Kiszakítás
Aruna kissé meglepetten bámulta az egyre szűkülő kört maga körül. Tudta, hogy életveszélyes dologra vállalkozott, de arról nem volt szó, hogy bele is fog halni!
De legalább bejött a terve! Már ha a hirtelen ötlettől vezérelt ellenkező irányba történő menekülést tervnek lehet nevezni. Sikerült elcsalnia az üldözőiket, így a többiek már biztonságos helyre érhettek. Aruna viszont nem annyira volt biztonságban... hiába szorongatta lelkesen két vékony pengéjű kardját, pontosan tudta, hogy nem olyan jó harcos, ami az élete megóvásához elég lenne. Nem veheti fel ennyi támadóval sikeresen a harcot... ez a vége...
Az életösztön lendülete vitte előre, amikor rátámadt az elsőre. Az esélyekkel nem törődve harcolt, amíg már alig tudta felemelni a karját. Megölnie szinte senkit sem sikerült, súlyos sebeket is csak néhányan szereztek. Valóban nem volt túl jó harcos...
A bal karja nagyjából fél óra után görcsölt be, aminek hatására olyan komoly lyuk támadt a védelmén, hogy az egyik támadója letaglózó ütést vitt be a keresztcsontjára. Megtántorodott, és mire ismét visszanyerte az egyensúlyát és a gondolkodási képességét, addigra mindkét fegyverét kicsavarták a kezéből, és többen tartották fogva, mint amennyit meg tudott számolni.
Hirtelen átvillant az agyán, ahogy ezek az erős kezek különböző irányokba kezdik el húzni, és apró darabokra tépik. Vajon meddig fog tartani? Fájni fog? Mennyi idő alatt huny ki az értelme?
Ösztönösen megfeszítette az izmait, mintha ezzel megakadályozhatná a hordát, hogy széttépje. Nem tehetett róla, az életösztöne nem fáradt el.
Valami gond van, még a félelemtől belassult időhöz mérten is túl régóta nem történt semmi. Túl sok ideje van gondolkodni... Fogva tartói egyre közelebb kerültek hozzá, és mintha a szorításuk is enyhült volna egy kicsit. Bármi volt is a céljuk, nem akarták széttépni.
Igyekezett az eszeveszetten ide-oda ugráló tekintetén úrrá lenni, hogy jobban megfigyelhesse a hozzá legközelebb álló embereket. Felismerte a szemükben az őrült ürességet, amit az angyalok távozása hagyott hátra bennük... és valami mást... valami egészen apró...
Fájdalmas rántás szakította ki a tömegből, és emelte a levegőbe...
- A franca!... - kiáltott fel önkéntelenül, nemcsak a fájdalomtól és a meglepetéstől, hanem, attól a frusztrációtól, hogy már majdnem rájött valami fontosra, és ha még néhány másodpercig figyelhette volna a támadóit...
- Szeretnél inkább visszamenni? - tette fel a kérdést Michael meglehetősen hideg és kemény hangon, miközben erőteljes szárnycsapásokkal távolodott a küzdelem helyszínétől.
Aruna válaszolni akart, de az angyal ekkor egy nem túl kényelmes manőverbe fogott, minek hatására a karjába vette a lányt, és nem maga előtt lógatta, mint egy kismacskát.
- Nem – suttogta a lány halkan, mert nem is tudta, miért dühös igazából, hiszen az angyal éppen most mentette meg az életét. Ami hivatalosan nem a kötelessége, de Rob (a csecsemő, akinek annak idején Michael megmentette az életét, és aki időközben fiatalemberré cseperedett) legutóbbi látomása alapján mindenki jobban jár, ha Aruna életben marad. Valószínűleg Michael is ezért szánta rá magát, hogy mégis csak beavatkozik a földi történésekbe, amelyeket elméletileg csak szemlélnie és alkalomadtán kommentálnia szabadna.
