1. rész – A felhők fölött
Sietve csaptam be magam mögött az ajtót és remegve ültem le a földre. Mit tettem? Hogy lehettem ennyire ostoba? Legyőzni Asztridot? Thor szerelmére, holnap délutánra mindenki tudni fogja a trükkömet a sárkányokkal kapcsolatban. Hogy árulhattam így el Fogatlant? Ha rájönnek, legjobb esetben is száműznek, nélkülem pedig Fogatlan…
Nem, nem, nem! Valamit ki kell találnom, de gyorsan! Az igazság alapból kihúzva. Árulónak kiáltanának és száműznének. A sárkány megölése? Badarság. Még ha tudnék is sárkányt ölni, a Szörnyennagy rémség előbb végezne velem, minthogy én felemelném a tőrömet. Mi maradt? Mit tehetnék? A legjobb talán az lenne, ha… Nem. Ez butaság! Felejtsd el! Egy hétig nem bírnád! Bár… Van más választás?
Lehunytam a szememet és remegve felsóhajtottam. Nem. Nincs. De tényleg vállalnom kéne? Képes lennék hátrahagyni az apámat, a törzsemet… érte? Egy sárkányért? Megéri?
Fájdalmasan néztem magam elé. Ő a barátom. Megbízik bennem. Hogy árulhatnám el?
Összeszorított fogakkal álltam fel és indultam a szobámba. Ott elővettem egy kosarat és elkezdtem a szükséges dolgaimat beledobálni: váltóruhák, a füzeteim, ceruzák, a késem… Bizonytalanul zártam le a fedelét és körbenéztem a szobámban. A vállamra csaptam a kosarat és elindultam a ház hátsó ajtaja felé. Azt kinyitva még visszapillantottam utoljára. Itt nőttem fel. Annyi emlék köt ehhez a házhoz. Fogom én még valaha is látni ezt a helyet?
Szomorúan megingattam a fejemet és nehéz szívvel indultam a medencébe Fogatlanért.
- Elmegyünk! Lelépünk! Pakoljunk! Úgy tűnik, egy kicsit vakációzni megyünk… örökre… - szólítottam Fogatlant elkeseredetten, ahogy a medencébe értem. Hátamról lecsúsztattam a földre a fonott kosarat és grimaszolva dörzsöltem a vállamat. Leguggolva még utoljára átnéztem a kosaramban levő felszerelést. Ez lesz a legjobb, amit tehetek. A legjobb lelépni, Fogatlan és a saját érdekemben is. Csak merre?
- Hjajj, öregem. – sóhajtottam fel és igazítottam meg a repülős szerkómat. Abban a pillanatban, ahogy felegyenesedtem, majdnem szörnyet haltam. Velem szemben Asztrid ült egy nagyobb sziklán és a baltáját élesítette.
- Höh… Mi a…? De… Te… Mit csinálsz itt? – ugrottam hátra és estem majdnem el egy buckában. Ez nagyon nem jó, nagyon nem jó! Mióta van itt? Követett? Vagy már előttem itt volt? Hol van Fogatlan?
Míg a fejemben több millió kérdés zakatolt, Asztrid felemelte a baltáját, tekintetét pedig rám szegezte. Kék szemei mérgesen fürkészték minden apró mozdulatomat.
- Tudni akarom, mi folyik itt. – állt fel és indult meg felém határozott léptekkel. Ijedten hátráltam tekintetemmel pedig a kezében levő fejszét követtem. – Senki nem lesz ilyen jó magától. Főleg nem te! Hát bökd ki!
- Öhm… - nyögtem sután, agyam pedig vészesen lassan zakatolt. Semmi hasznosítható ötlet, semmi, ami kisegíthetne ebből a helyzetből! Baj van! Gyorsan, gyorsan, mondj már valamit neki! – Én…
- Te gyakorolsz valakivel? – kérdezte a szemöldökét felhúzva.
- Hogy gyako… én öhm, én… - makogtam még a korábbinál is esetlenebbül. Asztrid ugyan korábban sosem vett részt a srácok szokásos „ugratásaiban", az azonban közismert tény róla, hogy kemény, öntudatos és remekül bánik a fegyverekkel. Oh, magasságos Thor, csak ezt éljem túl!
- De remélem ez nincs benne! – folytatta a faggatásomat és elkapva a repülős szerkómat, könnyedén felemelt a talajról. Védekezőn feltettem az egyik kezemet.
