Kedves olvasó! Összesen 11 féle lehetőséget hoztam össze erre a bizonyos jelenetre, kérlek, ha néhányat (esetleg az összeset :-) ) elolvasnád közülük, írd meg nekem, hogy melyiket tartod elképzelhetőnek. Kíváncsi vagyok, ki mit gondol arról a bizonyos kényes helyzetről, ami a Veritas után kialakulhatott :-)

Declan Macrae, a londoni Menedék vezetője a gondolataiba merülve ült az asztalánál. Alig két napja, hogy hazatért, de azóta is minden gondolata a történtek körül forgott. Hiába igyekezett nem gondolni rá, hiába próbált a munkájára koncentrálni, utolérni magát a saját dolgaiban, amivel alaposan elmaradt az Old Townban töltött napok alatt, nem akart sikerülni. Újra és újra az agyába tolakodtak a képek. Éjjel vagy nappal, munka közben, vagy amikor éppen próbált pár percig lazítani. Végül egy sóhajjal felállt, és az ablakához sétált, ahonnan csodás kilátás nyílt az egész városra.

Azonban a látvány, az éjszakai London képe, a középen sötét kígyóként kanyargó Temze látványa, ami máskor mindig megbékítette a lelkét, most nem igazán jutott el hozzá. Egy két nappal ezelőtti jelenet járt a fejében. Akkor is hasonlóan fáradt volt mint most, az egész éjszakát Magnus mellett töltötte, miközben a többieket elzavarta aludni. A nő még nem tért magához a mesterséges kómából, de a legjobb úton volt afelé, hogy lassan felébredjen, és az ózonbogár hatásai is múlóban voltak nála.

Declan úgy döntött, hogy átsétál a laborba, hogy megnézze, hogy alakul a nő vérképe, de az ajtóban szó szerint összeütközött Willel.

- Te még mindig itt vagy? – förmedt rá a srác. Declan egy pillanatra lesütötte a szemét, és bár úgy gondolta, hogy a hangnem lehetett volna rosszabb is az elmúlt napok után, még így is rosszul esett neki, hogy Will még mindig neheztel rá. Ennek ellenére akaratlanul hasonló hangnemben reagált.

- Ha Zimmerman doktor úr a pszichológia diplomájával el tudja látni Magnust, csak közölje, és már itt sem vagyok – nézett kérdőn a srácra, de az csak egy fintorral válaszolt. – Én is így gondoltam – dünnyögte Declan, és folytatta az útját a laborba.

Magnus még aznap, kora délután felébredt, és mivel Declan a vizsgálati eredményeiből arra a következtetésre jutott, hogy már igazán komoly baj nem lehet vele, szépen lelépett, és visszatért Londonba, ahol legalább a saját csapatától nem kap szemrehányó pillantásokat, kis éles beszólásokat mindazért, ami történt.

Will szemrehányó tekintete azonban elkísérte, sőt, minden dühös szava, amit azokban a napokban kimondott. Azzal vádolta, hogy Magnus helyére pályázik, hogy ő maga gyártja a bizonyítékokat a hálózat feje ellen, hogy azért feketíti be Magnust, hogy ő lehessen az egész kócerájnak a vezetője. Declan jól tudta, hogy sokan ambiciózusnak tartják, de ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy azzal, hogy a londoni ház feje lett, ő már elérte a legmagasabb pozíciót, amit a Menedékben el lehet érni Magnus után, és elégedett is volt a helyével. Szerette a londoni házat, a lakóit, a csapatát, a feladatát, és az is elégedettséggel töltötte el, hogy Magnus szinte kivétel nélkül mindig hozzá fordult, ha segítségre volt szüksége a saját csapatán felül. Declan nem igazán vágyott ennél többre.

Abban a helyzetben azonban tennie kellett valamit. Mégpedig úgy, hogy a Menedék érdekeit tartja szem előtt. A hálózat pedig csak úgy tud normálisan működni, ha valaki határozottan kézben tartja. Tudta, hogy a házvezetők közül lenne néhány, mint Pili vagy Ravi, aki képes lenne arra, hogy vezesse a hálózatot néhány hétig, vagy ha szükséges akár hosszabb ideig is, legalábbis szakmailag. A hozzáértésükben és az elkötelezettségükben egyetlen másodpercig sem kételkedne. De az átkozott politika… melyikük tartaná a frontot a CIA-vel vagy az MI6-szel szemben? Nekik odaát nincsenek komoly nézeteltéréseik a hatóságokkal, sőt, igazán komoly hatóságaik sincsenek, és nem is tudják elképzelni, hogy itt Európában nekik ez milyen küzdelem. Igen, vannak hallgatólagos megállapodások egynémelyik szervezettel, de ettől még nap mint nap magyarázzák a bizonyítványukat, nap mint nap érik a Menedéket mindenféle támadások, amiket kezelni kell.

