz is – mondta Asteria váratlan határozottsággal a hangjában. – Azt olvastam, hogy ha minden évben a francia Riviérán töltök néhány hónapot, ha elkerülöm a legesősebb, leghűvösebb heteket itt Angliában, akkor lelassíthatom a betegséget.
– Hol olvastál te erről? – mordult fel Draco váratlan indulattal. – Talán már hónapok óta tudod, hogy volt időd utánanézni?
– Nem szóltam neked a vizsgálatokról, amíg nem voltak ennyire egyértelműek az eredmények – vallotta be a nő lehajtva a fejét. – Nem akartalak megijeszteni.
– Természetesen megkeressük a legjobb francia gyógyítókat – rendelkezett Draco. – Van egy varázsló, aki amúgy is tartozik nekem. A legutóbbi kviddics világkupa után segítettem neki rendezni egy kisebb félreértést. Majd ő segít nekünk megtalálni a legjobb gyógyítót és a legszebb villát Franciaországban. Ha az segít, odaköltözünk mindannyian. – Végre elemében érezte magát: kapcsolatokat előhúzni, emberek tartozását behajtani, mindenből a legjobbat megtalálni, ehhez értett.
– Scorp most fogja elkezdeni az iskolát. Azt akarom, hogy a Roxfortba járjon, nem a Beauxbatons-ba.
– Természetesen oda íratjuk, ahová csak akarod, drágám. – Draco ujjai belesiklottak a nő aranyló fürtjeibe. Az elmúlt órák során szétbomlott Asteria mindig tökéletes a frizurája, és a szél most a kóbor tincsekkel játszadozott. Draco közelebb hajolt, és magába szívta Asteria illatát. Keveredett a tenger só- és moszatillatával, és hirtelen mindennél finomabbnak tűnt. Draco magához szorította, és hevesen megcsókolta az asszonyt.

– Draco… Draco, agyonnyomsz! – tiltakozott Asteria néhány másodperc múlva. Hangjában nevetés bujkált.
– Nem hagyhatsz itt – suttogta a férfi a hajába. – Nem teheted ezt velem! Szükségem van rád, mindennél nagyobb szükségem van rád a világon!
– Draco… – Asteria a tenyerébe vette az arcát, és hosszan nézett a szemébe. Draco belemerült ezekbe a simogatóan barna szemekbe, és legszívesebben úgy zokogott volna, mint egy kisgyerek. Nem tudta elfogadni, hogy lesz olyan nap az életében, amikor ez a nő nem áll így itt mellette.
– Szeretlek. Nem engedlek el.
– Éppen ezért fogsz elengedni – suttogta Asteria. – Most arra az időre kell koncentrálnunk, amit együtt tudunk tölteni. Scorp első iskolai évére kell készülnünk. Nem tudhat meg semmit, hiszen úgyis annyira izgatott! Azt szeretném, ha nem tartana a Roxforttól. Azt szeretném, ha éppen úgy élnénk, mint eddig. Csak néha látogassunk át Franciaországba.
Draco nyelt egyet. Megértette, hogy a felesége sokkal erősebb, mint ő. Vagy talán csak több ideje volt arra, hogy elfogadja a dolgot. Mindenesetre jó volt, hogy Asteria tervezett, hogy élni akart, hogy utasításokat adott, mert így nem hagyta, hogy Draco megbénuljon, belesüppedjen a fájdalomba, és elfeledkezzen mindenről és mindenkiről. Magához ölelte a nőt, olyan szorosan, amennyire csak tudta, és ezúttal Asteria sem tiltakozott, hogy túl erősen szorítja. Egymáshoz simultak, és hagyták, hogy beterítse őket a sós vízpermet.