Egy crossover? Itt? Magyarul? A válasz igen! És ez nem is akármilyen sztori, mivel nem én írtam. Illetve igen, de csak félig. Minden második fejezetet a tehetséges Emma83 ír, övé minden párosszámú fejezet.

A déli nap forró sugarai szinte égették Teresa Lisbon vállát, ahogy kiszállt a terepjárójából. Hallotta maga mögött csapat panaszos sóhajait, tudta, őket is a forróság vágta így mellbe. Utálta ezt, ha egy holttestet az államhatár közvetlen közelében találtak, hiszen akkor automatikusan övék lett az ügy. Lisbon szerette a munkáját, de nem ennyire. A végigfutatta tekintetét a közelben munkálkodó embereken, valahol itt kellett lennie a sheriffnek, aki másra sem várt, minthogy átvegyék tőlük a helyszínt, és visszamehessen tyúktolvajokat fogdosni.

Ahogy Lisbon meglátta a sheriffet, rögtön megindult felé. A férfi meglepettnek tűnt, de Lisbont cseppet sem érdekelte a dolog.

- Jó napot, Teresa Lisbon vagyok azt a CBI-tól.

- Magukra már nincs szükségünk, így is elegen vagyunk.

Lisbon meglepetten húzta fel a szemöldökét. Alig három órát vezetett, hogy a helyieknek ne kelljen magukat igazi nyomozással megerőltetni, és most ilyen könnyen le akarják koptatni? Nem, itt valami nincs rendben.

- Ne haragudjon meg…

- Hudson.

- Hudson sheriff, de maguk hívtak ide minket, én és a csapatom órákat vezettünk, hogy segítsünk a nyomozásban. Megmondaná, hogy mitől gondolta meg magát?

A sheriff hátrapillantott a mögötte munkálkodó emberekre, majd visszanézett Lisbonra. Szemei szép lassan visszatértek a nő arcához, miután megcsodálták testi adottságait, majd végül megszólalt.

- Itt vannak a szövetségiek.

Lisbonnak sírni támadt kedve. Órákat vezet, hogy eljusson a sivatag egyik legeldugottabb sarkába, ahol egy helyi sheriff a melleit bámulja, és mindezt azért, hogy újabb hosszú órákat vezessen haza, hallgatva Jane megjegyzéseit az ügyre, a sheriff viselkedésére, és még isten tudja mire, és végül otthon, Sacramentoban, egy nagykupac nyomtatványt kelljen kitöltenie?

Szerencsére hű csapata, most is mellette állt, mint mindig.

- Hogy érti, hogy itt vannak a szövetségiek?

- Úgy ahogy mondom. Éppen kiértünk ide, betelefonáltam Lucynek, hogy hívja magukat, és mikor letettem a telefont, már itt is voltak. Ugye Andy?

Andy, a sheriff helyettes, bőszen bólogatott főnöke mellett.

Lisbon egy pillanatra elgondolkodott. Nem volt túl sok indoka, hogy küzdjön az ügyért, az ilyenekkel amúgy is csak a baj van. De mégis, valamiért sértette, hogy a sheriff kevésbé tartja szakképzettnek, illetékesnek, mint az FBI-os bohócokat. Végül döntött. Abból nem sok baja lehet, ha megnézni a maradványokat. És az igazság, amit még magának se vallott be, az az volt, hogy szeret beszólni az FBI-osoknak.

- Jól van sheriff, - hallotta meg a saját hangját – de ha már eljöttünk ide, készítenénk egy pár fotót a jelentésünkbe, hiszen akár miénk az ügy, akár nem, azt meg kell írni.

Mielőtt a sheriff visszatarthatta volna, felemelte a kordont, és átlépett alatta. Magabiztosan sétált a kisebb csoport bűnügyi technikus felé, tudta, hogy azok irigyek lesznek. Végülis, ő mehet haza hamarabb egy légkondicionált autóval.

Ahogy közelebb ért a tetemhez, hallotta az öltönyös ügynök hangját, ahogy az az egyik technikussal beszélt.

- Várj, csak elküldöm az államiakat, így is sokan vagyunk már…

Elküldi őket? Alighanem ez az új kifejezés a levakarásra – gondolta Lisbon.

- Jó napot! Csak azért jött- Booth?

- Szolgálatára! – fordult meg a férfi. Ahogy a férfi meglátta Lisbont, nagyon megdöbbent – Lisbon? Teresa Lisbon?

A nem kevésbé meglepett nő bólogatni kezdett.

- Ti ismeritek egymást? – Grace szinte egyszerre szólalt meg a csontváz mellett guggoló nővel

De Lisbon és Booth nem zavartatták magukat.

- Meg sem ölelsz? – incselkedett Lisbon

Booth a kérdés hallatán megvonta a vállát, majd megölelte Lisbont. Mindketten nevetni kezdtek. A korábban a csontvázzal elfoglalt nő felállt, és Booth mellé lépett. Ekkor a férfi realizálta, hogy még be sem mutatta őket egymásnak.