És persze ott van Will, aki ez alkalommal is bebizonyította, hogy az indulatai vezérlik. Mégis hogy tartana rendet a házvezetők között, ha folyton elveszti a fejét? Hogy lenne képes higgadtnak maradni egy Terence Wexforddal szemben, mikor az levegővétel nélkül hajtja a hülyeséget? Tíz perc után egymás haját tépnék, és az senkinek sem lenne jó.

De mégsem ezek a dolgok bántották legjobban. Mióta hazajött, elgondolkodott azon, hogy eddig a gondolataiban Magnus és a Menedék egyek voltak, és soha nem kellett döntenie a kettő között. Ez azonban egy olyan helyzet volt, amikor el kellett döntenie, hogy Magnushoz, vagy a Menedékhez legyen lojális. És ő az utóbbi mellett döntött. Vajon helyesen?

Az idő Will igazát bizonyította, és emiatt Declan úgy érezte, ő cserbenhagyta Magnust. És azt is gyanította, hogy ennek lesznek következményei. Mindez nem töltötte el túl jó érzéssel, de végül vett egy nagy levegőt, és visszaült a gépéhez, ahol jó néhány jelentés várt arra, hogy elolvassa, és még ennél is több rendelés arra, hogy jóváhagyja.

Egy fél órával később azonban megcsörrent a mobilja. Ahogy rápillantott a kijelzőre, elhúzta a száját. Henry volt. Nem sok kedve volt egy újabb Will féle kirohanáshoz, és tudta, Henry sem vette jó néven az elmúlt napok történéseit. Ennek ellenére végül felvette. Tudta, hogy bármi gond lehet, és neki a nap minden percében elérhetőnek kell lennie.

- Szia, Henry!

- Declan, nem tudod, hol van Magnus? – kérdezte aggódva a másik, még köszönni is elfelejtett.

- Remélem, a gyengélkedőn fekszik az ágyában – csóválta meg a fejét Declan, de már a kérdésből gyanította, hogy nem így van.

- Hát ebben ne reménykedj – ábrándította ki Henry.

- Eltűnt?

- Ja. Elhagyta a házat, de senkinek nem szólt hova megy.

- Pihennie kellene még – sóhajtott Declan. – Még nincs olyan állapotban, hogy járja a világot.

- Tudom, ezért is aggódunk érte – mondta Henry. – Nem beszélt veled?

- Nem, nekem sem szólt semmit – sóhajtott Declan, és már ő is aggódott Magnusért. Ki tudja, már megint miben töri a fejét? Az utolsó húzása után bármit kinézett volna belőle, ami ön- és közveszélyes. Aztán a következő pillanatban kopogtak az ajtaján. – Várj egy kicsit! – kérte Henryt.

- Gyere! - szólt ki, de majdnem kiejtette a kezéből a telefont, mikor kinyílt az ajtó, és maga Magnus lépett be. A nő még kicsit sápadt volt, de úgy tűnt stabilan áll a lábán, és csak kicsit viselte meg az út Londonig.

- Visszahívlak! – szólt még bele a telefonba, majd kinyomta.

- Magnus – nézett újra vissza a nőre, mint aki nem akarja elhinni, amit lát.

- Nem illik ilyen nyersen lerázni valakit – mosolygott rá a nő. – Hova tetted az angol udvariasságod?

- Ha már titokban eljutottál idáig, gondoltam nem szeretnéd, hogy az embereid tudják, hol vagy.

- Arra gondoltam, így könnyebb lesz – mosolygott továbbra is a nő.

- Micsoda?

- Beszélni veled.

- Értem – sóhajtott Declan, akinek az agyán egy másodperc alatt tucatnyi gondolat suhant át. – Akkor… foglalj helyet!

- Van mit megbeszélnünk – mondta Magnus, miközben letelepedett a Declannel szemben álló kényelmes fotelba. A férfi azonban bűntudatosan lehajtotta a fejét. Magnus pár pillanatig mosolyogva nézte, de aztán kicsit szigorú hangon szólalt meg. – Vállalnod kell a felelősséget a tetteidért, Declan.

- Tudom – nézett fel végül a férfi. – Vállalom is. Ha bármi helytelent vagy szabályellenest tettem, hát büntess meg érte.