- Ne is mondd… Tudom, ez, rosszul fest, de tudod, ez… - kezdtem el magyarázkodni, ekkor azonban zörejt hallottunk a medence távolabbi pontjáról, mire Asztrid lerakott. Jajj, ne most Fogatlan! – kérleltem magamban aggódva. Váratlanul egy nagy rántást éreztem hátulról, aminek hála az egyensúlyomat elveszítve a földön találtam magamat.
- Áu! – hunyorogtam, ahogy Asztrid átgyalogolt a hasamon és a hang irányába fordult. A testtartásán látszott, hogy ki akarja deríteni a zaj forrását, ha pedig ez sikerül neki…
Ötlet, ötlet… Kéne egy ötlet, de nagyon gyorsan! Ah! A ruha! Hát persze! Összeszorított fogakkal felpattantam és utána siettem.
- Igazad van! Igazad van! Én nem hazudok többet! Csináltam néhány… szerkót! – mentem mellette, idegesen magyarázva, de még mindig a hangforrást kereste. Csöppet sem érdekelte a gyenge hazugságom. Nem jó ez így. El kell csalnom innen!
- Jó, lebuktam! Verjük hát nagydobra! – értem a vállához, majd megfogtam a kezét és a mellkasomra húztam, hogy visszacibálhasson a faluba. - Vigyél csak vissza, rajta… Parancsolj. - álltam el az útját, mire hátra feszítette a kezemet.
Fájdalmasan felkiáltottam és a földre rogytam. Magasságos Thor, azt hiszem eltörte a kezemet!
- Áuuuu! Ezt miért csinálod? – kérdeztem a szemeimet összeszorítva, majd próbáltam felállni, ő azonban a gyomromba lépett. - Áu!
- Ezt a hazugságért! – hallottam és fintorogva néztem fel a hasamat fogva. Úgy tűnt ennyi nem volt neki elég. A baltáját fölém emelte, majd elengedte, mire annak nyele a kezemre esett, onnét pedig visszapattant Asztrid kezébe. Újra felszisszentem. – Ezt minden egyébért!
- Oh, jó ég. – nyögtem fel nagy kínok között a földön feküdve. Annyira utálom az erőszakot. Két viking miért nem tud normálisan beszélni? Miért kell egyből erőszakot alkalmazni? Nem fogom sosem megérteni.
Szédelegve álltam fel, mikor hirtelen Asztrid felkiáltott. – HASRA! – ezzel pedig a földre rántott. Fejemet sikeresen bevágtam a földbe, mire ismét fájdalmasan felkiáltottam. A jóból is megárt a sok, nem hogy a rosszból!
Ekkor hallottam meg, ahogy Fogatlan megindult felénk mérgesen.
- FUTÁS! FUTÁS! – kiáltotta Asztrid felpattanva és lendítette a baltát a közben megérkező Fogatlan felé.
- NEE! – pattantam fel és még épp időben kaptam ki a fegyvert a kezéből, majd csúsztattam olyan távolra tőlünk, amilyen távolra csak tudtam. Asztrid a földön feküdt mellettem, Fogatlan pedig előttünk állt a hátsó két lábára ágaskodva. Az éjfúria dühösen morgott és a fogait villogtatta.
Remegő lábakkal fordultam meg és néztem legjobb barátomra.
- NE! Semmi baj! Semmi baj! – álltam el az útját felemelt karokkal, ahogy megpróbált közelebb férkőzni Asztridhoz.
- Ő a barátom. – folytattam nyugodt hangon. Fogatlan pár pillanatig az arcomat fürkészte, majd végre leereszkedett kétkedő tekintettel és ismét négy lábon állt.
- Megijesztetted! – tartottam vissza Fogatlan fejét, aki még mindig makacsul morgott Asztridra.
- Hogy én őt? – kérdezte Asztrid hitetlenkedve, miközben próbált lenyugodni. – Hűű… Ő ki?
- Öhm… Asztrid, Fogatlan… - villantottam rá egy kínos mosolyt. Fogatlan közben leült mögöttem. A sárkány barátom felé fordultam félig. – Fogatlan, Asztrid. – mondtam nyomatékosabban, reménykedve abban, hogy Fogatlan barátságosabb arcot ölt. Reményem pillanatok alatt szertefoszlott, ahogy az éjfúria csúnyán rásziszegett Asztridra.