- Most már biztonságban vagy. Nyugodj meg! - mondta finomabb hangon, és közelebb hajolt a lányhoz, hogy lássa nem esett-e valami baja. Közben az álla futólag súrolta a lány halántékát...
Aruna akkorát rándult, hogy majdnem kiugrott az angyal kezéből.
- Eressz el! - kiabálta Aruna, olyan hangosan, hogy belefájdultak a hangszálai. Már tudta, miért dühös...
Az angyal veszett ereszkedésbe kezdett, hogy biztonságosan földre tudja tenni a lányt, aki egy angolna izgágaságával igyekezett kibújni a karjaiból. Olyannyira meg akart tőle szabadulni, hogy az utolsó másfél méteren már ugrott. Alig veszített valamennyit az egyensúlyából, így szinte azonnal tovább tudott szaladni.
Valami tó partján értek földet, amelyet félkörben hétvégi házak és halászlakok vettek körbe. Aruna kinézett magának egy viszonylag jó állapotban lévőt, és elindult felé. Remélte, annyira még épségben maradt a berendezés, hogy le tudja magáról mosni a koszt és a vért. Ha még tiszta, használható ruhát is találna, az mennyei lenne... A szája keserű mosolyra húzódott.
- Aruna! - szólt rá Michael félig kérlelően, félig parancsolóan. Sejtette, hogy mi a lány baja, de az embereknél sosem lehetett biztosra menni, ami az érzéseiket illeti.
A lány úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Végül elfogyott az angyal türelme, és egy öles ugrással beérte a dühösen menetelő lányt, akinek egyenetlenül levágott haja az álla alját súrolta, és vadul mozgott ide-oda lépteinek ritmusától.
Amikor az angyal megfogta a könyökét, a lány úgy fordult meg, mintha mérges kígyó marta volna meg, de hiába tiltakozott, az angyal nem engedte el.
- Hogy viselkedhettél ennyire felelőtlenül? - támadt neki az angyal, aki igazából egészen mást szeretett volna neki mondani, de arra még gondolnia is tilos volt. Így inkább kiabált, azzal legalább annyi érzelmet lehetett kifejezni...
- Megmentettem a többiek életét! - kiáltott vissza a lány, miután néhány másodpercig nem jött ki hang a torkán a meglepetéstől és a felháborodástól. Hogy merészeli kioktat? Pont ő!
- Ha nem avatkozom közbe, meghaltál volna! - mozdult fenyegetően a makacs lány felé, még a szárnyait is jobban kiterjesztette, hátha elég tekintélyt kölcsönöz a szavainak.
- Az a dolgom, hogy segítsek Robnak véghez vinni a rábízott feladatot. Honnan tudod, hogy ez nem azt jelenti, hogy meghaljak helyette? Egy ideje észrevettem, valamiért az angyalok által hátrahagyott emberek még üres, őrült zavarukban is vonzódnak hozzám. Reméltem, hogy még Robtól is sikerül őket elcsalni, és bejött!- nézett kihívóan az angyalra, és ő is közelebb lépett. Ha a halál torkában nem hátrált meg, akkor nem hagyja magát megfélemlíteni egy túlméretezett szárnyastól!
Michael egy pillanatig nem tudott mit mondani, hiszen a lánynak igaza volt. Így is fel lehetett fogni a dolgot.
- Akkor sem vállalhatsz felesleges kockázatot! Nem számíthatsz arra, hogy majd úgyis megmentelek...
- Nem számítottam rá... - vágott közbe a lány hidegen. A kegyetlen valóság olyan erősen áradt a szavaiból, hogy az angyal nem tudta, mit is mondhatna. Ez a személy itt előtte nem az a butuska halandó lány, akinek igyekezte elképzelni... sokkal inkább tisztában van a dolgokkal, mint azt valaha is feltételezte volna róla.
- Aruna... - amikor végre megszólalt a hangja beazonosíthatatlan érzelmeket tartalmazott, amelyekkel maga sem akart tisztába kerülni.