- Nem vagyok tanár néni, hogy megbüntesselek – nevette el magát Magnus. – Főleg mert semmi szabályellenest nem tettél. És úgy cselekedtél, ahogy helyesnek érezted.

- Persze – húzta el a száját Declan.

- Mondd… - nézett rá tűnődve Magnus. – Ha lenne lehetőséged újra átélni a helyzetet, hogy döntenél?

- Ugyanennyi információból ugyanígy – csóválta meg a fejét a férfi.

- Akkor?

- Mióta hazajöttem… azóta gondolkodok valamin.

- Azon, hogy Willnek volt igaza, aki a végsőkig kitartott mellettem, vagy neked, aki a végsőkig kitartottál a Menedék mellett? – mondta ki Magnus pontosan azt, amire a másik gondolt.

- Igen – ismerte be Declan.

- És?

- Lehetek őszinte?

- Elvárom, hogy őszinte legyél, Declan.

- Rendben – sóhajtott a férfi, majd eltűnődött. – Úgy vélem… Gregory Magnus azért alapította a Menedéket, hogy az a halála után is fennmaradjon. Vagy a te halálod után, vagy James halála után. Vagy akármelyikünk halála után.

- Szóval az első a Menedék.

- Az első az, hogy képesek legyünk segíteni az abnormálisoknak. Hogy képesek legyünk megvédeni őket az emberektől, és képesek legyünk megvédeni az embereket az abnormálisoktól. Még akkor is, ha te… egy agydaganattól megőrülsz, vagy egy pszichobogár bemászik a fejedbe, vagy bármi történik veled.

- Kösz – fintorgott Magnus.

- Magnus! Sebezhetetlennek hiszed magad, és igen… vagyunk még néhányan rajtad kívül, akik hiszünk ebben. Igen, én is. De tudod… Jamest is annak hittem, és már nincs itt velünk! Ez kemény lecke volt.

- Tudom – mondta vigasztalón Magnus. – És nem, nem vagyok sebezhetetlen. Bármikor történhet velem valami. A forrásvér ellenére is lehetek beteg, hisz bármikor jöhet valami mutáns vírus, ami áthatol a forrásvér által nyújtott védelmen. Vagy mentálisan befolyásolhat egy abnormális, amitől megint megőrülök, és veszélybe sodrom a Menedéket. Vagy bármelyik akcióba belehalhatok. És a Menedéknek azután is fenn kell maradnia, pontosan, ahogy mondtad. Vagyis helyesen döntöttél. Akkor mi a probléma?

- Will meg volt győződve róla, hogy a helyedre pályázom. Sőt, még arról is, hogy az egész lekvárt én kavartam, hogy kitúrjalak a helyedről. Meg arról, hogy az ujjam köré csavartam a triádot, vagy megvesztegettem őket, vagy tudom is én… A lényeg az volt, hogy én vagyok a főgonosz, aki ki akarom csinálni Magnust, hogy elfoglalhassam a székét.

- És nem így volt? – kuncogott a nő.

- Magnus, kérlek!

- El akarod foglalni a székem?

- Magnus, én tisztellek téged. Őszintén. És tudom, hogy a hálózat vezetésére te vagy a legmegfelelőbb ember.

- Míg nem veszélyeztetem a Menedéket.

- Magnus, én a legeszementebb parancsaidat is végrehajtom. Még akkor is, ha égnek áll tőle a hajam. Akkor is, ha kockáztatom az életemet, vagy a csapatomat. Egészen addig, míg le nem lövöd Nagylábat egy sötét sikátorban.

- Ezt majd észben tartom – mosolyodott el Magnus. – Legközelebb valami világosabb helyet keresek.

- Lehet veled komolyan beszélni? – akadt ki Declan.

- Én azt teszem, mióta beléptem az ajtódon.

- Frászt – rázta meg a fejét a férfi.

- Rendben, beszéljünk komolyan. De akkor válaszolj a kérdésemre!

- Magnus, én szeretem a munkámat, szeretem Londont, és ha nem olyan a helyzet, amilyen volt, meg sem fordult volna a fejemben, hogy a te pozíciódra pályázzak. Tudod…

- Igen?

- Nagyon, nagyon sokáig dolgoztam itt James alatt anélkül, hogy eszembe jutott volna egyáltalán, hogy én is vezethetném ezt a helyet. Sosem gondoltam rá. Bálványoztam Jamest, és tökéletesen elégedett voltam azzal, hogy neki dolgozhatok. Az, hogy a helyére léphettem… a halála után… számomra nagyon sokat jelent. De hidd el, bármikor, akár ebben a pillanatban is lemondanék a pozíciómról, ha visszatérhetne.

