- Feli… Feli!

Továbbra is csak a nő dúdolása hallatszott, tehát nem hallotta. Pedig talán jobb lett volna, Ludwig teljesen leblokkolt. De ki ne lenne meglepve, ha egy csecsemőt találna az ajtaja előtt?

Ludwig mindkét irányba elnézett az úton, de senkit sem látott. Akárki is hozta ide ezt a gyereket, az már felszívódott.

Mégis mihez kéne kezdenie vele? Még csak pár éve volt házas, gyermeke még nem született. Vajon Feli mit szólna hozzá? Valószínűleg odáig lenne egy kiskölyöktől. Viszont Ludwig… még egyáltalán nem volt felkészülve erre. Ha Feli egyik reggel azzal üdvözölte volna, hogy terhes, akkor Ludwig ugyan sokkot kapott volna, de mégis lett volna ideje feldolgozni. Így viszont…

Ludwig lehajolt és óvatosan karjába vette az alvó csöppséget. Alig lehetett pár napos, egy pokrócba volt bugyolálva, nyakában egyetlen világoskék, áttetsző medál lógott.

Ludwig sóhajtott, és bevitte a gyermeket. Egyenesen a konyhába ment, ahol a felesége már javában sürgött-forgott. Ludwig nyelt egyet, és megszólította:

- Feli…

- Luddy, nem úgy volt, hogy átmész Romanáékhoz? – nézett át mosolyogva a válla felett, és azonnal Ludwig karjába vetette volna magát, ha észre nem veszi a karjában alvó gyermeket – Hát ő meg ki?

Kivette Ludwig remegő kezéből a gyereket és jól megnézte.

-Valaki itthagyta az ajtónk előtt.

- Hát akkor gondját kell viselnünk! – mondta Feli habozás nélkül.

- Biztos, Feli? – kérdezte Ludwig. Tudta, hogy a felesége azonnal vállalkozik, hogy felnevelje a gyereket, de ő még mindig bizonytalan volt.

- Teljesen! – ezután a kicsire nézett és megcirógatta az arcát – Szia csöppség, én leszek a mamád, jó? Feliciana vagyok, ő pedig a papád lesz, Ludwig.

A gyermek álmában elmosolyodott, mire Feli arca felragyogott. Bekukkantott a takaró alá, aztán Ludwigra nézett.

- Levél sem volt mellette?

Ludwig a fejét rázta.

- Hát akkor először is nevezzük el a fiunkat!

- Fiú?

- Az ám, kicsi Matthew…

- Matthew?

- Illik rá, nem? – Feli a férje mellkasához bújt és ragyogó szemekkel nézett fel rá – Ez olyan csodálatos lesz!

Ludwig megkövült, és még az sem jutott eszébe, hogy visszaölelje Felit. Elvörösödve nézett le a kisfiúra, aki mostantól a fia lesz. A kicsi mosolygott, és ujjacskáival megfogta Feli fehér vászonruháját. Ez a gyerek a fia.

Ludwig most érezte csak igazán a sokk hatását. Feli nyomott egy puszit az arcára, amitől igaz, hogy még vörösebb lett, de valami mosolyféle is megjelent az arcán, ahogy lenézett Matthewra.

Az elsők, akik értesültek a Beilschmidt család gyermekéről, azok a szomszédok voltak, Feli nővére és férje. Lótenyésztők voltak, és Romana elmondása alapján nem volt szükségük gyerekekre. A férje, Antonio nem így gondolta. Imádta a gyerekeket, és amikor Feli végre a kezébe adta Matthewt, vissza sem akarta adni.

Aztán pár héttel később Feli kitalálta, hogy meg kéne látogatniuk Ludwig testvérét is, így táviratoztak, és vonatra ültek. Nem volt gondjuk az utazással, amennyire megtapasztalták, Matthew nagyon nyugodt baba volt. Szinte soha nem ordított, ha akart valamit, csak nagy szemekkel nézte Felit vagy Ludwigot. Feli imádta, és Ludwig úgyszintén, csak nem annyira mutatta ki.

Amikor leszálltak, a peronon azonnal kiszúrták Gilbert ezüstös haját, na meg nehéz lett volna nem észrevenni, annyira integetett nekik. A másik kezében egy kisfiú kicsi kezét fogta. Ő volt Roderich, Gilbert nyolcéves fia, aki egész nap csak a hegedűt nyúzta otthon. Ennek hol örültek, hol nem. Gilbert néha már annyira elunta a hegedűt, hogy inkább elvitte magával Roderichet a helyi kocsmába, hogy zongorázzon is kicsit. Gilbert jobban szerette a zongorát.

- Bruder! – üvöltötte Gilbert, ahogy Ludwigék feléjük indultak.

Ludwig lemondóan sóhajtott, Feli mosolygott.

- Jó látni, Gil. – üdvözölte a nő.

Gilbert vigyorgott, aztán lenézett Feli kezére, egy pillanatra megdermedt, aztán hátrébb lépett.

-Nem is mondtátok, hogy gyereketek lesz! –mondta elkerekedett szemekkel – Ludwig, nem hittem volna, hogy ennyire elhatárolódsz tőlem… pedig segíthettem volna a nagy bejelentésnél…

- Órákon át meredtél Elizabethre tátott szájjal, amikor elmondta neked, hogy mi a helyzet… - motyogta Ludwig.

Gilbert csak legyintett, aztán közelebb lépett, hogy megnézze a kicsit. Feli leguggolt, hogy Roderich is ráláthasson a gyermeke arcára. Boldogan mosolygott rájuk, ám azok ketten mintha elsápadtak volna, amikor összenéztek.

