Meglepetés! Öhm… hát, remélem, nem ezzel fogom elrontani a sztorit… Jó olvasást!

2010. január 16.

Egy földi angyal naplójából

Második rész

Zuhanás

„Ég és Föld között vergődöm – ismét. Az ég most olyasvalaki, akit szeretek. A föld pedig… valaki olyan, aki engem akar, és mindent megtesz, hogy az övé is legyek. Csakhogy én mást szeretek, és ő ezt nem fogja csak úgy hagyni…
Egy bukott angyal és egy démon harcol értem, mikor én az angyalt szeretem. És ezen nem tudok, és nem is akarok változtatni. De egy fiatal démon… azt hiszik, övék a világ, és bármire képesek, csak mert az addigi életükhöz képest képesek valamire, amire addig nem. Holott ez távolról sem igaz, és mégis… tényleg azt hiszik, övék minden, és hogy mindent megkaphatnak, amit akarnak. Pedig ez nem igaz, és nem is lesz az.

Szél zúgott a magasabb helyeken, és a lassan sablonossá váló lapos tetőről öngyilkosság lett volna leugranom, mert a következő szélroham a legközelebbi falnak csapott volna, darabokra törve a szárnyaim. Így maradnom kellett, és harcolni, míg meg nem gyengül annyira az ellenállása, hogy át tudjam küldeni a válaszút elé. Csakhogy ez nem tűnt olyan egyszerűnek.
- Mi van, angyalka? Az előbb még nagy volt a szád! – vigyorgott a képembe. Nem néztem rá, oldalra pillantottam el. Nem nézhetek a szemeibe…
- Lehet – szóltam. – De nem akármiért! – a fény, mely kezeimből áradt, meghátrálásra késztette. Tudtam, megégette a bőrét.
- Ilyen egyszerűen nem bírsz el velem! – figyelmeztetett, és újabb párbajra került sor. Gyors volt, de én tudtam tartani a lépést, hárítottam, közben arra figyeltem, ne vegye észre, mire készülök. Nem is vette.
Amikor azt hitte, sarokba szorított, csak intettem egyet, és apró fénypontocskák rajzották körül, sok, kicsi, de fájdalmas sebet ejtve rajta. Alattomos támadás volt, de kezdett belőle elegem lenni. Mindennek tetejébe ráadásul olyan forróságot árasztott magából, hogy legszívesebben a Sarkvidékig repültem volna előle.
Ismét próbálkoztam a válaszút elé lökni, de ellenállása még mindig olyan volt, mintha egy betonfalat akarnék puszta kézzel mozdítani. Meglepettségem kihasználva előrerontott, és testével szorított le. Alig kaptam tőle levegőt. Mintha a Pokol tüze égne mellettem, s ahogy bőre az enyémhez ért, éreztem, megéget.
- Itt a vége, fuss el véle, angyalka, mutasd a szárnyaid! – sziszegte az arcomba. Égető lehelete a torkom, tüdőm perzselte.
- Ne számíts rá! – morogtam vissza összeszorított fogaim közül. – Roy! – a pillanat tört része alatt eltűnt rólam a démon súlyos, forró teste.
Felálltam, figyeltem a két villámként mozgó alakot, s hallottam, ahogy csont reccsen. A démon felém akart kitérni, de Roy gyorsabb volt nála, egyetlen mozdulattal a földre küldte, s előttem termett.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Igen - feleltem, bár ez távolról sem volt igaz.
A démon feltápászkodott, de nem rontott nekünk. Elmosolyodott, aztán elugrott a tetőről. Felsóhajtottam, a következő pillanatban már Roy tartott a karjaiban. Arcom a pólójának szorítottam, a belőle áradó hűvöstől végre tudtam rendesen lélegezni. Nem éreztem hátránynak.
- Ne haragudj – mormogtam karcos hangon, kiszáradt szájjal és torokkal.
- Minden rendben? – érdeklődte az arcomat simítva. – Forró vagy.
- Utálom ezért az összes démont – fújtam. – Jeget…! – nyögtem fel, amikor nyelési kísérletem eredményeként szárazon kattant a torkom.
- Van itt nem messze egy gyorsétterem, ami éjjel-nappal nyitva van – mondta közben szorosabban ölelt. – Beülhetnénk inni valamit.
- Te talán. De én úgy nézek ki, mint aki ruhástól fürdött démonvérben – húztam el a szám. – Az a rohadék vagy ötszáz sebből vérzett, mikor rám tehénkedett!
- Jól van, akkor hozok neked valamit – eresztett el.
Bólogattam, és latolgatva az esélyeim körülnéztem, merre tudnék baj nélkül lekeveredni a tetőről. Végül lesz, ami lesz alapon a legszélvédettebbnek ítélt helyen ugrottam. A légáramlatok megdobáltak kicsit, de annyira nem volt, rossz, épségben lejutottam.
Egy hűvös falnak döntöttem a hátam, mikor Roy visszatért, és behunyt szemmel próbáltam nem kiköpni a tüdőm minden egyes levegővételnél. Fél szemmel pillantottam csak fel, ő kedvesen rám mosolygott, és felém nyújtotta a fagylaltot, amit hozott. Ritka jól esett az emberi édesség, végre nem akartam megfulladni.
Mélyet sóhajtottam, sokkal jobban éreztem magam. Közben a sebeim is begyógyultak. Az egyetlen nyoma a harcnak az volt rajtam, hogy bőrömön és ruhámon fekete démonvér fénylett. Első dolgom lesz hideg zuhany alá állni, ha hazaértünk. De Roy még így is magához ölelt. Jó volt a karjaiban lenni.
Lehajolt hozzám, és egy óvatos csókot adott, mintha attól félne, visszautasítom. Pedig tudhatná, hogy nem fogom… Megint mosolygott, és végigsimított az arcomon.
- Még mindig forró vagy – sóhajtotta.
- Tudom – mormogtam. – Hűts le – kérleltem.
- Majd ha feljött a Nap – felelte. – Jobban vagy?
- Igen… - bólintottam.
Az éjjel nem volt több probléma, nyugodta telt a koraesti ramazúritól eltekintve. Így mikor végre hajnalodott, nyugodtan indultunk hozzám.
A lakás is forrónak tetszett, pedig alig volt benne – emberi mértékkel – tíz fok. Feltekertem a légkondicionálókat. Az egyetlen előnye a zajos gépeknek, hogy tényleg képesek lehűteni a lakást. De mégiscsak Roy árasztotta magából a leghűvösebbet, így mikor magához vont, sóhajtva simultam karjaiba. Kellemes volt és megnyugtató, szerettem így lenni.
- Mész zuhanyozni? – érdeklődte halkan.
- Neked sem ártana, összekentelek – böktem egy foltra a pólóján, ami egyértelműen a démon fekete vére volt.
- Akkor menjünk – módosított a terven elmosolyodva.