- Tudom, Declan. De te vezető személyiség vagy, és nagyon jól vezeted a házadat. És képes lennél arra, hogy vezesd a hálózatot.

- De te Willt szánod utódodnak, ha a sors úgy hozza, hogy szükség lesz rá – fürkészte Declan a főnökét.

- Will még nem áll készen – rázta meg a fejét Magnus.

- Azért neveled. Hogy eljöjjön a nap, mikor készen áll.

- Talán.

- Soha nem adsz egyenes választ, igaz? – bosszankodott a férfi.

- Elfogadnád főnöködnek? – kérdezett vissza inkább Magnus.

- Megint nem válaszoltál.

- Te sem.

- Én már számos kérdésedre válaszoltam, mióta beléptél az ajtómon. Őszintén, még annak ellenére is, hogy ezzel elástam magam jó mélyre – hívta fel a nő figyelmét Declan a nyilvánvaló igazságra.

- Will is képes rá – válaszolt végre érdemben Magnus.

- Vagyis? – nézett továbbra is kérdőn Declan a nőre.

- Igen – húzta el a száját a nő. – Most csalódott vagy?

- Igen, egy kicsit – tűnt fel egy féloldalas mosoly Declan arcán.

- Ugyan – mosolygott rá Magnus. – Ha mélyen magadba nézel, téged ide húz a szíved.

- Ne próbálj manipulálni, Magnus, engem nem tudsz – biztosította a férfi.

- Biztos vagy benne?

- Igen, biztos. Lehet, hogy ki tudod számítani, mire mit reagálok, lehet, hogy előre tudod, hogy egy helyzetben hogy fogok dönteni. Lehet, hogy azt is tudtad előre, hogy ebben a helyzetben mit fogok tenni… Mert ismersz, és mert ismered az embereket. Volt elég időd kitapasztalni az emberi viselkedést. De manipulálni nem tudsz.

- Akkor sem, ha nagyon szépen mosolygok rád? – ugratta a nő.

- Magnus!

- Rendben – adta meg magát a nő. – Nem manipulálni akartalak, csak… valóban ismerlek. Imádod Londont, és ideköt James emléke.

- Ez nem volt fair – kapta fel a fejét Declan.

- De ettől még igaz – állította határozottan Magnus, de csak egy beismerő fintort kapott válaszul. – Declan, neked jó helyed van itt, és ezt te is tudod.

- Igen. De adott helyzetben mégis mit kellett volna tennem szerinted? Rád nem számíthattunk, és ahogy te magad mondtad az előbb, Will még nem áll készen rá. És amúgy sem volt sokkal beszámíthatóbb állapotban, mint te! Sőt, időnként rosszabbul festett… Ha vezető nélkül marad a hálózat, kitör a káosz. Az jobb lett volna?

- Természetesen nem. És egy szóval sem vetettem a szemedre, hogy a kezedbe vetted a dolgokat – mondta Magnus. – Az általam felállított szabályok szerint jártál el, ahogy azt vártam is.

- Kivéve a kinevezésemet – fintorgott Declan.

- Igen, kivéve azt – hagyta rá a nő.

- Lehet, hogy az túlzás volt.

- Igen, lehet – húzta össze a szemét Magnus. – Bár inkább te, mint Wexford.

- Kösz – fintorgott Declan.

- Komolyan gondoltad, amit Willnek mondtál?

- Sok mindent mondtam Willnek – hajtotta le a fejét Declan. – Egy részét komolyan gondoltam, más részét nem. Mire gondolsz?

- Arra, mikor azt mondtad, hogy ha egy év múlva eszemhez térek, boldogan lemondasz.

- Igen, ezt komolyan gondoltam.

- És mit nem?

- Magnus… abban a két napban elég sokat vitáztunk Willel. A vádaskodása és az indulatai engem is sokszor feldühítettek, hiába próbáltam megőrizni a nyugalmam. Mindketten mondtunk olyat, amit nem gondoltunk komolyan!

- De, szerintem mindketten komolyan gondoltátok minden szavatokat – állította a nő.

- Tudod mit, Magnus? Igen, tényleg komolyan gondoltam! Azt is, hogy azonnal lemondok, ha kiderül, hogy ártatlan vagy, és azt is, hogy ha nem, Will velem jár a legjobban, és nem egy Wexforddal! – vesztette el az angol hidegvérét egy pillanatra Declan.

- Nos, ez tény – értett egyet Magnus.

