Sziasztok! Íme egy új Avangers-hez írt történetem! Itt még néhány dolgot megjegyeznék, ami a leírásba már nem fért bele:

Felfedezhető némi hasonlóság/párhuzam a másik Avengers történetemmel, de remélem ez nem zavar senkit. Csak kétféle képpen is elképzeltem az eseményeket a saját karakterrel és Midgard védelmével kapcsolatban. Ez az egyik változat.

A cselekmény valahol a Thor és a Bosszúállók között kezdődik, majd eljön az a nap is, amikor Loki a Földre látogat. De addig is a saját karakternek és Nick Fury-nak szenteltem pár - sok :) - fejezetet.

Akinek meg Loki a kedvence - megjegyzem nekem is ;) - annak még elárulok annyit, Spoiler Alert! hogy Lokit most kivételesen nem győzik le...legalábbis nem úgy, ahogy a filmben, és nem is tér vissza Asgardba azonnal. Hanem itt marad "szórakoztatni" a népet egy ideig :) , a bosszúállók nagy "örömére" !


Tél vége volt, hajnali öt óra. Új-Mexikó történelme egy jelentős viharát élte át. Az eget sötét felhők szegélyezték, mérföldekre nem volt más, csak kiszáradt bokrok és magányos sziklák. Az ember úgy érezhette magát, mint egy végtelen ketrecben. Nem látod a falakat, a kerítést… Egyáltalán nem látsz semmit magad előtt. És épp ez az, ami a ketrec érzetét kelti benned. Nincs hova futnod, nincs hova elbújnod és nincs, aki segítsen. Pont, mintha egy néhány négyzetméteres ketrecbe lennél zárva, csak itt a falak helyét a véget nem érő pusztaság jelenti. Itt ugyanúgy nincs hova menekülnöd.

Egy lány rohant a sivatagban. Menekült. Karcsú, fekete edzőruhába bújtatott alakját csak nehezen lehetett kivenni a félhomályban, de ez nem volt elég. Üldözői fáradhatatlanul a nyomában voltak. Hosszú, hullámos barna haját kegyetlenül áztatta a jeges víz és tépte a vihar szele. Remegett. A nedves, februári hideg a csontjáig hatolt, sebei égtek, de nem adta fel. Nem tehette. Ők sem adták fel, így ha megtenné, az emberek, akik a nyomában voltak elkapnák és visszavinnék oda, ahova soha nem akart többé visszatérni. Ahova soha nem is akart belépni. A helyre, ahol meg kellet látnia, mire is képes az ember, …ha fél. Ha valami olyasmivel kerül szembe, ami idegen, rejtélyes, s ráadásul sokadszor erősebb nála.

Elesett. Hát persze! Ez törvényszerű ilyenkor. A kavicsos föld durván megütötte a térdeit, felsértette a tenyereit és beleragadt a sebeibe. A lány nagyot szisszent, de erőt véve magán, amilyen váratlanul érte a botlás, olyan hamar fel is pattant és tovább futott. Most nem volt itt az ideje az önsajnálatnak. Nem volt, aki segítsen, nem volt, aki meghallgatná fájdalmait. Csak ő volt és a remény, hogy talán túléli a reggelt. Ha egy pillanatra is megállna, hogy kifújja magát, hogy erőt merítsen a végletekig hajszolt testének, ezernyi golyó és ütés lenne a jutalma.

Villám csapott a homokba és mennydörgés rázta meg a földet. Néhány másodpercre felvillant a horizont, ami mind ezidáig összeolvadt a sivataggal, és a lány hátra pillantva szembe találta magát az őt üldöző több tucat, fekete egyenruhás, fegyveres és a végletekig elszánt férfiakkal. Most nem állhat meg. Valahogy meg kell találnia a módját, hogy lerázza őket. Kerüljön bármibe. Még a halál is jobb annál, minthogy visszakerüljön arra a helyre. Azoknak az őrülteknek a kezébe.

...


