Forever Alone
Megint egyedül. Nem tudok mit kezdeni magammal. Vajon mi történt, mi változott meg? Olyan népszerű voltam. Mára alig akar valaki velem lenni. Se barátok, se család… Mi rosszat tettem? Az, hogy Antonio nem foglalkozik velem megszoktam. Papiék is elvannak maguknak. Ivan is elhagyott. De miért? Miért hagy el engem mindenki? Mi a baj velem?
Te sem foglalkozol velem. Pedig mi mindig kitartottunk egymás mellett. Mindent eltűrtünk egymástól, mindenben segítettünk. És mégis… Most neked is van fontosabb dolgod, mint én. És hamarosan kezdődik a suli. És mehetek vissza Andorrába. Egyedül. Ahogy erre gondolok, enyhén folytogató érzés támad a torkomban és fáj a mellkasom a szívem táján. Olyan voltam, mint a bátyám, életvidám. Most meg már csak itt ülök a szobámban, egyedül, és zokogok. Szinte minden nap ez megy. Eleinte próbáltam megérteni miért alakult így, és próbáltam tenni ellene, de már feladtam. A mosolyom már csak álca, az vidámságom csak színlelés. Az életkedvem egyenlő a nullával. Már azzal sem kínzom magam, hogy ugyanazt az egy kérdést ismételgetem.
„Miért történik ez velem?"
Nem tudom a választ és már nem is keresem. Ez van, nem tudok mit tenni. Bár kicsit ironikus, hogy a világ egyik legoptimistább és legvidámabb embere napi rendszerességgel sírja álomba magát. A mostani éjjel sem különbözik a többitől. Két zsebkendőt már telefújtam, de még így is potyognak a könnyeim és el van dugulva az orrom. Még jó, hogy Antonio ilyenkor már rég alszik. Eddig se jött be, hogy mi bajom van, most sem fog. Se ő, se más, se most, se máskor. Mintha nem is élnék, alig szól hozzám, és ha kezdeményezek valamit, nem érdekli. A francba is!
Egyedül vagyok…
Örökre…