Nem csak Granger
written by FerPotter
translated by Eskies
Összefoglaló Tizenegy évvel a háború után Hermione különleges helyzetben találja magát. Egyetlen fia a Roxforba kerül, és feszegetni kezdi anyja legnagyobb titkát: a fiú nemcsak Granger, hanem Piton is…
T/N: This is the Hungarian translation of Not Only A Granger by Ferporcel.
The world of Harry Potter belongs to J.K. Rowling, and this story is Ferporcel's. I make no profit from the translation except for practicing my English.
I am very thankful to Maczyka for her help.
A/N: I want to thank Eskies for this wonderful translation. Thank you, dear. :0)
ooOooOooOoo
Ez a törénet Ferporcel: Not Only a Granger c. történetének magyar fordítása.
Harry Potter világa J.K. Rowling tulajdona. A történet Ferporcelé. Nekem nem származik semmi hasznom a fordításból, a nyelvgyakorlást kivéve.
Köszönöm Maczykának állandó, nélkülözhetetlen segítéségét.
1. Levél a varázslóvilágból
Egy szombat reggel Hermione Granger reggelizett éppen, mikor egy bagoly röppent be a nyitott ablakon. Ez nem volt szokatlan; bár már tizenegy éve is elmúlt, hogy a mugli világban élt, Hermione kapcsolata a varázslóvilággal sosem szakadt meg. De ez a bagoly nem volt ismerős, ezt nem küldte se Harry, se Ginny, se Ron, sem senki a Wesley-k közül…
Elvette a levelet, és megkínálta a madarat egy kis piritóssal. A bagoly elfogadta, aztán kihussant az ablakon. Hermione csak nézte a kezében tartott pergament, s a pecsétviasz domborulatát. A levél a Roxfortból jött.
Percekig, szinte hipnotizáltan bámulta. Egy roxforti levél. Ki írhatta? Nagyon vigyáztam, hogy elkerüljek minden kontaktust, mióta… Ez egy hivatalos levél, Hermione! - figyelmeztette magát.
Összeszedte a bátorságát, megfordította a levelet, elolvasta a címzést, aztán szorosan lehunyta a szemét. Várta már ezt a pillanatot, mégis, szíve legmélyén remélte, hogy nem fog bekövetkezni. Pedig már egy éves korában nyilvánvaló lett, hogy a gyerek varázsló, úgyhogy teljesen ésszerűtlen volt reménykedni, hogy ez a nap sose jön el. Tudta, hogy teljesen megalapozatlan és logika nélküli, de mégis…
Letette a rettegett levelet az asztalra, és kortyolt egyet a teájából. Odanézett - de a levél még mindig ott volt. Bámulta a sárga pergament, és megpróbált gondolkodni. Veszett fejsze nyele - tudta jól. Tudta már akkor, amikor a fia megszületett, és tudta azt is, hogy nem segíthet senki. Sóhajtott, elfordította a pillantását a levéltől, és szemben találta magát egy őt bámuló sötét szempárral.
- Jó reggelt, mami! - köszönt a gyerek, és leült az asztalhoz szemben vele. - Történt valami baj?
- Nem, semmi. - Hermione könnyedén megrázta a fejét, és újra falatozni kezdett. - Mi történt volna?
- Azóta bámulod azt a levelet, mióta bejöttem a szobába. Észre se vetted, hogy itt vagyok! - A gyerek grimaszolt. - Kitől jött? Harry bácsitól vagy Ron bácsitól?
Miért kell grimaszokat vágnia? - dohogott Hermione magában, és újra sóhajtott. Annyira hasonlít az apjára, mikor fintorog, vagy grimaszol, vagy… Hermionét a fia hangja visszatérítette a valóságba.
- Mami! Ne bámulj! - nyafogott a gyerek éles hangon, és újra fintorgott. - Jól vagy? Olyan furcsa vagy ma! A varázslóvilágból jött a levél? - Mielőtt anyja megakadályozhatta volna, felvette a pergament az asztalról.
Nem találta rajta a feladót, a pecsét sem volt neki ismerős, úgyhogy megfordította a levelet, s akkor elkerekedett a szeme, Hermione pedig kezébe temette az arcát.
