Szerzői megjegyzés:

Íme a Crucio sorozat első része, melyből reményeim szerint Bella-egypercesek születnek majd. Valamiért nem szeretem a befejezését, pedig már három átalakításon is keresztül ment. De kíváncsi vagyok rá, ti mit gondoltok!

Crucio: Egyszer volt…

Nem mindig volt ez így. Régen az én Bellámmal szerelmesek voltunk. Ó, őrülten szerelmesek! Volt idő, amikor meghaltam volna érte. Volt idő, amikor mindent megtettem volna, hogy megmentsem őt.

Mindketten fiatalok voltak, nemrég végeztek a Roxfortban.

A fűben feküdtek, és a csillagokat csodálták. Ujjaikat összefűzték, és mosoly játszott mindkettejük ajkán, ahogy megosztották egymással jövőbeli reményeiket.

- Ígérd meg, hogy senkinek nem beszélsz erről… – kérte Bella, és elengedte a fiú kezét, hogy könyökére támaszkodjon, s így lenézzen Rodra.

A fiú mosolygott, és előrenyúlt, hogy eltűrjön egy fekete, göndör tincset a lány füle mögé.

– ... De mindig arról álmodtam, hogy a Reggeli Prófétának írok majd – sóhajtott izgatottan, miután megosztotta élete szerelmével a titkot, amit senki más nem tudott.

Rod felült, és ránézett. – Én arról álmodtam, hogy egyszer én leszek Rodolphus Lestrange, a Flamouth Falcons valaha élt legjobb fogója!

- Oh, az nem jó – tűnődött Bella, miközben visszahanyatlott a fűbe. – Eltelne tíz év, te fogó lennél, én pedig riporter, és otthon Bellatrix és Rody Junior várna minket…

Komoly pillantás jelent meg Rod arcán, ahogy Bella szemeit lecsukódni látta. – Gyere hozzám, Bella!

A lány szemei kipattantak, és a csokoládébarna csillagokként, meglepetten néztek rá. – Mi?

– Gyere hozzám! Holnap. Nem, még ma! Gyere, szökjünk meg ma éjjel, és házasodjunk össze!

Bella nevetve ült fel. Egyik kezével beletúrt a fiú barna hajába, kedvesen összeborzolta, s homlokát Rodolphus mellkasának döntötte. A fiú összezárta körülötte karjait. Soha többé nem akarta elengedni Bellát. – Nincs szükség erre, Rody, tudod, hogy a szüleim szeretnek téged.

– Ez most igennek számít?

Bella a mellkasába vigyorgott. – Igen, annak.

Egy ideig minden jól ment. Összeházasodtunk, és két évre rá Bella teherbe esett. Egy házimanót fogadtunk fel dajkának, ami a legnagyobb hibánkká nőtte ki magát.

– Binky! – ült fel Bella, lányát hiányolva. – Binky, hozd ide Cassie-t! – utasította, miközben feljebb tolta a párnáját, felrázta, és nekidőlt. – Binky! Binky, hol vagy?

Egy denevérfül kandikált ki az ajtó szegélye mögül, amit egy barna arc követett, a szokásosnál tágabbra nyílt, barna szemekkel. – I-i-i-igen, anyu? – nyöszörögte.

– Binky, azt mondtam, hozd ide Cassie-t. Hol van? – kérdezte Bella másodszorra már jóval idegesebben a manót.

A kicsi házimanó vinnyogott, lenézett a kezeire, és hosszú, nyurga ujjaival idegesen böködni kezdte a konyharuhát, amivel a teás kancsót fedte le.

Az idegesség és az aggodalom kezdett felülkerekedni Bellán. – Binky, ha a lányom nem lesz a karjaimban, mire öttől visszaszámolok, esküszöm, nem fogok azon gondolkozni, hogy bántsalak-e! 5...

Ahogy a visszaszámlálás megkezdődött, a házimanó még egyet vinnyogott, majd sietve elrohant.

- 3…2…1…

Binky épp időben érkezett vissza a szobába, és gyengéden Bella karjaiba nyomta a kisbabát.

A nő alvó kislányát nézve visszahanyatlott a párnájára. A baba gyönyörű volt. Bella mosolygott, ahogy végigsimított Cassie fejecskéjén, és végigfuttatta ujjait gyermeke sötétbarna babahaján.

Hirtelen összeráncolta a szemöldökét. Valami nem stimmelt. Cassie mozdulatlan volt. Túl mozdulatlan, Binky pedig a szoba sarkába húzódva nyöszörgött, mintegy magában motyogva.

Pánikroham öntötte el a kismamát: Cassie nem lélegzett. Nem lélegzett. NEM LÉLEGZETT!

- Miért nem lélegzik? – Bella torkából sikítás tört utat magának. Szegény házimanó nyöszörgései hangosabbak lettek, és még kétségbeesettebbek.

- Binky sajnálja, tényleg! Binky nem akarta! A baba megfulladt! Nem Binky hibája volt! – Binky már sírt: nagy, kövér könnycseppek folytak végig az arcán.

Bella gondolkodás nélkül felemelte a pálcáját, és a házimanóra célzott vele. Egy zöld villanás következett, és a lény nem létezett többé.

-||-

Rodolphus összefonta Bella körül karjait, hátulról ölelve át őt. A nő hangtalanul hullatta könnyeit, és mögötte Rodolphus felesége hátának nyomva pihentette fejét, lassan áztatva Bella fekete ruháját saját könnyeivel.

Csak néhány órával ezelőtt temették el a kicsi Cassiopeia Lestrange-t. A Halálfalók hangjai még mindig beszűrődtek a Lestrange hálószobába. Narcissa volt a leghangosabb, ahogy beszélgetett velük.

- Bella – suttogta Rodolphus rekedt hangon -, le kéne mennünk.

A szobára ismét csend telepedett. Egyikük sem mozdult.

Azután már nem volt a régi. Azon a napon vesztettem el az én Bellámat. Bellatrix vette át a helyét, a nő, akiről már oly sokat hallottál. Tökélyre fejlesztette a Cruciatus átkot, és a védjegyévé tette. Gyötrődött.A Sötét Nagyúrnak szentelte az egész életét. Többé nem törődött velem. Többé nem törődtünk egymással. Azt gondolhatnád, megőrült, de nem csak ő. Mindketten azt tettük. Ezt láttuk az egyetlen megoldásnak a továbblépésre.

Ezért nem gyászoltam soha az én Bellámat.