~How could you?~
Csak egy név…
Pár betű…
Csak hangok…
Az enyémek. Az én nevem. Nem akarom, hogy az legyen. Nem kell ez a név. Mert hozzá köt, rá emlékeztet. És arra, amit velem tett. Tudtam, hogy milyen kegyetlen tud lenni, ha akar. De ezt mindig egy ártatlan, boldog mosollyal rejti az arcán. Most is. Már nem hiszek neki. Nem tudok már úgy ránézni, ahogy eddig. Mert elárult. Elárult, összetört testileg és lelkileg. Bántott, megvert. Engem, akit mindenkinél jobban szeretett. Már nem hiszem el, hogy szeret. Nem is bízok benne többé. Hogy tudott ilyet józanul tenni?
Csak ülök az ágyamon, egyedül a szobámban. Bezártam az ajtót, senkit nem engedek be. Főleg nem őt. Hagyjon békén. Ne szóljon, ne érjen hozzám, ne nézzen rám. Nem akarom őt látni. Hiába kopog, szólít, dörömböl, kiabál bárki, itt maradok. Amíg ő itt van, nem megyek ki. Ugyan két napja nem ettem, de nem érdekel.
Újabb dörömbölés.
- Melissa, nyisd ki az ajtót! Kicsim, kérlek engedj be! – hallom nagyapám hangját.
- Nem! Hagyj békén!
- Melissa Amanda Carriedo azonnal nyisd ki, vagy betöröm az ajtót!
- Úgy se teszed meg… Te nem lennél rá képes… - motyogom, közben elmegy.
Újra egyedül. Újra könnyekben fakadok ki.
- H-Hogy tehetted… ezt velem? Hogy tudtál engem… engem megerőszakolni? Égjél a Pokol tüzén… Soha ne lássalak! Pedig én szerettelek… hermano…
„Antonio Fernandez Carriedo. Kárhozz el, kívánom, hogy ne ismerd meg soha, mi az a mennyország. Isten lássa bűnödet, s ne gyónhass neki. Bűnhödj örökké!"
~Owari~