- Magnus, én az igazságot próbáltam kideríteni. És roppantul dühített, hogy Will lépten-nyomon keresztbe tesz nekem!

- Ő is az igazságot szerette volna kideríteni. Csak kicsit… máshonnan közelítettétek meg a dolgokat. És… nem igazán volt esélyetek… kideríteni, hogy mi történt valójában. Egyikőtöknek sem.

- Hagytam magam megvezetni… - csóválta a fejét még mindig hitetlenkedve Declan.

- Declan… ez egy nagyon gondosan előkészített terv volt. Hónapokat dolgoztam rajta. Minden apró részlet a helyén volt.

- Akkor is. Átvertél. Simán bevettem. Megvizsgáltuk Nagylábat, és halott volt. Te pedig minden kétséget kizáróan mutattad a paranoia és a skizofrénia minden tünetét.

- Tényleg elhitted?

- Igen. Főleg, mikor megtaláltuk a biztonsági kamera felvételeit. Sokkoló volt, de kénytelen voltam hinni neki. Pedig tudnom kellett volna…

- Mit?

- Hogy nem tennél ilyet. Ennél jobban ismerlek.

- Declan… hónapokig agyaltam a bizonyítékokon. Megingathatatlanok voltak. Így voltak kitalálva. Hinned kellett nekik, nem tehettél mást.

- Will nem tette. Őt nem verted át. Talán igazad van – sóhajtott Declan -, talán ő alkalmasabb…

- Declan… Willt az érzelmei vezették. És az ember érzelmei gyakran… nem hajlandók tudomást venni az igazságról.

- Bízott benned. Hitt benned. Jobban, mint a saját szemének.

- És szerinted a vakhit jó dolog?

- Magnus én most már komolyan nem értelek – kapta fel a fejét Declan, mert ez az egész beszélgetés, amit Magnusszal folytatott, percről percre jobban összezavarta. - Felszólalsz Will mellett, majd a következő pillanatban ellene. Aztán kiállsz mellettem, és a következő pillanatban azt mondod, hogy elszúrtam, meg túlzásba estem. Most már ne beszélj mellé! Melyikünk döntött helyesen?

- Mindketten. És egyikőtök sem – mosolyodott el a nő. – Komolyan mondom, ha nem félnék attól, hogy záros határidőn belül megfojtjátok egymást, kettőtöket együtt nevezném ki utódomnak – vigyorgott.

- Annak nem lenne jó vége – húzta el a száját megint Declan.

- De nem ám. Emberi sajátosság, hogy nem tudunk megosztozni a hatalmon – sóhajtott Magnus. – De most, hogy ezt ilyen szépen megbeszéltük, igazán megkínálhatnál már egy finom angol teával. Ezzel kellett volna kezdened.

- Esedezem a bocsánatáért, doktor Magnus – tűnt fel egy féloldalas mosoly Declan arcán. – Máris hozom a teáját – mondta neki, majd kisétált az irodájából.

Declan csupán néhány percet szöszmötölt a pár helyiséggel arrébb lévő kiskonyhában, hogy elkészítse a teájukat, de közben próbálta újra végiggondolni az eddigi beszélgetésüket. Nem és nem értette Magnus reakcióját. Biztos volt benne, hogy a nő tajtékozni fog, sőt, lelkiekben még arra is fel volt készülve, hogy úgy kirúgja, hogy a lába nem éri a földet.

Mindig tisztában volt azzal, hogy Magnus neki sokkal több mindent elnéz, mint másoknak… no nem hibát, hisz az ebben a szakmában végzetes lehet. A legkisebb hiba is életekbe kerülhet. Egy jó katona életébe, vagy akár ártatlan kívülállók életébe, akiknek halvány fogalmuk sincs az abnormálisok világáról. Szóval Declan minden erejével igyekezett elkerülni a legapróbb hibát is, de emellett tudta azt, hogy ő sokkal több mindent a szemébe mondhat Magnusnak, mint a többi ház vezetője. Ellentmondhat neki különösebb következmények nélkül, bár eredményt nem igazán szokott elérni a nővel szemben, de azért megpróbálhatta, ellentétben másokkal. Kicsit vissza is élt ezzel a kivételezett helyzetével, mert tudta, hogy a pimaszsága legtöbbször inkább mulattatja, mint bosszantja a főnökét. De azt is tudta, hogy ez alkalommal azért túllőtt a célon, éppen ezért volt érthetetlen számára a nő reackiója. Végül aztán csak vett egy nagy levegőt, és már vagy ezredszer állapította meg magában, hogy Helen Magnuson képtelenség kiigazodni, aztán a tálcával a kezében visszaindult az irodájába.