A lány dühösen meredt a tó vizére Michael mellett, hogy még véletlen se kelljen rá néznie. Ezenkívül félt, ha csak egyszer is pislog, akkor a szemét takaró nedves bevonat könny formájában fog távozni. Végül kimért, kissé vádló hangon beszélni kezdett, mert egyértelmű lett számára, hogy másként nem hagyják abba a felesleges veszekedést, és térnek rá az igazán fontos dolgokra. Az eddig ki nem mondott dolgokra.
- Megpróbáltam mást szeretni. De ha véletlen találtam valakit, akinek elviseltem az udvarlását, és rávettem magam, hogy közelebb engedjem magamhoz, akkor mindig megjelentél valami fontos mondanivalóval, amit feltétlen tudnom kellett, hogy segíteni tudjam Robot küldetése teljesítésében. És bárkivel voltam is, az íze megkeseredett a számban, szavai üresekké váltak, személye nevetségessé... - a lány az angyalra nézett. - … hozzád képest. Azt hittem a prófécia után nem jössz többet, hogy tiszteletben tartod, miszerint Rob felesége és legfőbb támasza leszek. Vagy nem erre készítettél gyerekkorom óta, a folyamatos álombéli és később személyes látogatásaiddal és tanításaiddal?
Michael elengedte a lányt, mert nem tudta, hogy mit mondjon.
- Erre most megjelensz, megmentesz és úgy is kezelsz, mintha jelentenék neked valamit! Én csak egy ember vagyok! Az önuralmam és az erkölcsösségem is véges! - ekkor már folytak a könnyei. Észre sem vette, míg egy sűrű sós csepp a szájába nem folyt.
- Nem tudtam távol maradni tőled... - hajtotta le a fejét az angyal.
Aruna hisztérikusan felnevetett.
- És mégis mit vársz tőlem? Mindent kockára tettél, hogy megmentsd Robot és ezzel az emberiséget. És most elvennéd az asszonyát?! Aki nélkül állítólag a küldetését sem tudja teljesíteni! Kockára tennél mindent, amiben hittél néhány fülledt estéért? - üvöltött magán kívül a lány.
Nem mintha nagyon nehéz lenne ezt megtennie. Aruna tisztában volt vele, hogy nem szerelmes Robba. A prófécia előtt is jártak együtt egy rövid ideig, de csak a beszélgetés működött köztük. Még a testi vágy sem volt igazán erős, és gyorsan rájöttek, hogy beszélgetni barátokként is tudnak. Néhány évvel később Rob álmot látott, miszerint Aruna lesz a felesége, és lelki támasza a küldetése során. Úgy értelmezte az álmát vagy a látomását, a vélemények megoszlanak róla, hogy a lány nélkül nem járhat sikerrel. Azóta jegyben járnak. Arunában fel sem merült, hogy ne hozná meg ezt az áldozatot az ügy érdekében, vagy inkább Rob érdekében, akinek minden segítségre szüksége van, hogy óriási terhét elbírja.
Egészen jól ment minden, mostanáig.
Michael sosem ért hozzá korábban, sőt nem is mondott soha semmit, ami túlment volna a feladatán. Csak néhányszor üldögélt még pár percig szótlanul Aruna mellett miután a mondanivalója végére ért. Mégis olyan kötelék alakult ki köztük, amiből mint most kiderült, egyikük sem tud szabadulni. Aruna tudta, hogy ha soha többet nem látná, akkor tovább tudna élni. Egy egészen elfogható életet tudna kialakítani Robbal, ha szerencséje van, még boldog is lehetne. De akkor semmiképpen, ha látja az angyalt.
Ahogy itt áll szótlanul, kissé lehorgasztott fejjel, szárnyait hátrahúzva...
...és ahogy sarkon fordul, és néhány lépés után a levegőbe emelkedik, és eltűnik az éjszakai égen.
