Zuhanok. A kezek, amik eddig tartottak lassan eltűnnek. Félek. A végtelen sötétség betölt.
Hol vagyok? Ez a lelkem? A kétségbeesés és a szomorúság végtelen mélysége? Ez az, amitől óvtak? Ez az, ahol nincs remény?
Zuhanok. Lassan megnyugszom.
Miért félnek a sötétségtől? Ez a hely üres. De a csend jó. Nincs fájdalom. A magány fáj? Csend van. Nyugalom. Meg lehet szokni. Nincs remény. Nem törhetek ki?
Zuhanok. Már nem keresem a kezeket. Már nem keresem a fényt. Így kényelmes.
Mi történik velem? Miért nem akarok ellene küzdeni? Mi volt az, amiért eddig küzdöttem? Volt bármi is, amiért eddig küzdöttem? De nem is kell. Ez így jó.
Zuhanok. És ez jó.
- Jól vagy? - kérdezte Amerika, az előtte ülő testvérét.
- Hmm…? Ja, persze, csak elbambultam.
Kibámulok az ablakon, miközben a teát kavarom. Mosolygok, és boldog vagyok. A lelkemet pedig a halál sötétsége lassan beburkolja.