- Tudod, Magnus… azt hittem, jobban fogsz rám haragudni – nézett Declan kissé bizonytalanul a nőre, mikor letette elé az asztalra a tálcát. - Meg voltam győződve róla, hogy leszeded rólam a keresztvizet azért, amit tettem.

- Amiért a helyemre pályáztál?

- Amiért a helyedre pályáztam, amiért letartóztattalak, amiért rád küldtem a triádot, amiért nem tartottam ki melletted úgy, mint Will – sorolta az általa elkövetett vélt vagy valós hibákat Declan.

- A Menedék érdekét tartottad szem előtt.

- Te ennél önérzetesebb vagy – ellenkezett a férfi.

- Valóban – bólintott rá a főnöke.

- Vagyis?

- Szemmel tartom az ambicióidat, barátom – biztosította Magnus. – De hidd el, van ennél fontosabb dolgom is.

- Baj van?

- Válaszolj nekem őszintén, Declan, a házvezetők közül hány olyan van, akiben feltétel nélkül megbízol?

- Tudom, hogy mindannyian professzionális szinten végzik a munkájukat – tűnődött el Declan. – Ezért ültetted oda őket, ahol ülnek. Jó katonák, és jó szakemberek. Na jó, kivéve Wexfordot… őt nem igazán értem, miért nevezted ki, de hát a te dolgod. Majd, ha kitúrtalak a székedből leváltom.

- Most én mondom, hogy nem beszélj mellé! – mondta szigorúan Magnus. – Válaszolj a kérdésemre! Hány olyan van köztük, akire kérdés nélkül rábíznád akár az életedet is?

- Rajtad kívül? – kérdezett vissza Declan, de Magnus már csak egy kérdőn felvont szemöldökkel válaszolt. – Rajtad kívül kettő – válaszolt végül a férfi.

- Sejtem ki az a kettő – tűnt fel egy halvány mosoly a nő arcán. - Nekem azért egy kicsit több – sóhajtott. – Hat, talán hét. De ez közel sem tizenkettő. És Wexfordra lassan egy döglött csirkét nem bíznék, nem egy abnormálist. És hidd el, ez jobban aggaszt, mint az, hogy te a helyemre pályázol.

- Magnus, én nem… - tiltakozott volna Declan már vagy századszor az elmúlt másfél órában, de aztán inkább csak megcsóválta a fejét. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam.

- Miből gondolod, hogy így van? – kérdezett vissza a nő. – Magadnak csalódást okoztál?

- Ezt még nem döntöttem el – csóválta a fejét tovább Declan.

- Ott voltál, mikor szükség volt rád. Az első hívó szóra jöttél, megindítottad a nyomozást, és valóban mindent megtettél, hogy kiderítsd az igazságot. És végül segítettél letartóztatni a rosszkislányt.

- Azért közben tettem még ezt-azt.

- Utólag kétségbe vonod a döntéseid helyességét?

- Tudod, utólag több információval rendelkezem, ami adott esetben jól jött volna, hogy jobban tudjak dönteni – mondta egy kis cinizmussal a férfi.

- Ki kellett játszanom a telepatákat. Ez volt a lényeg. Ha akármelyikőtök tudott volna bármilyen keveset is a történésekről, az veszélyeztette volna az egész terv sikerét.

- Akkor viszont nem vetheted a szemünkre, hogy abban a helyzetben úgy döntöttünk, ahogy.

- Egy szóval sem tettem szemrehányást egyikőtöknek sem.

- Igazad van – látta be Declan. – De akkor…

- Akkor mi a fenének jöttem ide, ahelyett, hogy nyugodtan csicsikálnék az ágyamban? Mert tudtam, hogy gyötrődsz azon, ami történt.

- És gondolod, hogy ettől a beszélgetéstől bármi könnyebb lett?

- Miért, nem? – nevette el magát Magnus.

- Nem igazán.

- Azt hittem, segít, ha tudod, hogy én nem haragszom rád.

- Kösz. Ez valóban segít. De ettől bennem még nem tisztultak le a dolgok. Ha több hitelt adok neked… és Willnek… ha összedolgozunk…

- A bizonyítékoknak hittél.

- Mint a mellékelt ábra mutatja, a bizonyítékok is hazudhatnak. Csak akkor nem tudom, mi a fenében bízhatnék még. Lehet, hogy annyit értél el ezzel az egésszel, hogy legközelebb már azt sem hiszem el, amit látok.