Prológus

Emily Brook nem volt egy átlagos huszonegy éves lány. És ez nem csak az átlagnál valamivel magasabb, tökéletesen arányos, formás alakjából, gyönyörű, gesztenyebarna hajából, igéző, sötétbarna szemeiből, csinos ajkaiból és az átlagosnál nagyobb intelligenciájából és tudásvágyából adódott. Emily ezen a télen fejezte be a biomérnöki szak alapképzését, de emellett a fizika megszállottja is volt. Leginkább az egyszerű emberek által természetfelettinek tulajdonított események és történések kézzel fogható fizikai magyarázatai érdekelték. De ez nem meglepő azok után, hogy ő maga is képes ilyen jelenségek létrehozására.

Emily különleges képességekkel rendelkezett születése óta, bár ereje csak tizennyolc éves korában mutatkozott meg. „Akkor, amikorra elég komollyá váltam, hogy ne éljek vissza vele." – írta a naplójába, ezzel próbálva megmagyarázni, hogy miért nem volt még csak fogalma sem erről a képességéről korábban. Gyerekként mindig is vonzotta a varázslat és a mágia gondolata. Odavolt az egyszarvúkért, sárkányokért és különféle csodás lényekért már amióta az eszét tudta. Még egész kicsin azt játszotta, hogy egy közülük, később meg boszorkány szeretett volna lenni. Az iskolában is folyton ezen járt az esze, így csak páratlan eszének köszönhette, hogy kevés ráfordított erővel is sikerült majdnem mindig jeles átlagot tartania.

A középiskolában aztán végre sikerült maga mögött hagynia a természetfeletti világot és a valóságra koncentrálnia. Az átlagos magyar középiskolások életét élte… Igen, Emily magyarnak született. (Az eredeti neve Pataki Emília volt.) A gimi alatt viszont rájött, hogy az úgysem létező mágia helyett valami mást kell találnia, amivel megvédheti magát, ha arra kerül a sor. Másodikban karatézni kezdett, heti háromszor és belekóstolt egyéb harcművészetekbe is. A kezdeti nehézségeket legyőzve egészen jól ment neki, bár éles helyzetben jó ideig nem kellett bizonyítania.

Aztán néhány héttel az érettségi előtt megtörtént. Az emlékei még mindig homályosak arról az éjszakáról, de a lényeg, hogy valahogyan sarokba szorította egy csapat útonálló éjjel, amikor egy buliból tartott hazafelé, és bár néhányukat leütötte, egy fiatal lány mégsem bánhat el nyolc kigyúrt pacákkal. Legalábbis ezt gondolta, amíg valamilyen csoda folytán meg nem mozdultak a körülöttük lévő tárgyak és le nem ütötték a gazfickókat helyette. Emily élete ettől a naptól kezdve hatalmas fordulatot vett. A sors fintora, hogy épp, amikor kész volt elengedni a fantázia birodalmát, akkor vált az utóbbi véres valósággá. Az élet iróniája, hogy éppen az, amitől korábban a védelmet várta, sodorta veszélybe és tette százak legnagyobb prédájává.

Az eset után Emily annyira meglepődött, hogy az érettségi letételéig nem is mert rágondolni, de nem is hitt el igazán a történteket. „Részeg voltam. Még jó, hogy képzelődtem." - gondolta. De aztán az egész nyarat új ereje megismerésével töltötte. Úgy vélte, van valami célja, hogy ő kapta ezt a képességet. Kezdettől fogva tudta, hogy jó célra kell felhasználnia, és arra muszáj is. Így egész nyáron gyakorolt.

Először csak kisebb tárgyakat emelt fel és mozgatott a levegőben, de aztán rájött, ez az adottság sokkal többről szól. Ez egyfajta képesség a körülötte lévő energia irányítására és átalakítására. Az energia segítségével tartotta a levegőben a tárgyakat, de mást is tehetett. Bár az anyagot átalakítani nem tudta, de az energia segítségével átformálhatta és kis gyakorlással azt is megtanulta, hogyan vigye át másik fázisba. Ez azt jelenti például, hogy képes volt párszáz liter vizet a folyóból kiemelni, majd jéggé alakítani, de a sziklát is kavicsokká törhette egy kis erőfeszítéssel.