Aruna egy nagyon nem nőies és finom kifejezéssel reagált a helyzetre. Ezzel most remekül megoldottak mindent! Ő itt van egyedül, az isten se tudja hol (na, jó lehet, hogy ő igen), Michael pedig visszament a vackába a felhők közé!
De ettől nem lett kisebb a vágyódás... a zavarodottság, a szégyen és a düh...
Aruna még egy káromkodással foglalta össze a helyzetet, és folytatta tovább, amit elkezdett. Hogy pihenő és tisztálkodó helyet keressen. Hiszen mindig is ez tette Michael látogatásai után. Egyre nehezebb szívvel ugyan, de úgy tett, mintha minden rendben lenne. Mintha nem érezné azt, amit érez.
Most azonban belátta ennek az állapotnak a tarthatatlanságát. Akármennyire próbált józanul és éretten viselkedni, és a maga nyers valójában látni a dolgokat, nem tudta, hogyan kell kikapcsolni a szerelmet. Tisztában volt vele, hogy még ha felrúg is mindent, és valahogyan egymáséi lesznek az angyallal, akkor sincs semmilyen reális jövőjük együtt. A dolgok realitásának azonban az érzései is a részét képezték. Képmutatás és önáltatás volt eddig, úgy tennie, mintha ezek nem léteznének. Hogyan kapcsolja ki az ember a helytelen érzéseit?
A ház, amit kinézett belül is olyan jó állapotban volt, mint kívülről, a tulajdonosai ugyanis gondosan lezárták, amikor távoztak. Ezt az egyik törött ablakon bekukucskálva állapította meg. A zárak nemcsak a pusztító elemeket, hanem Arunát is sikeresen kint tartották. Nem kis leleményre volt szüksége hogy beügyeskedje magát az egyik ablakon. Gyorsan átkutatta a házat, és talált néhány konzervet, használható kötszereket, és egy félig teli gázpalackot. Ennek segítségével sikerült felmelegítenie néhány liter vizet, amit nem kis vesződség árán hordott be a házba. Miután felforrt, egy részét félretette ivóvíznek, a többiben lemosakodott. Egy kis törölköző segítségével végigdörzsölte az egész testét, igyekezett annyira megtisztítani magát, amennyire csak tudta.
A fáradtság és a monoton munka kellemesen kiürítette az elméjét. Nem volt benne, lelkierő, hogy Michaelre haragudjon. Még akkor sem, ha sejtése sem volt, hogy hol lehet, és hogyan fog hazajutni. Ezen majd holnap reggel rágódik, amikor felébred és az egyik nagyon ígéretesnek tűnő gyümölcskonzervet majszolja. Remélte, a konzervek is olyanok, mint a bor. Idővel csak finomabbak lesznek!
Amikor elkészült, Michaelt találta a nappaliban. Elszántan, de egy kicsit tanácstalanul szorongatta Aruna két kardját. Makulátlanul csillogtak abban a minimális fényben, ami megtalálta a szobába vezető utat.
Aruna meglepetten szorongatta maga körül a fürdőszobában talált régi foszladozó törülközőt. Az agya továbbra is üres volt, csak az alvással és a nyugalommal kapcsolatos gondolatok töltötték ki. Egyre kevesebb ereje maradt, ahogy az adrenalin távozott a szervezetéből.
Meg kellene szólalnia – futott át az agyán. - De mit mondjon?
A padlóra zuhanó kardok csörömpölésére riadt fel kábultságából...
A történetnek három különböző befejezése lesz/van. Mindegyik más stílusban. Külön fejezetekbe rakom őket, hogy mindenki szabadon eldönthesse, melyiket szeretné elolvasni, a fejezet címek árulkodnak a tartalomra. Őszintén ezt egy kísérletnek szánom (amellett, hogy magam sem tudtam dönteni). Persze kíváncsi vagyok az olvasói véleményekre, hogy melyik tetszett a legjobban és miért.