- Ez talán még hasznodra is válhat, Declan – tűnődött el Magnus. – De többnyire hihetsz a bizonyítékoknak. Ez a lehetőség esetek elenyésző, legfeljebb egy százalékában fordul elő.

- És nekem pont sikerült belefutnom ebbe az egy százalékba… Ez az én formám.

- Sajnálom, Declan – mondta Magnus, és ez alkalommal ő hajtotta le a fejét bűntudatosan.

- Te? Mit? – lepődött meg a férfi.

- Hogy felhasználtalak benneteket. Téged, és Willt, és a többieket.

- Rád senki nem haragszik, Magnus. Megoldottad az ügyet. Elkaptad az árulót, a Menedék újra biztonságban van. Eszement terv volt, de mint általában minden eszement terved, ez is sikeres volt. És a siker után mindig mindenki megbocsát mindent.

- Te sem haragszol?

- Nem. Bár – fintorgott a férfi – máskor örülnék, ha nem csinálnál ilyen őrültségeket. Vagy legalább beavathatnál valakit a terveidbe.

- Az nem én lennék – nevette el magát a nő.

- Ez tény. De ettől még mindannyiunknak rossz érzés volt… úgymond… csalódni benned. Te vagy a fő tartóoszlopa mindannak, amiben hiszünk, és ez alaposan meginogni látszott.

- Tudom, Declan. Tudom, min mentetek keresztül. De szükséges volt. Nem fogok magyarázkodni…

- Ezt nem is kéri senki, Magnus. Csak tudd… sokunkban összeomlana egy világ… ha ezek a dolgok tényleg megtörténnének. Legalábbis én valami ilyesmit éreztem, és gyanítom a csapatod is. És nem akarom még egyszer ezt érezni. Nem volt túl jó érzés. Még akkor sem, ha én próbáltam nem szétcsúszni. Amit mutattam, sokszor köszönő viszonyban sem volt azzal, ami bennem dúlt.

- Tudom, Declan. Sajnálom…

- Oké – sóhajtott a férfi. - De azért sűrűn nem szeretnék átélni ilyesmit.

- Vagyis ne lőjem le többször Nagylábat?

- Ha egy mód van rá…

- Jól van, majd igyekszem.

- Kösz.

- Még valami, amivel könnyíthetnék a lelkeden?

- Will most nagyon utál? – sandított a nőre Declan.

- Will most megkönnyebbült, hogy nem fogok teljesen bedilizni… aztán majd dühös lesz, de nem rád, hanem rám. Pont azért, mert felhasználtalak benneteket. Aztán majd lehiggad. Ami pedig téged illet, ha már képes lesz racionálisan gondolkodni, majd elönti a bűntudat.

- Én nem azt akarom, hogy bűntudata legyen – tiltakozott Declan.

- Tudom. De azért elég csúnyán beszélt veled, ráadásul alaptalanul, és ezt majd ő is belátja.

- Remélem. Will jó katona, és hasznos tagja a csapatodnak. És gyanítom, sokszor kell még együtt dolgoznunk, amit nem lehet úgy, hogy fúj rám.

- Valóban, akcióban nincs helye személyes érzelmeknek. Ezt Will is tudja.

- Remek, akkor már csak akción kívül fog rám fújni, ahogy Henry és Kate is.

- Henry egyáltalán nem fúj rád. Ha így lenne, nem nálad keresett volna először. Kate pedig, amilyen kis vadóc, általában felváltva fúj valamelyikünkre, majd megbékél. De visszatérve Willre… egy kérdésemre még nem válaszoltál. Elfogadnád főnöködnek?

- Most is őszinte választ vársz?

- Határozottan.

- Ha kineveznéd, nem tehetnék mást, mint hogy elfogadom.

- Ez nem volt meggyőző.

- Magnus! Will alig egy éve csöppent bele ebbe a világba! Tudom, és látom, hogy ez alatt rengeteget fejlődött, de még mindig nagyon sokat kell tanulnia. A munkánkról is, és a politikai háttérről is. Még nagyon sok olyan abnormális van, amivel nem találkozott, sőt, még csak nem is hallott róla. Vagány kölyök, én ezt aláírom, de még egy kicsit figyeljen és tanuljon. És készüljön fel arra is, hogy az igazi ellenség nem az abnormálisok, hanem az amerikai kormány, minden sallang intézményével együtt. A titkosszolgálat, a nemzetbiztonság, a hírszerzés… rosszabbak, mint egy csoport homoki rája.

- Igazad van, Declan. De figyel, és tanul. Ezért van mellettem. Adhatnál neki egy kicsivel több hitelt.