A szőke lány hitetlenkedve megingatta a fejét.
- Hablaty… Te… Te… Áruló vagy… Áruló! – mondta gyűlölettel telt szemekkel és a medence kijárata felé kezdett rohanni.
- Ta-ta-ra! Végünk van! – fújtam ki a bent tartott levegőt elkeseredetten. Elhúztam a számat, ahogy hallottam, hogy Fogatlan megfordul és otthagy. Utána fordultam. – Hé! Most meg hová mész?
Fogatlan morgott egyet a válla fölött és a fák árnyékos részén elkezdte megcsinálni magának a kedvenc parázs ágyát. Na nem, most nem aludhat! Utána kell mennünk!
Az éjfúria után szaladtam és felpattantam a hátára. Ő mérgesen pillantott fel rám és próbált lerázni magáról, én azonban még időben biztosítottam magamat a nyereghez.
- Gyerünk, te túlméretezett szárnyas gőte. Csak hadd beszéljek vele. Cserébe kapsz egy nagy adag tőkehalat. Tudom, hogy mennyire imádod.
A szemét forgatva fújtatott, majd megfordult és a levegőbe rugaszkodott. A fák fölött suhanva pillanatok alatt utolértük Asztridot. Megveregettem Fogatlan fejét, mire szélsebesen ereszkedni kezdett. Asztrid épp egy kidőlt fatörzsöt ugrott át, mikor Fogatlan elkapta a karját és újra a magasba emelkedett velünk.
Tisztán hallottam, ahogy Asztrid felsikít. Mit ne mondjak, van tüdeje. Fogatlan irritáltan nézett le, ezért gyorsan a fejére tettem a kezemet.
- Igen, tudom… sajnálom. Mindjárt nézek egy helyet, ahová lerakhatod. – suttogtam az éjfúria fülébe nyugtatásképp. Nem kedveli Asztridot, a véletlennek tűnő baleseteket pedig szerettem volna elkerülni.
Egy nagyobb fenyőt vettem észre előttünk nem sokkal, így Fogatlan füléhez hajoltam. – Oda, pajti. Szépen rakd le oda és onnéttól mindent elintézek, jó?
Morogva repült arra, amerre kértem, majd megfordulva az egyik felső ágra dobta Asztridot, utána pedig ő is rászállt. A súlya miatt ugyan kissé meghajlott a fenyő, de most sokkal fontosabb dologra, pontosabban személyre kell fókuszálnom: Asztridra.
A harcias szőke vikinglány úgy tűnt először rémülten, azonban ahogy az arcomra nézett, egyre inkább dühösebben kapálózott az ágon. Remek, ezek után hogyan kedveltetem meg vele Fogatlant?
- HABLATY! Szedjél le innét! – kiáltotta mérgesen.
- Legalább hagyd, hogy megmagyarázzam. – könyörögtem. Talán ő az egyetlen a faluban, akiben van valamennyi értelem. Ha meghallgatna, megértene!
- Nem hallgatok meg semmit, amit mondasz! – kezdett el beljebb mászni az ágon makacsul.
- Akkor nem mondom. Csak hadd mutassam meg. – tettem fel a kezemet. Lenézett a földre, én pedig halkan még hozzátettem: - Kérlek, Asztrid.
Mérges pillantással rám nézett, majd elkezdett felmászni az ág tetejére. Én felé nyújtottam a kezemet, hogy segítsek neki felmászni az éjfúria hátára. Ahogy felénk nyúlt, Fogatlan figyelmeztetően rámorgott. Asztrid bizalmatlanul méregette legjobb barátomat, majd ellökte a kezemet és óvatosan felmászott mögém. Fogatlan minden izma megfeszült ettől, én pedig csendben, lélegzet visszafojtva néztem a szőke lányra.
- Most vigyél le! – parancsolta Asztrid. Huh. A nehezén talán túl vagyunk. Ha már parancsolgat, az jó jel, nem?
- Fogatlan. Le. – kértem az éjfúriát, miközben a kezemmel gyengéden megpaskoltam a fejét. – Finoman. – tettem még hozzá, mire kitárta a szárnyait. A szél egyből belekapott és kicsit felemelt minket.
Asztrid felé fordítottam a fejemet. – Látod? Nincs mitől tartanod. – mondtam magabiztosan.