Ezen kívül képes volt saját energiája befektetésével tüzet gyújtani, akár a kezeiben is, de képes volt a tűz energiáját elnyelve eloltani is azt. A legnehezebb, viszont leghatásosabb képessége az volt, hogy egy általa energia viharnak nevezett erőteret tudott létrehozni maga körül. Ez olyan volt, mintha egy tornádó közepén állna, ami minden útjába kerülő dolgot lerombol, elpusztít, vagy a levegőbe emel. A pusztítás mértéke a befektetett energiától függött. Emily tudta, hogy ezt sohasem szabad emberek közelében használnia.

Ezért kifejlesztett egy kevésbé látványos, de annál célirányosabb és gazdaságosabb technikát, amit harctudásának köszönhetett. Különleges erejét megtanulta a környezete helyett, önmagába irányítani. Nap, mint nap edzett, és a nyár végére sikerült elérnie, hogy sokkal kevesebb energia befektetésével, és nem utolsósorban sokkal kevésbé feltűnően kicsavarjon egy közepes fát a puszta kezével, szétrúgjon egy több méteres kőtömböt és persze könnyedén felkapaszkodott egy épület tetejére, s úgy közlekedett a fák között mint egy ninja.

Szüksége is volt rá. Már az egyetem első napján el kellett kapnia egy utcai rablót és megmentenie egy égő lakásban ragadt férfit. Ezekről azért szerzett tudomást, mert a nyáron érzékei is megerősödtek. Valamivel jobban hallott, látott és érzett, mint egy hétköznapi ember, és megjelent egy bizonyos hatodik érzéke is. Egy érzés, ami jelezte, ha valami rossz fog történni, vagy ha már történik is. Aminek hála megérezte, hogy az ellenség honnan fog támadni és azt is, ha valaki a közelében van. Bár ez utóbbi inkább „hetedik" érzékének volt köszönhető, ami abban nyilvánult meg, hogy ha koncentrált képes volt érezni az emberek auráját, a környezetéből adódó erőt. Csak később jött rá, hogy a hozzá hasonlóak auráját enélkül is megérzi, már kilométerekről is.

Viszont a legnagyobb veszélyt nem a hozzá hasonlóak jelentették számára. Bár közvetetten ők okozták, hiszen sorstársai koránt sem olyan körültekintően bántak ez erejükkel, mint ő. Nem felelősségnek, hanem a könnyű élet kulcsának vették. Emilynek alig egy félév elteltével kellett szembesülnie ezzel. Éppen az utolsó vizsgáját készült letenni, amikor hozzá hasonló energiát észlelt. Nem tartott sokáig megtalálnia az energia birtoklóját.


A fiatal fiúra egy bank előtt talált rá. A meridián (mert így nevezte el magát, valami belső hang hatására, és a képességére amúgy sem lehetett volna ráhúzni a mágia bizonytalan definícióját) arcán látszott, hogy rosszra készül. Emily rögtön felfogta, hogy a bank kirablására készül. Ekkor az is eszébe jutott, hogy ez a fiú lehet a felelős a hírekben korábban elhangzott, megmagyarázhatatlan körülmények között rablásokért, rongálásokért és szégyenteljes gyilkosságokért. Ez nagyon feldühítette.

- Te meg mi a francot képzelsz magadról?! – rohant oda a fiúhoz kérdőre vonni. Csak ekkor tűnt fel neki a fiú megdöbbent arca. Láthatóan még ő se találkozott hozzá hasonlóval. – Azt kérdeztem, mi a francot képzelsz magadról?!

- Ezt meg hogy érted? – csattant fel.

- Rossz dolgokra használod az erőd, önző célokra!