A hidegvíz jót tett, végre nem volt melegem. Végre teljesen jól éreztem magam. Az ágyamon fekve beszélgettünk, de figyeltem, hogy Roy egyre laposabbakat pislog.
- Ha álmos vagy, aludj nyugodtan – cirógattam meg az arcát.
- Nem baj? – kérdezte.

- Nem… szeretem nézni, ahogyan alszol – mosolyogtam rá.
- Akkor hagylak mozizni – mosolygott ő is, és egy csók után lehunyta a gyönyörű szemeit. Azokat a szemeket, melyek elbűvöltek…
Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért alszik ennyit. Mert míg én, ha kéthavonta egyszer egy napot átalszom, akkor az már soknak számít, míg ő kéthetente alszik Napkeltétől Napnyugtáig. Végül arra jutottam, ez biztosan azért van, mert olyan gyors, mint én, és a repülés, mert nekem természetes, nem vesz ki belőlem annyit, mint belőle az a hihetetlen gyorsasága a földön.
Sokáig figyeltem alvó arcát, aztán óvatosan és halkan – bár mindegy volt, sosem tudtam felébreszteni – felkeltem és felöltöztem. Utána leültem az ágy mellé, fejem a karjaimon nyugtattam, és csak figyeltem őt.
Annyira szépnek és nyugodtan láttam ilyenkor. Egyszerűen gyönyörű volt.

~***~

A démon megsebesítette Royt, én pedig egyedül nem bírtam vele. Túl gyors volt, és a közelsége miatt valósággal fuldokoltam. Nem bírtam ezt a forróságot, ami belőle áradt, kikészítette a tüdőm. Így csak arra koncentráltam, hogy meghátrálásra kényszerítsem. Vagy időt nyerjek, hogy Roy gyógyuljon.
Csakhogy a démon engem akart. Vagyis a szárnyaim, hogy szolgájává tegyen. Ezért is egyetlen gyengepontja egy angyal szárnya: nem csak sérülékeny, de ha egy démon hatalmával béklyót vet rá, az angyal szabadságának vége.
- Nem akarod megmenteni a barátodat? – kérdezte az arcomba fújva.
- Tűnj el! – sziszegtem, és meglöktem. Csakhogy ő magával rántott, és lebucskáztunk a zúgó szélbe.
- Edward! – hallottam Roy hangját, ahogy utánam kiáltott.
A démon túl nehéz volt, én pedig biztosan nem bírtam volna el a szélben őt is. Az ellenállása pedig még zuhanás közben is túl erős volt, nem tudtam átlökni.
Így inkább úgy döntöttem, zuhanjon a betonra, ha akar, én nem halhatok bele. Persze, ő arra számított, hogy majd most láthatja a szárnyaim és megbéklyózhat. Hát ez nem jött össze, inkább szilánkosra töröm minden csontom. És mire erre rájött, addigra késő volt.

Nem tudom, meddig nem voltam magamnál, de kellemes hűvös volt, mikor felébredtem. Roy a karjaiban tartott, megcirógatta az arcom.
- Jobban vagy? – kérdezte halkan.
- Ühüm – volt válaszom. – Csak fáradt vagyok… - suttogtam.
- Érthető… Aludj egyet – tanácsolta.
- Jó… - sóhajtottam. Bár talán már dél is volt, én elmormogtam egy jóéjtet."