Hirtelen Fogatlan elrugaszkodott a fenyőtől és őrült tempóban kezdett egyre magasabbra és magasabbra mászni az égen. Asztrid és én is felkiáltottunk. Most miért csinálja ezt? Korábban még sosem csinált ilyet! Ezzel mindent elront, amit eddig felépítettünk!
- Fogatlan! Mi ütött beléd? Rossz sárkány! – kiáltoztam vele, miközben Asztrid a hasam köré fonta a lábait és a kezeivel is ott próbált belém kapaszkodni, ahol csak ért. Kínosan felnevettem. – Ő általában nem ilyen ám. – próbáltam menteni a menthetőt.
Ekkor Fogatlan hirtelen jobbra dőlt. – Jaj, ne. – sóhajtottam, miközben Asztrid kezeivel egyre erősebben kapaszkodott belém. A sikítását lefogadom, hogy momentán még a sziget másik felén is hallani lehet.
Fejjel lefelé zuhantunk a tenger fele, majd a víz felett pár méterrel Fogatlan megfordult és úgy csapódtunk bele. Ahogy a hullámok fölé emelkedtünk, fintorogva köptem ki a sós tengervizet, de ekkor jött az újabb zuhany. Mérgesen marholtam a nyeregbe.
- Fogatlan! Mit művelsz? Be kéne vágódnunk nála! – az éjfúria a fejét rázva zuhant még párszor a tengervízbe, majd ismét a magasba repült velünk. A felhők között hirtelen elkezdett forogni.
- Na most meg pörög. – mondtam mérgesen. – Kösz a nagy semmit, te mihaszna hüllő. – morogtam, őt ez azonban egyáltalán nem zavarta.
Hirtelen újra zuhanni kezdett, de most pörgéssel kombinálva.
- Jól van! Ne haragudj! Bocsánat! – szólalt meg Asztrid kétségbeesve, miközben fejét a vállamba fúrta. – Csak szedj le erről az izéről. – kérte remegő hangon, én pedig nyeltem egy nagyot. Előttünk a víz egyre közeledett. Mit tehetnék, mit mondhatnék Fogatlannak, hogy végre befejezze ezt az őrült… Áhh!
Hirtelen kitárta a szárnyait, ahogy pedig a szél belekapott, a vad repülésünk egy jóval nyugodtabb siklásba váltott. A távolban a lemenő nap utolsó sugarai aranyba és rózsaszínbe öltöztették a felhőket. Kíváncsian pillantottam Asztridra, aki még mindig összeszorított szemekkel, erősen kapaszkodott belém.
Fogatlan pár nyugodt szárnycsapással közelebb emelkedett a felhőkhöz, ekkor pedig éreztem, hogy Asztrid lassan felemeli a fejét. Pár pillanat múlva lazított a szorításán és immáron csodálattal bámult körbe. Én a fejemet ingatva néztem Fogatlant.
Újra Asztrid arcára pillantottam, amin egy halvány mosoly kezdett kirajzolódni. Döbbenten méregette a fejünk felett elsuhanó felhőket, majd kíváncsian felemelte az egyik kezét. Párszor átsuhintott rajta, majd hatalmas mosollyal az arcán emelte fel a másik kezét is. Ezen már én is elmosolyodtam.
Csendben hagytam, hogy Fogatlan így vigyen még minket egy darabig. Néhány újabb szárnycsapással a felhők fölé szálltunk. Itt fent gyönyörűen látszódtak a csillagok és a Sarki fény. Elgondolkozva néztem a fényjátékot, egészen addig, amíg egy gyengéd kéz érintésére nem lettem figyelmes az oldalamon. Meglepődve néztem a kezére és kissé hitetlenkedve néztem fel. Hányszor álmodoztam erről és tessék. Fogatlannak hála itt vagyunk és nem is kellett sárkányölővé válnom ehhez. Kissé bódultan néztem magunk elé, mikor a távolban Berk fényeire lettünk figyelmesek a felszakadozott felhők alól.
Asztrid ámultan felsóhajtott, én csak mosolyogtam. Magamban elsuttogtam egy „kösz, Fogatlant". Ezért dupla adag tőkehalat fogok neked szerezni, barátom.