- Öhm... Teresa, ő itt Bones.

A Bonesnak nevezett nő arcán nem lehetett különösebb érzelmeket észrevenni, mindössze szemöldökét húzta furcsán össze.

- Dr. Temperance Brennan vagyok.

- Bones antropológus. Ő a legjobb!

Lisbonnak ismerősen csengett a nő neve, biztos találkozott már vele valamelyik napilapban. Érezte, hogy neki is elő kéne rukkolnia valamivel, de az ő csapatában nemhogy senki nem volt világhírű, még csak doktorijuk sem volt. Bár, igaz, ami igaz, ők négyen voltak.

- Ők itt az én csapatom! Grace Van Pelt, Kimball Cho, Wayne Rigsby és Patrick Jane.

Pont, mint egy szépen megkoreografált színdarabban, mindenki előrelépett a saját neve hallatára. Ez persze csak és kizárólag a véletlen műve lehetett, hiszen sem a csapat, sem pedig Lisbon nem pocsékolta volna arra az értékes idejét, hogy ehhez hasonló színpadias mozdulatokat tanuljon be. Bár azt meg kell hagyni, hogy így még egységesebbnek, még profibbnak tűntek.

- Booth, beszélhetnék veled négyszemközt?

- Amit csak a hölgy szíve kíván!

Ahogy félrehúzódtak, még látták, ahogy a csapat, főleg Jane, próbál az antropológussal ismerkedni. Láthatóan kevés sikerrel.

- Booth, te mit keresel itt? Úgy értem ebben az ügyben semmi sincs, ami az FBI-ra tartozna. Vagy csak a csontok miatt vagy itt? Hogy elég ügye legyen neki? – biccentett Temperance felé

- Nem. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy másfél kilométerre arra – mutatott hátra – Nevadában, is találtunk csontokat.

Lisbon kinyitotta a száját. Majd visszacsukta.

- Határozottan FBI-ügy. – mondta végül, még mindig kissé meglepetten – Honnan tudtad meg?

- Ott voltunk Bonesszal, és halottuk a sheriff rádióját. Mivel ott úgysem tudtuk semmit csinálni, így átjöttünk, hátha közös ügyről van szó.

- És arról van szó?

- Nem biztos, de valószínű.

- Én akkor most menjek vissza a csapatommal Sacramentoba?

- Nem muszáj… Végülis, régen láttuk egymást. Megkérem Bonest, hogy csak holnap jelentse ki határozottan, hogy azonos a tettes. Akkor maradhatsz addig, este meg megiszunk valamit. Jó?

Lisbon bólintott.

- De akkor itt kell maradnotok munkát színlelni.

- Akkor itt maradunk, munkát színlelni. – biccentett újra a nő

- Így ismertelek Teresa!

- Megyek, megmondom nekik a szomorú hírt.

Booth nem követte a nőt, inkább messziről figyelte. Odalépett a csapathoz. Nem látta, hogy beszél-e, hiszen neki háttal állt, de mondania kellett valamit, hiszen mind elszomorodtak. Látszott rajtuk, hogy azt remélték, aznap már otthon aludhatnak. Egyedül az ázsiai figura fogadta jól a hírt, ő nem tűnt csalódottnak.

Nézte volna tovább a beszélgetést, de Temperance mellé lépett.

- Mást már nem tudok itt csinálni. Szerintem menjünk vissza a városba. Még ma elküldhetem szövetmintákat az intézetbe, Zacknek*.

- Rendben Bones.

- Teresa? – Lisbon megfordult – Ti ugye nem mentek ma vissza Sacramentoba?

- Nem, miért is mennénk?

Booth megvonta a vállát.

- Láttam mát egy-két furcsa nyomozót… Van egy jó kis motel a közelben… Megmutassam?

- Tényleg nagylelkű vagy, de ha elmondod, merre van, magunk is odatalálunk.

- Ugyan már! Szívesen elkísérünk, hiszen mi is oda megyünk vissza. Illetve én igen, Bones pedig feladja a csontokat postán…

Lisbon nem kérdezett rá, és volt egy olyan érzése, jól tette, hogy hallgatott.

- Rendben.

Így hát a csapat megint autóba szállt, most Nevada felé vették az irányt. Brennan, ahogy korábban is mondta, kiszállt a helyi postánál. Booth, és a csapat továbbindult az apró város másik végében lévő motel felé.

- Nem túl nagy motel, de tiszta. Arról viszont előre szólok, hogy nincs kétágyas szobájuk, csak egyágyasak, franciaágyasak, meg háromágyasak.

Lisbon bólintott. Sok helyen találkozott már hasonló felosztással, habár soha nem tudott rájönni, hogy mi értelme van az ilyen felosztásnak.

Odabent Lisbon gyorsan szerzett három szobakulcsot.

- Az enyém a kettes, Grace-é a hármas, a fiúké pedig a nyolcas.