Mr. Nathan Granger
Wingfield Court, E14 2DR
Virginia Quay
London
- De mami, ez nekem szól! Ki küld nekem onnan levelet? Nem Harry bácsitól van, nem is Ron bácsitól, több varázslót pedig nem ismerek! - Feltörte a pecsétet, és olvasni kezdett.
Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola
Igazgató: Minerva McGalagony, a Wizengamot tagja
Kedves Mr. Granger,
Örömmel tájékoztatjuk, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskolába. A mellékelt lista tartalmazza a szükséges könyveket és felszereléseket.
A tanév szeptember 1-jén kezdődik. Legkésőbb július 31-ig küldjön baglyot nekünk.
Üdvözlettel
Filius Flitwick igazgatóhelyettes
Hermione leengedte a kezét az arcáról, s hallgatta a fiát, ahogy felolvassa a levelet. Jól tudta, hogy mi van benne. Figyelte, hogy változik a gyerek hangja és arckifejezése, hogy váltja fel a szemöldökráncoló rosszallást a meglepetés, hogy a levél a Roxfortból jött, és végül a széles mosoly, ahogy befejezte az olvasást és ránevetett.
- Varázsló vagyok - közölte nagy megelégedettséggel.
Hermionét akarata ellenére büszkeség és boldogság töltötte el. Ragályos volt a széles mosoly, azon kapta magát, hogy könnyezve bár, de visszanevet. Még kétségbe volt esve, mikor a gyerek feltörte a pecsétet, de most már… nem is tudta mit érez. Boldog vagyok vagy szomorú? Hiszen büszke vagyok rá! Annyira örül, hogy rájött, hogy varázsló… hogy ő is az. De… nincs de, Hermione! - figyelmeztette magát. - Hagyd, hogy ő döntse el! Téged is hagytak a szüleid dönteni.
- Mami, hallod egyáltalán, amit mondok? - kérdezte Nathan.
- Bocsáss meg édes, mit is mondtál? - Hermione megpróbált tényleg a gyerekre figyelni.
- Azt kérdeztem, mikor lesz időd, hogy elmenjünk és megvegyük a könyveket, meg mindent ami kell. És baglyot is kell küldenünk, amilyen gyorsan csak lehet!
Lelkesedése Hermionét saját érzelmeire emlékeztette, mikor annak idején szembesült az izgalmas, új kihívással.
Elvetette a gondolatot, ami a fejében motoszkált. Nyilvánvaló, hogy a gyerek inkább tanul a Roxfortban, mintsem a mugli iskolában. Szóval odamegy. Istenem! A Roxfortba! Lehervadt a mosoly az arcáról, ahogy nagy gondja eszébe jutott. Meg kell kérdeznie mégis, hátha csoda történik.
- Biztos vagy benne, hogy a varázslóiskolába akarsz menni? Az egészen más, mint ahol eddig tanultál, és a barátaid se lesznek ott - mutatott rá erre a problémára, és reménykedett.
A gyerek elkomolyodott.
- Nem akarod, hogy menjek? Azt hittem büszke leszel rám, hogy varázsló vagyok – mondta csendesen.
- Igazán büszke vagyok, Nathan. Csak azért kérdeztem, hogy tudjam, tényleg ezt akarod-e. Varázsló akarsz lenni, Nathan? - Remélte, hogy nemleges választ kap, de a szavaraira nem várt reakció következett. Nathan talpra ugrott az utolsó kérdésre, arcán tüzelt a felháborodás.
- Te nem akarod, hogy varázsló legyek? Miért? Hiszen te is boszorkány vagy! És az apám is az volt, igaz? Te sose beszélsz róla, de én tudom, hogy az volt! És én is az akarok lenni, annyira akarok! És megyek a Roxfortba! – Azzal kivágtatott a konyhából, otthagyva csüggedt anyját, aki csak nézte a becsapódó ajtót.
Hermione újra sóhajtott, és bánatosan nézte az asztalt. Miért kellett előhoznia az apját éppen most? Sosem mondtam, hogy varázsló volt, honnan vette? Nem mondta meg soha gyereknek, ki az apja. És az apja sem tudja, hogy Nathan a világon van. Ezt már akkor elhatározta, mielőtt a gyerek megszületett.