Ahogy átfutott ez a gondolat a fejemben, Asztrid hátulról átölelt, fejét pedig óvatosan a vállamra hajtotta. Arcomon hatalmas mosoly terült szét. Ez most nem csak egy álom, ugye? Boldogan felsóhajtottam és néztem Berk távolodó fényeit.
Fogatlan az erdő fölé repült, majd pillanatokon belül előttünk termett a titkos kis medencénk. Bánatosan néztem, ahogy éjfúria barátom felkészül a landoláshoz, majd pár ugrással megállt.
Asztrid elengedett, majd lassan lemászott Fogatlanról. Láttam, hogy mondani akar valamit, de nem igazán találta a szavakat. Kíváncsian néztem rá.
- Huh… Hablaty. Ez…
- Jó volt, nem? – kérdeztem fejemet kissé oldalra döntve, mire megingatta a fejét.
- Jó? Ez még annál is jobb volt! Repültünk! Repültünk egy éjfúrián! – felelte elképedve, miközben én is lemásztam Fogatlanról. – Először azt hittem, hogy meghalok azzal a sok pörgéssel-forgással, de aztán… Azok a felhők, a fények, Berk… Be kell ismernem, elég menő volt. – mosolyodott el, mire megkönnyebbülve vakargattam meg Fogatlan oldalát, aki hangos dorombolásba kezdett. Asztrid ezt látva egy darabig csak csendben, csodálkozva bámult minket, majd végül vette a bátorságot és közelebb lépett Fogatlanhoz. Az éjfúria nagy, érdeklődő tekintettel nézte minden mozdulatát.
- Köszönöm, sárkány. – suttogta Asztrid, majd egy pillanatra felemelte a kezét és kissé elővigyázatosan az éjfúria felé tartotta. Fogatlan kíváncsian megszaglászta, majd kérdőn rám pillantott. Magabiztosan bólintottam, mire újra Asztrid felé fordult és a kezébe nyomta az orrát.
- Fogatlan a neve. – emlékeztettem őt újra az éjfúria nevére, mire Asztrid bólintott és mellém lépve megsimogatta ott, ahol az imént én is. Fogatlan a kényeztetés minden apró pillanatát kiélvezve dorombolt, majd hálából megnyalta Asztrid arcát. Nevetve néztem végig a jelenetet.
- Azt hiszem, kedvel téged. – toltam odébb Fogatlan fejét, aki elégedetten megrázta magát és nekünk hátat fordítva megindult a tóhoz. Asztrid fintorogva törölte le az arcáról a sárkány nyálat, majd kérdőn nézett rám.
- De hogy csináltad ezt? Hogy lehet, hogy egy éjfúria, akit az őseink „a villámlás és a halál istentelen ivadékának tituláltak", ilyen… békés? Nyerget csináltál rá! – mutatott a tónál ivó Fogatlanra.
- Én… Igazából nem tudom, Asztrid. Fogatlannal kicsit más a helyzet és van még itt valami nagy félreértés is. Ők… tudod ők nem olyanok, akiknek hittük őket. Nem kéne harcolnunk, megölnünk őket.
- Nézd Hablaty, attól, hogy egy sárkány nem olyan… - kezdte volna, én azonban félbeszakítottam.
- Nem! A többi sem olyan! Nem tudom, miért támadnak minket, de az arénában levő sárkányokat is meg lehet szelídíteni.
- Mit mondasz? – nézett rám meglepődve. Egy mély levegőt véve nagyot sóhajtottam, majd komoly tekintettel néztem tengerkék szemeibe.
- Miután jobban megismertem Fogatlant, a róla szerzett tudásomat felhasználtam az arénában. Működött az ottani sárkányokon is. Így nyertem veled szemben. – ismertem be a végét zavartan a karomat dörzsölve.
- Aha. Tehát trükk volt az egész. – fonta össze a karját és nézett végig rajtam. – Jól sejtettem. Ennyire nem vagyok rossz, hogy pont TE legyőzz az arénában.
Lehajtottam a fejemet és idegesen nyeltem egy nagyot. Pár pillanat múlva Asztrid megköszörülte a torkát.
- És most mi lesz, Hablaty?
- Ugh. Ettől a kérdéstől féltem. – fordultam el, mire mellém lépett és a vállamra tette a kezét.
- Hablaty! Holnap lesz az utolsó próbád! Tudod, hogy meg kell ölnöd… - hirtelen Asztrid Fogatlanra nézett, majd közelebb hajolt a fülemhez. – Ölnöd egy sárkányt.