Lisbon kiosztotta a kulcsokat, a csapat elindult a szobák felé. A fiúk szinte versenyt futottak a jobb ágyakért. Grace ugyan nem sietett annyira, annak ellenére, hogy ő már a helyszínen megjegyezte, hogy ki kell mennie.

Lisbon csendben figyelte a csapatot, észre sem vette, ahogy Booth mellé lépett.

- Én tényleg akartalak hívni… - kezdte a férfi

- Ne is mondd tovább! Tudom, hogy régen volt, és ha hívsz, az sem változtatott volna semmit a dolgon.

- Te hányasban alszol?

- A kettesben. – nézett a nő a kezében lévő kulcscsomóra

- Átmehetek este? Bones nem hinném, hogy örülne, ha átjönnél.

- Persze… Ti együtt…?

A férfi bólintott.

- Ő a barátnőm. Már egy ideje.

Lisbon megdöbbent arckifejezését látva másra terelte a témát.

- Szerzek tequilát is!

Lisbon bólintott, majd ő is elindult a szobája felé.

Másnap reggel mikor Teresa Lisbon felébredt, már javában sütött a nap. Tudta, hogy késésben van, így gyorsan felöltözött és elindult. Még este kapott egy SMS-t Gracetől, hogy a csapat másnap reggel az út túloldalán lévő bisztróban fog reggelizni, és ugyan késében volt, mégis biztos volt benne, hogy még ott lesznek.

Kilépett az épület hátsó oldalán végigfutó függőfolyosóra. Furcsa, gondolta, hogy a számozást az emeleten kezdik, és nem a földszinten. De többet nem is törődött a dologgal. Lement a régi betonlépcsőn, és sietve megkerülte az épületet. Rögtön meglátta a bisztrót, sőt, az óriási ablaktáblákon át a csapatot is rögtön észrevette.

Átment az úton, nem kellett egy pillanatot sem várnia, annyira nem volt forgalom, majd belépett az épületbe.

Rögtön meghallotta Booth hangját.

- Teresa! Ezt meg kell kóstolnod! Ez a világ legjobb szalonnás-rántottája!

Lisbon megvonta a vállát, és leült a férfivel szemben. Az vágott egy darabot a szalonnából, a villára szúrta, majd csinos kis tojáskupacot épített mellé. Megemelte a villát és…!

Igen! Teresa Lisbon megette! Bár a hangsúly inkább azon van, hogy egy férfi etette. Egy férfi, a csapata orra előtt. Ez a közvetlenség közte, és a számára ismeretlen férfi közt még Cho-t is annyira meglepte, hogy azt az arcáról is le lehetett olvasni.

- Ez tényleg isteni!

- Kérsz még?

- Nem, azt hiszem én is ezt fogom rendelni.

A csapat, és Brennan is, még meglepetten figyelte őket, de egy szót sem szóltak. Miután Lisbon is rendelt, az ügyre terelődött a szó. Lisbon megkérdezte, hogy mire haladt a washingtoni nyomelemző csapat a szövetmintákkal.

- Angela azt mondta, hogy ha most felhívom őket, már mindent tudni fognak, amit tudni lehet.

Brennan gyorsan elővett egy laptopot a hátizsákjából, és beütött pár parancsot.

- Mindjárt indul a videohívás. – jelentette be pillanatokkal később, szinte ünnepélyesen

És nem is hazudott, egy pár másodperccel később Angela mosolygó arca jelent meg a képernyőn.

- Édesem! Látom, nem vagytok egyedül.

- Nem. Ő itt Lisbon nyomozó, a többiek pedig a munkatársai.

- Mind? A szőke is?

Brennan bólintott.

- Mi miért nem mehetünk soha veletek ilyen helyekre? – egy pillanatra szünetet tartott, láthatóan az előtte lévő papírok közt matatott – Hodgins azt mondja, megvannak a talajminták eredményei, de minden teljesen normális. Zack pedig azonosított kettőt a három áldozat közül. Az adataikat átküldtem. Mindkét nő kaliforniai, Los Angeles környékéről tűntek el, az egyes hat, a hármas négy és fél éve.

- Köszönöm Angela! Majd még hívlak.

- Várj! A szőke tény- Angela nem volt elég gyors, a vonal megszakadt

Egy pillanatig mindannyian csendben voltak, majd Lisbon szólalt meg.

- Ha tehát az áldozatok kaliforniaiak voltak, akkor valószínűleg az azonosítás megnehezítése miatt vitte a testeket Nevadába. Ha ugyanaz a tettes, az idő során óvatlanabb lett, hiszen a határ innenső oldalán hagyta a testet.

- És ez azt is jelenti, hogy továbbra is együtt fogunk nyomozni.

Mindenki bólintott, kivéve Jane-t. Ő csak az ablakon bámult kifelé.

Most mindenki biztasson minket! Igen! Ti! Kommentekkel!

*Elvileg Zack itt már nem szerepel, de most tegyünk úgy, mintha még szerepelne ;) Ő egy nagyon kedves és szerethető karakter, minden kisebb, de inkább nagyobb hibája ellenére.