Nem mintha senki nem kérdezte volna. Nathan megkérdezte olykor, leginkább a születésnapján. Azt felelte neki mindig: „Nem fontos az édesapád neve, Nathan. Mi itt vagyunk egymásnak, ez a fontos!" A gyerek persze nem nagyon örült a válasznak, és a kérdés születésnapi tradíció lett. Nathan annyira makacs és elszánt volt, hogy el lehetett gondolkozni azon, vajon kitől örökölte ezt a vonását, anyjától vagy apjától? Valószínűleg mindkettőtől. Hermione sose változtatott a válaszon. Őrizte a titkát minden erővel, még akkor is, ha ez vitához vezetett.
A nyolcadik születésnapján Nathan annyira eltölkélten kívánta megtudni apja kilétét, hogy nem is evett semmit egész nap, és az ajándékait sem volt hajlandó kicsomagolni. Csak egy hét után hagyta abba a duzzogást. Hermione nehezen viselte azt a hetet. Bántotta a visszautasított étel, a gyűlölködő arc. Még Harry is, aki meglátogatta őket minden nevezetes ünnepen, nagyon lehangolt lett, vissza is jött másnap, hogy lássa, mi náluk a helyzet.
"Miért nem vetsz már véget ennek a hülye titkolózásnak, Hermione egyszer, s mindenkorra? Nem foglak elítélni, és nem is leszek mérges. Pláne nyolc év után, mégha Piton is az." Ezt mondta akkor Harry. Már régóta nem merült fel köztük ez a téma. Biztos, hogy Harry észrevette a nyilvánvaló fizikai hasonlóságot Perselus Piton és Nathan között, de sosem kérdezett erre rá, ő pedig hallgatott. „Nem akarlak faggatni, Mione, de azt akarom, hogy tudd, velem bármikor beszélhetsz erről. És tényleg azt gondolom, Nathannak tudnia kellene, ki az apja." Akkor beszéltek erről utoljára.
Tudta Harrytől és Rontól, hogy Perselus Piton visszament a Roxfortba bájitaltant tanítani. A háború befejeztével tisztára mosta a nevét mindaz, amit Albus Dumbledore hátrahagyott, bizonyította ártatlanságát és hűségét. Persze sokan gyűlölték a régi tetteiért, és azért az éjszakáért, amikor az igazgató meghalt, meg a Voldemorttal való kapcsolata miatt. Sosem tagadta le a halálos átkot, amellyel megölte Dumbledore-t, de felmentette a Wizengamot, miután elemezték Dumbledore emlékeit, és a leveleket, amelyben az öreg varázsló leírta beszélgetéseiket és az okokat, amelyek Piton professzor tette mögött álltak.
Hermione azon kevesek között volt, akik megbíztak Piton hűségében, még az igazgató halála után is. Elvetette a gondolatot, hogy a nagy Albus Dumbledore tévedett volna oly sok éven át, és próbálta elhinni, hogy Piton hűséges a Rendhez, még azután is, amiket Herry mesélt a toronyban történtekről. És végül tényleg igaznak bizonyult minden, mikor megtalálták Dumbledore hátrahagyott leveleit és az emlékeket, amelyek bizonyították, hogy maga az igazgató utasította Pitont a gyilkosságra.
Akkor Perselus Piton visszatérhetett a Rendhez és dolgozhatott tovább mint kém. A munkája nélkülözhetetlen volt a háború megnyeréséhez; sok életet mentett meg, beleértve az övét is, amikor elfogták egy ütközetben. Akkor már csak egy horcrux volt ismeretlen, már nagyon közel voltak a megoldáshoz, s akkor őt elkapták a halálfalók. Kilenc napig volt a foglyuk, és Pitonnak köszönhetően gyakorlatilag sértetlenül szabadult, mire Harrynak sikerült elpusztítania a horcruxot, és magát Voldemortot is. A férfi - amennyire csak tudta - megvédte Hermionét a halálfalóktól, anélkül, hogy azok gyanút fogtak volna, Hermione pedig hálás volt ezért.
Ez volt a fő oka, hogy sose mondta el senkinek, ki Nathan apja. Nem tudta megtenni vele, hiszen tudta, mekkora fájdalom volt a férfinak a tudat, hogy csak úgy menthette meg őt, ahogy történt. Nem, sose mondta el senkinek, hogy a fia apja Perselus Piton. Legfőképpen nem Nathannak és Perselusnak.