- Feli, ez a ti saját fiatok?

- Hát persze! – mondta sértődött hangon Feli.

- Valaki lerakta nálunk. – helyesbített Ludwig – Baj van, Bruder?

Gilbert megrázta a fejét, megszorította Roderich kezét és intett, hogy induljanak.

- Elizabeth… ő jobban el tudja mesélni a történteket.

Feli és Ludwig összenéztek. Valami baj történt? Csendben követték Gilbertet, aki ugyancsak a gondolataiba merült. Ez furcsa volt tőle. Csak Roderich szólalt meg a hazavezető úton:

- Apa, ő is a testvérem? – nézett fel Gilbertre.

- Fogalmam sincs, Rod. – válaszolta csendesen.

Ludwig megint nem tudta mire vélni a bátyja viselkedését, de még várt. Hamarosan megérkeztek a másik Beilschmidt házhoz, ahol is Elizabeth már a vacsorát tálalta fel az asztalra, és boldog mosollyal fogadta őket. Megborzolta a fiacskája haját, vállon veregette Ludwigot, aztán két keze közé fogta Feli arcát és megpaskolgatta.

- Mindig is reménykedtem, hogy Ludwig egyszer végre férfi lesz, én meg nagynéni lehetek. – mondta úgy, hogy a szőke is hallja – Hogy hívják ezt a kis angyalt?

- Matthew. De igazából valaki az ajtónk előtt hagyta…

Ebben a pillanatban hangos ordítás hallatszott, mire Feli és Ludwig riadtan néztek szét, keresve a hang forrását. Matthew is felébredt eddigi szunyókálásából és most könnyes szemekkel meredt a mamájára.

Elizabeth megpördült és beviharzott az egyik szobába.

- Szerintem követnünk kéne. – jegyezte meg Gilbert – Jobb, ha a saját szemetekkel látjátok.

Az albínó előreengedte az öccsét és annak feleségét, majd utánuk ő is belépett a szobába. Elizabeth egy bölcső fölé hajolt és egy kisbaba hasát simogatta, mire az abbahagyta az ordítozást és már nevetett. Ami viszont még megdöbbentőbb volt, hogy a gyerek ugyanúgy nézett ki, mint Matthew.

Feli a másik baba mellé fektette a fiát, még így is elfértek, elég nagy volt a bölcső.

- Ugyanolyanok… - mondta Ludwig.

- Én is csak az ajtó előtt találtam Alfredot… - mondta Elizabeth, megsimogatva a szőke buksiját a fiának – Túl eleven ez a kölyök.

Alfred Matthew felé fordult, nevetett és közelebb húzódott hozzá.

- Talán ikrek?

- Biztos, hogy ikrek.

- Feli, melyik nap találtátok Matthewt?

- Július 1.-jén. – válaszolta a nő – Ludwig hozta be.

- Hozzánk július 4.-én érkezett Alfred. – mondta Gilbert, majd kis idő után hozzátette – A városotok gyalog három napra van innen, bruder.

Ludwig bólintott. Már értette, mire fel lepődött meg ennyire a bátyja.

- Gilbert azt mondta, Elizabeth, mesélsz nekünk valamit. – mondta a szőke.

- Hogy hogy találtam a kis Alfredot? – kérdezte a nő – Hát, éppen kiléptem az ajtón kora reggel, hogy tejért menjek, amikor majdnem felbuktam ebben a kis csomagban – mutatott Alfredra – persze rögtön körülnéztem, de senki nem volt az utcában, egyvalakit kivéve. Gyanús volt, úgyhogy felkaptam a gyereket, lefutottam az útra, és utánakiabáltam. Meg is fordult, és csak szomorúan nézett, mielőtt feltámadt a szél és akkora port kavart fel, hogy mire elült, a férfi már eltűnt.

- Férfi? Gondolod, hogy az apjuk lehet?

- Szerintem ő lehet, igen. – bólintott Elizabeth – Bár elég szerencsétlen, ha már három napot sétált csak azért, hogy különválassza az ikreket és aztán újra együtt legyenek.

- Hogy nézett ki? – kérdezte Ludwig.

- Hosszú, szőke haja volt, és szomorú szemei. – mondta Elizabeth – Megpróbáltuk előkeríteni, Gilbert már úgyis boldogult egyedül itthon, én napokig lovagoltam, de még a nyomát sem találtam.

- Különös… - motyogta Feli – most mi lesz velük? Együtt kéne maradniuk, nem?

Lenéztek az ikrekre. Mindketten elaludtak, Alfred széttárt végtagokkal, Matthew pedig az oldalához gömbölyödve. Feli és Elizabeth egymásra néztek.

- Én nem válok meg Alfie-tól. – jelentette ki Elizabeth.

- Én sem Mattie-től. – mondta ugyanolyan határozottan Feli.

Ludwig rögtön a felesége mellé állt, Gilbert pedig pártatlan maradt a testvére miatt. Elizabeth leggyilkosabb pillantásait kapta miatta.

- Akkor csak látogassunk el egymáshoz jó sokszor… - próbált enyhíteni a feleségén Gilbert.

Elizabeth ránézett, ugyanolyan szúrós tekintettel, mire Gilbert kínosan elmosolyodott.

Aznap nem tudtak dűlőre jutni, sőt, még azután sem jó ideig. Végül egy év múlva Gilbert és Elizabeth Feliék városába költöztek, pontosan a rokonok mellé, így Beilschmidtek és Vargasok mind egy kupacon voltak, nem beszélve arról, hogy így Matthew és Alfred egymás mellett nőhettek fel.