- Ehhez neked semmi közöd. Egyáltalán…nem is ismerjük egymást. Ki vagy te?

- Ez hihetetlen, de úgy érzem, olyan vagyok, mint te.

- Na és, semmi közöd hozzá, mit csinálok.

- De van. Felhívod magunkra a figyelmet. Kérlek, hagyd ezt a hülyeséget, inkább …ismerkedjünk meg jobban.

- Baby, ha bejövök várj meg itt és utána elintézzük – nevetett gúnyosan.

- Hát nem érted? Ennek nem lesz jó vége.

- Eddig az volt. Ezután is az lesz. Ez, amit mi tudunk, ez egy olyan lehetőség, amit ki kell használnunk – mondta a fiú.

- De nem ilyen célra… - ellenkezett volna Emily.

- Ki szabja meg? ... Senki!

- Ezt nem hagyhatom! – próbálta Emily leütni az idegent, de az pofátlanul ellökte az energiáját szabadon engedve és besétált a bankba. Emily utána indult, de már késő volt. Amint a fiú felemelte kezeit és megmozgatta a tárgyakat maga körül több tucat kommandósnak kinéző fekete alak támadt rá és teperte le a földre. A fiú egy ideig hadakozott velük, de látszott rajta, hogy nem nagyon gyakorolt ilyen helyzetekre és ellenfelei amúgy is golyók százát repítették felé, amelyeket nem tudta mind eltéríteni. Egy perc sem telt bele, hogy szíjakkal egy fémvázú hordágyhoz kötözve vitték el. Emily megrettenve húzta meg magát egy fa mögött, onnan szemlélve az eseményeket.

A fiút harmadszorra sikerült csak sokkolóval mozgásképtelenné tennie a sötét ruhás embereknek és egy hatalmas, fekete furgon csomagtartójába tenni. A kocsin nem volt semmilyen szervezet emblémája, semmi szöveg, de még csak rendszám sem, tűnt fel Emily-nek a kezdeti sokk után. Bármilyen szervezet is kapta el a rablót, nem a magyar államnak dolgoznak. Még csak nem is egy államnak, vagy országnak. Független, törvényen kívüli, de lehet, hogy nemzetközi szervezetről van szó. Ezt csak valahogy megsejtette.

A tagok már-már ijesztően szervezetten dolgoztak, mint az élő robotok, jól képzettek voltak és láthatóan teljes mértékben tisztában voltak vele, mivel állnak szemben. Ez volt az, ami legjobban megrémisztette Emily-t. Ez azt jelentheti, hogy akkor is rátalálhatnak egy meridiánra, ha az nem kelt feltűnést. Biztosan van rá módszerük. Félelmei hamar beigazolódtak.

Az épületből a sor végén egy magas, erős testalkatú, fekete bőrkabátot viselő, késő középkorú, sötét bőrű férfi lépett ki. Arca kifürkészhetetlen és komoly volt. Mintha a legkisebb hatással sem lenne rá, hogy emberei épp most vertek félholtra valakit. Arra, hogy ő volt a főnök, Emily a járásából, magabiztosságából és más kisebb jelekből következtetett. Épp hogy csak körülnézett, egy ember a furgonból odarohant hozzá és valamit a fülébe súgott.

Uram! A műszerek még egy jelenlétét észlelték a közelben" - hallotta Emily kiváló hallásának hála, de meglepően angolul. Összerezzent az idegességtől. Talán róla beszélnek?

Majd én megnézem." – jelentette ki a fekete férfi teljes nyugalommal. – „Ne támadjatok, amíg nem jelzek!" Támadjatok?! Emily-nek végigfutott a hátán a hideg. Talán ezeket nem is érdekli, hogy ő nem olyan, mint a másik. Hogy ő nem tett semmi rosszat. Talán csak el akarnak fogni mindenkit, aki többre képes az átlagnál? Ezt sem tartotta lehetetlennek.