Igen ám, de Nathan a Roxfortba kerül szeptemberben. Nem tilthatja meg neki! Főleg azok után, ahogy azt a levelet fogadta! Nem teheti. Megbirkózik a következményekkel. Végülis griffendéles, nem?
Mély sóhajjal felállt az asztaltól, és Nathan után ment. A gyerek szobáját zárva találta. Könnyedén koppantott, háromszor. Ahogy fordult, hogy a nappaliba menjen, és ott várjon a fiára, hogy újra beszélgessenek, az ajtó felpattant, aztán Nathan visszaült az ágyára, a levelét szorongatva, állát felszegve, dacos pillantással. Hermione sóhajtott és belépett az ajtón.
- Nathan, én nagyon büszke vagyok rád, hogy a Roxfortban tanulhatsz. Csak szomorú vagyok, mert ez az jelenti, hogy elmész itthonról, és elmész tőlem… - és találkozol apáddal - tette hozzá gondolatban. Ez igaz volt. A szomorúsága abból is fakadt, hogy el kell engednie az ő kicsi fiát. – Nem szeretek arra gondolni, hogy olyan messze leszel tőlem…
Nathan felugrott és szorosan átölelte az anyját. Hermione nem tudta visszafogni a könnyeit, hagyta, hadd folyjanak csak le az arcán. Az ő fia tényleg nagyon különleges. Tudta, hogy elég érett rá, hogy a Roxfortba menjen.
Kibontakozott az ölelésből, és mosolyt eröltetett az arcára. Nathanra nézett és azt mondta:
- Jövő héten elmegyünk az Abszol útra a könyveidért és minden másért. Onnan baglyot is küldhetünk a Roxfortba…
- Ó mami, köszönöm! Nem fogsz csalódni bennem, meglátod. Én leszek a legjobb varázsló, aki csak betette a lábát a Roxfortba! – lelkendett Nathan és újra megölelte.
Hermione nevetett a dicsekvésen. Milyen magabiztos és szenvedélyes, milyen eltökélt, hogy büszke lehessen rá! Pont mint ő volt régen…
Megsimogatta a fényes fekete hajat és évődve mondta:
- Nagyon becsvágyó vagy, ha azt gondolod, te leszel a Roxfortban a legjobb varázsló, aki valaha oda járt Nem tudod, hogy Harry Potter is ott tanult?
Valahányszor csak hallotta, Nathant mindig elbűvölte Ron, Harry és az anyja története. Vigyorogva mondta.
- Tuti, hogy Voldemortot legyőzni nem is volt olyan nagy cucc. És különben is, az már több mint tíz éve volt.
Hermione kuncogott, és vidáman felelte:
- Azt hiszed, az semmi volt, igaz? Szeretném látni, ahogy vitatkozol ezekról a dolgokról Harryvel meg Ronnal…
- Ron bácsi sosem nyerne egy vitában velem szemben! És Harry bácsi is úgy gondolja, hogy nem volt ott semmi extra.
- Nos, azt hiszem egyetértünk abban, hogy Harry egyik legnemesebb tulajdonsága a szerénység. Ő sose mondaná azt, hogy rendkívüli volt, amit tett – mondta Hermione álmodozva, és közelebb dugta az orrát Náthánhoz. – Tanulhatnál tőle, te arrogáns kis kukac!
És nevettek.
- Akkor tényleg rendben van ez a Roxfort, mami? – kérdezte Nathan. S hogy látta Hermionét komolyan bólintani, hozzátette: - Minden nap küldök neked baglyot, ígérem! – Ráragyogott az anyjára, és az ágyhoz húzta. – Akarod látni a könyvlistát, mami?
- Igen, hadd lássam! – Hermione letörölte a könnyeit.
Ültek az ágyon, elolvasták a kijelölt könyvek listáját, és beszélgettek a Roxfortról.
Bizony - gondolta Hermione - az ő kisfia megnőtt, és itt az ideje, hogy megtapasztalja mindazt az elbűvölő és szorongató élményt, amit a varázslóvilág csak nyújtani tud. Beleértve az apját is…