- Tudom. Ne is mondd. – hunytam le a szememet keserűen.
- Beszélni fogsz apádnak Fogatlanról? – kérdezte, mire nagy szemekkel fordultam felé.
- Mi? Nem! Dehogy! Apám gondolkodás nélkül megölné! Nem! És kérlek, te se mondd el neki.
- Jó, nyugodj meg, de akkor mit csinálsz? Holnap besétálsz a ringbe és megölöd azt a sárkányt?
Erre Fogatlan felkapta a fejét és felénk nézett. Kínosan felnevettem.
- Ha-ha! Asztrid! De vicces vagy! Nincs kedved kicsit sétálni beszélgetés közben? – fogtam meg a karját és húztam távolabb Fogatlantól. Értetlenül nézett rám, mire megingattam a fejemet. – Nem ölök meg semmiféle sárkányt és volnál szíves nem épp Fogatlan orra előtt felhozni ezt az egész témát? Nagyra tudnám értékelni.
- Akkor mi volt a terved? Felpattanni Fogatlan hátára és mint a gyávák, elmenekülni a gondjaid elől? – kérdezte kirántva a karját az enyémből, mire megrántottam a vállamat és bólintottam. Asztrid kitágult szemekkel nézett rám.
- Te most csak ugratsz engem, Hablaty! Nem mehetsz el! Te vagy a főnök fia!
- Számít is ez bármit. A faluban mindenki boldog lenne, beleértve az apámat. – fordultam el tőle és Fogatlan felé néztem.
- Ugyan, ne túlozz.
- Én túlzok? Talán nem úgy beszéltek rólam, mint a mihasznáról? Egy barátom sincs a faluban.
- És Bélhangos? – kérdezte a földet fixírozva, mire felnevettem.
- Ó, bocs. Róla teljesen megfeledkeztem. Már van is egy barátom, ez az! – feleltem szarkasztikusan, majd megingattam a fejemet. - Neked hány barátod van a faluban, Asztrid? Hányan törődnek veled? Büszkék rád a szüleid? Nem hiszem, hogy szívesen hallanád a válaszaimat ezekre a kérdésekre.
Asztrid lehajtotta a fejét, én pedig elfordultam tőle és a kosaram felé mentem. Pár pillanat múlva Asztrid követett és hirtelen maga felé fordított és megölelt. Dermedten álltam pár pillanatig, majd óvatosan visszaöleltem. Lehunytam a szememet és csak élveztem a pillanatot, mikor eltávolodott tőlem és komolyan a szemembe nézett.
- Nézd, Hablaty. Sajnálom, hogy úgy bántunk veled, de nem mehetsz el. Holnap kitalálunk valamit az utolsó próbád előtt, oké?
Én csak megrántottam a vállamat, mire hirtelen megütötte. Fájdalmasan értem hozzá és értetlenül pislogtam Asztridra.
- Ezt a hazugságokért és amiért elraboltál. – felelte, mire Fogatlan felé fordultam kérdőn. Ki érti a nőket? Fogatlan csak morgott egyet, majd folytatta az ivást. Ahogy visszafordultam Asztridhoz, hezitálva nézte a mellkasomat, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra.
- Ezt pedig… minden egyébért. – mondta, majd megfordult és elrohant a medence kijárata felé.
Percekig csak ámulva néztem utána, egészen addig, amíg Fogatlan mellém nem állt és dorombolni nem kezdett.
- Most meg mit nézel? – kérdeztem, mire vidáman felnevetett. Én megforgattam a szememet. – Elmehetnél kerítőnek. Jó vagy benne.
Játékosan meglökött a fejével, mire elmosolyodtam, majd megvakargattam az oldalát. – Köszönöm, pajti. Azt hiszem egy időre elhalasztjuk azt a vakációt. Talán Asztriddal ki tudunk valamit találni és többé nem kell veletek harcolnunk.
Vidáman kezdte el nyalogatni az arcomat, mire eltoltam a fejét, majd odarohantam a kosaramhoz. Elővettem belőle két szép nagy halat. Odadobtam Fogatlannak, mire lelkesen megnyalta a szája szélét.
- A tieid, pajti. Köszönöm. Jó étvágyat! Holnap majd találkozunk. – búcsúztam el tőle, majd hátamon a kosárral kezdtem hazafele sietni.