De uram! Kérem, legyen óvatos. Ez az erőtér sokkal erőteljesebb, mint az előző." Erőteljesebb? Tehát erősebb lenne, mint az a fiú? – gondolta Emily. A főnök csak lassan és némán bólintott, majd elindult egyenesen Emily irányába. Mintha pontosan tudta volna, merre kell keresnie. Emily-nek csak ekkor tűnt fel, hogy egyik szemét fekete szemellenző takarja.

A férfi határozottan haladt a fa irányába, egyre jobban kétségbe ejtve Emily-t. Mit tegyen? Fusson el? Azzal csak még jobban magára vonná a figyelmet. Vagy álljon ki velük? Bár az a pasi erősnek mondta, de attól még nem biztos a győzelem. Sosem harcolt még egyszerre ennyi emberrel és nem is tudta pontosan, mivel áll szemben. Ezek viszont biztosan ismerik a hozzá hasonlóak gyenge pontját, már csak elesett társa példáján kifolyólag is. Akkor mi legyen?

Emily a harmadik lehetőséget választotta, mivel a negyedik, a tárgyalás nyilvánvalóan szóba sem jöhetett. Bár jól tudott angolul, keresztapja angol volt, ezek a fickók nem tűntek a szavak embereinek. Így megpróbált feltűnés nélkül beleolvadni a tömegbe és felszívódni, ám ez nem jött össze. Éppen csak óvatosan kilépett a fa mögül és tett pár lépést a közeledővel ellentétes irányba, de megtorpant. Leleplezték.

- Álljon meg! – hallotta a fekete férfi erőteljes hangját. Hátrafordulás nélkül tovább ment, de bebizonyosodott, hogy a férfi hozzá szólt.

- Azt mondtam, álljon meg kisasszony! Megállni! – parancsolta félig ordítva, angolul. Hogyan szúrt ki? – kérdezte magától Emily, majd lassan és remegve megfordult.

- Hozzám beszél? – kérdezte a hülyét adva, némi akcentussal angolul.

- Miért, lát más meridiánt is a környéken? – Micsoda?! Ezt is tudja róluk. Emily most már igazán félt. Még ha csak ember is, többet tudhat róla, mint ő magáról.

- Mit akar tőlem? – kérdezte végül Emily, elcsukló hangon.

- Csak beszélgetni.

- Nem beszélem jól az angolt – füllentette Emily. – Egyébként is ki maga?

- Ezt én is kérdezhetném.

- Minek?! Hiszen már úgy is tudja? – A férfi láthatóan meglepődött Emily kijelentésén.

- Talán annyira mégsem – válaszolta. – Hogy hívnak?

- Ki maga? – ismételte meg Emily. - Honnan tud rólunk? – Szokatlan volt ezt kérdeznie, hiszen csak ma bizonyosodhatott meg róla igazán, hogy nincs egyedül. …De bár ne tette volna.

- A nevem Nick Fury. A SHIELD vezérigazgatója vagyok. – Ez nem mondott semmit Emily-nek akkor még. – A többit majd azután, ha végre leszel szíves bemutatkozni.

- Tóth Anna – hazudta Emily érthetően.

- Nos Ana – kezdte Fury amerikai akcentussal mondva a nevet – miért nem tartasz velünk egy kis beszélgetésre?

- Kösz nem. Nem érek rá. Inkább mennék – hátrált pár lépést hátra, de észrevette, hogy a kis csevejük közben Fury emberei körbevették.

- Azt hiszem, félreértett kisasszony – jelentette ki Fury fölényes hangon. – Ez nem egy ajánlat volt. – Emily idegesen nézett körbe.

- Akkor meg mi a franc?! – Fury felvonta jobb szemöldökét erre a kicsit sem visszafogott kijelentésre.

- Kérem, jöjjön velünk, vagy kénytelen leszek erőszakot alkalmazni.

- Oh persze, hiszen ez a specialitásuk – gúnyolódott Emily tanácstalanságában. Egy valami biztos volt. Nem fogja hagyni, hogy ezek az emberek elvigyék. Még ha csak „beszélgetni" akarnak is.

