A Becsület Napja - Kitörés
Alkonyodott. A fagyos, februári délután fakó derengése elenyészett, átadta helyét az estének. Az égen kigyúló csillagok és a lassan felemelkedő hold szívszorító látványra tekintett le a sötétedő égboltról: egy haláltusáját vívó ország utolsókat dobbanó szívére. A rommá lőtt Budapestre.
Hónapok óta tartott az ostromzár a város körül, a szovjet hadsereg mind jobban előrenyomult, újabb és újabb kerületeket megszállva, míg a védők egészen a budai Vár köré szorultak vissza. Ekkora túlerővel nem bírtak mit kezdeni, főleg megfelelő mennyiségű élelem, víz és lőszer híján.
Erzsébet az erődjüknek kinevezett, többé-kevésbé épen maradt ház udvarán állt dideregve. Zöld katonaruhája megviselten lógott rajta, szomorú szemei a csillagos égre meredtek, reményt, vigaszt keresve. Egész lényét átjárta a kín, pokolian fájt minden egyes katona és civil halála, szeretett városának megsemmisülése. De tudta, hogy ma éjjel – így vagy úgy – mindennek vége lesz.
Vár fokán állsz,
jeges szél arcodba vág.
Lentről romváros tekint rád.
Otthonod rég
csak egy tűnő álomkép,
s szép hazád annyi, amin állsz.
A havon roppanó léptek hallatszottak a háta mögül: Gilbert jött ki hozzá, kék uniformisban, nyakában az elmaradhatatlan kereszttel. Ő sem volt sokkal jobb formában, mint a másik: fehér haja borzasan meredezett szanaszét, arcát félig gyógyult forradások csíkozták. Vörös szeme komoran szegeződött a megforduló Erzsébetre. Megköszörülte a torkát.
– Beszéltem Ludwiggal. – Mintha szíven szúrták volna, úgy fájt látnia a nő reménykedő tekintetét. – Nem képesek átjutni az ostromgyűrűn.
Erzsébet elhalványodott.
– És most mi lesz? – rebegte.
– Ezt akartam megbeszélni veled. – Gilbert hangja tárgyilagos volt. – Nem tesszük le a fegyvert.
– Persze, hogy nem. – Magától értetődő volt.
– A parancsnokaim... – vett nagy levegőt a porosz –, a parancsnokaim úgy döntöttek, ma este kitörünk.
Rég tudod már,
hogy a végzeted e vár,
s egyetlen kiút a halál.
Erzsébet arcszíne ekkor már a faléval vetekedett, de azért szilárdan bólintott.
– Mi a terv? – tudakolta, igyekezve megfékezni hangja remegését.
– Nyolckor kezdődik. A budai hegyeken kell átvágnunk magunkat, Ludwig Mánynál vár ránk a német csapatokkal. Ha odáig eljutunk, megmenekültünk.
– Micsoda? Gilbert, az harmincöt kilométer ide! – fakadt ki a nő. – Térdig érő hóban, éjszaka, a szovjet össztűz közepette... Lehetetlen.
– Nem tudnak közelebb jönni. – A férfi Erzsébethez lépett, és gyengéden végigcirógatta az arcát. A nő belehajtotta fejét a tenyerébe. – Készülj fel.
Az élénkzöld szemek felpillantottak, és Gilbert elszoruló torokkal látta, hogy könnyben úszik mindkettő.
– Mellettem maradsz? – érkezett az alig hallható kérdés. Vékony ujjaival a férfi széles vállába kapaszkodott.
– Az utolsó percig – biztosította Gilbert. – Ha túléljük, mindörökre. – Lehajolt, és hosszan, kétségbeesetten megcsókolta kedvesét.
Nincs már remény, feladnod mégsem lehet.
Nem maradt más, egyedül becsületed.
Inkább vagy hős egyetlen pillanatig,
Mint rabszolga, egész életen át.
Pontban nyolc órakor elszabadult a pokol. A kitörők első hulláma olyan aknatüzet kapott szemközt, hogy alig néhány másodperc alatt a saját halottaikból összeálló torlasz is az útjukat állta, nehezítve az átjutást. Gránátok röpködtek, fegyverropogás hallatszott, az ágyúk pedig a várost is célba vették, hogy védők maradékát megtörjék. Hamarosan a lángoló romok biztosították a borzasztó világítást a menekülőknek. Gilbert és Erzsébet a második rohammal indultak, a János-hegy irányába. Ez volt az egyik legbiztosabbnak mondott útvonal, mégis szinte folytonos tűzharcban álltak az ellenséggel, amíg el nem hagyták a város határát. De még utána a budai erdőkben sem érezhették biztonságban magukat, ötven métert sem tudtak soha anélkül megtenni, hogy ne kellett volna fedezékbe ugraniuk. Ahogy haladtak előre, úgy vált mind mélyebbé a hó, és úgy szúrt egyre jobban minden egyes lélegzetvétel, míg végül egy különösen nagy hóbuckánál Erzsébet nem bírta tovább, és felbukott. Egy kérges kéz azonnal megragadta az övét, és felrántotta: Gilbert nem volt hajlandó ott hagyni, nem érdekelte, hogy a nála jóval alacsonyabb nőnek sokkal nehezebb az előrehaladás – csak húzta magával, hogy a közvetlen tűzvonalból kint legyenek végre.
Órákon át rohantak a sötétben, bukdácsolva, néhány másodpercre meg-megállva. A csatazaj nem hallgatott el a hátuk mögött, sőt ahogy pirkadat felé egyre közelebb kerültek az áhított célhoz, úgy sikeresen belefutottak egy újabb szovjet vonalba.
Elveidért,
honért és becsületért,
ember mit tehet, megtettél.
Nem volt menekvés. Semmi más fegyverük nem maradt, csak két rohamkés – tűzharcban, mint amibe épp csöppentek, édeskevés. Nem volt egérút, nem tudták megkerülni az oroszokat; így hát igyekeztek átvágni magukat, átfutni valahogyan, összekapaszkodva...
Már látták a német arcvonalat, karnyújtásnyira voltak a sikertől. Aztán gránát robbant mögöttük, s a férfi összerogyott.
Semmi se fáj,
csendben átölel a fény,
s múló rémálom a világ.
– Gilbert! – sikoltotta a nő, és térde esett kedvese mellett. A porosz nyakát hosszan végighasította egy repeszdarab, ütemesen lövellt belőle a vér. Erzsébet a sebre tapasztotta a kezét, próbálta elnyomni a vérzést, de a férfi eltolta magától.
– Menj... hagyj itt engem, és menj tovább... – hörögte.
– Nem... nem! – Gilbert hóna alá nyúlt, és hátrálva magával vonszolta néhány méteren, mígnem ő is felbukott. A férfi feje az ölébe hanyatlott, szeme üvegesen meredt a lassan pirosasba váltó hajnali égre. – Neeem! – Könnyek zápora hullott a sápadt, merev arcra, és Erzsébetet nem érdekelte többé, hogy itt fog meghalni ő is, egy tapodtat sem mozdult szerelme mellől. Néma zokogás rázta a testét.
Nem sokáig. Léptek roppantak a véres, összegázolt havon. A nő felnézett: magas, robusztus, fakószőke katona állt előtte, a Vörös Hadsereg egyenruhájában, puskáját az ő fejének tartva.
Csillagösvény,
örökké tartó fény,
és nincs többé könny, se halál…
Erzsébet nem moccant, csak bámult a férfi fura, lilás szemébe. Könnyei elapadtak. Tisztában volt vele, hogy itt a vége, de már nem számított. Gilbert nélkül nem... Rezzenéstelenül állta a szőke orosz hideg tekintetét, és várta a megváltást.
Nincs már remény, feladnod mégsem lehet.
Nem maradt más, egyedül becsületed.
Inkább vagy hős egyetlen pillanatig,
Mint rabszolga, egész életen át.
Tompa dörrenés hallatszott, előtte pedig elsötétült a világ. És már tényleg nem fájt semmi...