- Ana, kérem! A saját érdekében működjön együtt! – kérlelte tovább Fury rendíthetetlenül. Emily hirtelen sejtelmesen elmosolyodott, ami Fury-nek láthatóan nem volt ínyére. A sötét alakok feljebb emelték a fegyvereiket.

- Tudja – kezdte Emily némi csalafintasággal a hangjában. – anyukám mindig azt tanította, hogy nem menjek el idegenekkel sehová – sokatmondóan körbenézett – főleg nem olyanokkal, akik fegyvert fognak rám.

Fury kezdte elveszíteni önuralmát. Ana láthatóan húzta az időt, ő meg nem akart nagy felhajtást, nem akart nyilvánosan erre az idegen és sejthetően kivételes meridiánra támadni. Bár biztos volt abban, hogy a lánynak nincs esélye, nem szerette a fölösleges erőszakot és Ana értelmes lánynak tűnt. Okosabbnak, mint a néhány korábbi meridián, akiket a SHIELD kénytelen volt kivégezni. Az elődeit egyszerűen nem lehetett kontrollálni. Nem hallgattak rá. Nemcsak hogy nem kívántak csatlakozni a SHIELD katonáihoz, de még csak vissza sem fogták magukat. Sorra pusztultak a falvak és kisvárosok, a SHIELD-nek nem volt más választása.

De ez a lány másnak tűnt. Láthatóan ő is kerülte az erőszakot. Ennek ellenére kötelessége volt bevinni a központba és megbizonyosodni róla, hogy nem jelent veszélyt. A tanács érthetően hozta ezt a döntést a korábbi nyolc, a mostani fiúval együtt kilenc meridián ámokfutása után.

Csak egy baj volt. Ez a lány nem tűnt éppen engedelmes típusnak. Ráadásul ravasz és talpraesett – gondolta Fury, aki már régóta megállapította az emberek legjellemzőbb tulajdonságait egy rövid szemügyre vétel után. Csak remélni tudta, hogy Ana nem tesz semmi ostobaságot. De a remény hiú ábránd, a félelem pedig bármire képes.

- Ez az utolsó figyelmeztetés – jelentette ki Fury. – Szálljon be a furgonba!

- Még mit nem! – Fury fáradtan és némi csalódottsággal ingatta a fejét, mialatt Emily tovább hátrált. A fegyveresek köré gyűltek. Emily legbelül rettegve, ám tudatosan kivárta, amíg elég közel érnek, majd lendületből felugrott az egyikük vállára és mielőtt még elkaphatták volna, megpördült a levegőben és néhány méterrel arrébb landolt, majd futni kezdett.

- Ne lőjetek! Nyílt utcán vagyunk! – ordította Fury. – Csak kapjátok el!

- Az nem fog menni! – motyogta Emily magának. – Most jó ötletet adtál, Fury, akárki is legyél. – Emily eldöntötte, hogy sosem hagyja el a forgalmas utat és téved kihalt mellékutcákba. Itt nem tudják sarokba szorítani és nem is lőhetnek rá.

Szerencsére jó formában volt és percek alatt lerázta üldözőit. Negyed óra múlva már az egyetemen volt.

- Elvesztettük. – jelentették ki fulladozva a sötét ruhások Furynek. – Sajnáljuk igazgató úr!

- Valami azt súgja, sok bajunk lesz még ezzel a lánnyal – jegyezte meg Fury, majd embereivel együtt beszállt a furgonba.

- Nem megyünk utána? – hitetlenkedett egy magasabb beosztásban lévő ügynöke.

- Most nem. Túl nagy ez a város és túl keveset tudunk még erről a lányról.

- De ott vannak a műszerek, amik a sajátos sugárzást észlelik…

- Még nem jött el az ideje.

- De mi van, ha elveszítjük?

- Úgy érzem, hallunk még felőle. Egyébként is, most van fontosabb dolgunk is, nézett a lesokkolt fiút szállító láda felé.