- Adok. De még ne akard beledobni a mélyvízbe – csóválta meg a fejét Declan. – Mindannyian sok évig tanultunk valaki mellett. Ez a mi érdekünk. Az övé is. És főleg a Menedéké.

- És… ha sok évig tanult mellettem…

- Magnus, mit akarsz hallani? Sokan vannak a szervezetben, akiket tisztelek és becsülök. Te, Pili, Ravi, a csapatom… mert sok kemény helyzetet éltünk át együtt, és sokszor fedeztük egymás hátát… Szóval az, hogy elfogadom-e Willt főnökömnek az attól függ, hogy kinevezed-e vagy sem. Az, hogy tisztelni és becsülni fogom-e őt, az attól függ, hogy mit fog bizonyítani. De… azt hiszem alaposan eltértünk attól a témától, ami miatt félholtan átrepülted a fél világot.

- Igazad van, Declan. Ezen még ráérünk gondolkodni. Remélhetőleg a közeljövőben nem lesz szükség arra, hogy akármelyikőtök is utódom legyen – mondta Magnus, majd felállt a helyéről, megkerülte az íróasztalt, és a másik oldalán Declan mellett a szélének támaszkodott.

- Jól döntöttél, Declan - szorította meg a férfi vállát egy pillanatra. - És Will is jól döntött. Nem áll szándékomban pálcát törni egyikőtök felett sem. De a te helyed itt van. Hidd el, James azt szeretné, ha vigyáznál a házára! Senki másra nem bízta volna, csak rád. Nagyon szeretett téged, és átadott neked mindent, amit csak tudott. Úgy nevelt téged, ahogy most én próbálom Willt. Remélem, én is ilyen szép eredményt érek el.

- James olyan volt, mintha apám lett volna.

- Tudom. Ezért nem szabad csalódást okoznod neki – mosolygott Magnus a férfira. – Amikor kineveztelek James helyére, még te is csak egy kölyök voltál.

- Azért ez nem volt olyan régen.

- Nem, tényleg. De helyt álltál, ahogy azt vártuk is. Nagyon hamar felnőttél a feladathoz. James tudta, hogy így lesz. Bízott benned. Maradj hű ehhez a bizalomhoz!

- Rendben – adta meg magát egy sóhajjal Declan.

- Declan, nekem sokat jelent az, hogy biztos pontként itt vagy. Hogy bármikor számíthatok rád. Hogy azonnal jössz, ha hívlak, és fedezed a hátamat, ha kell. És az is, hogy… hogy is fogalmaztad? Hogy minden eszement parancsomat végrehajtod. Szükségem van rád itt.

- Jól van, nem kell agyon fényezni, anélkül is itt vagyok a háttérben, ahogy mindig is itt voltam. Számíthatsz rám. Neked viszont minél előbb ágyba kéne kerülnöd, mielőtt összeesel.

- Ugyan… jól vagyok – vont vállat Magnus. – Inkább hazamegyek, mielőtt a többiek halálra aggódják magukat miattam.

- Tudod, Magnus… a barátaid körében ez egy jól megszokott érzés – nevette el magát Declan. - Csak akkor nem érezzük, ha alszunk. Bár… néha még az álmainkat is kísérti.

- Bocs – nevetett vele a nő is. – Akkor… hamarosan találkozunk.

- Remélem, nyugodtabb körülmények közt, mint a múltkor – fintorgott Declan.

- Igen, én is – bólintott rá Magnus, majd az ajtó fele indult, és a kilincsre tette a kezét.

- Azért legyezgeti a hiúságodat, igaz? – sandított vissza mielőtt kinyitotta volna az ajtót.

- Micsoda? – kapta fel a fejét Declan.

- Hogy csak egyetlen szavazat volt a kinevezésed ellen. A többiek mind elfogadtak vezetőnek.

- Meg kell mondjam – nevette el magát a férfi –, jó érzés volt. Amúgy… ki szavazott ellenem?

- Szeretnéd tudni, mi?

- Magnus!

- Nem, nem! Ezért titkos a szavazás – kuncogott Magnus.

- Wexford volt, igaz? – kérdezte Declan, de csak egy sanda mosolyt kapott válaszul. – És még én vagyok ambiciózus. Akkor ő mi? Egy megalomániás gyík? Ha valakit szemmel akarsz tartani, inkább ő legyen az!

- Kellő tiszteletet a házvezetők iránt, kedves kolléga – figyelmeztette Magnus.

- Persze, persze – hagyta rá Declan.

- Ne maradj fenn sokáig. Ma talán végre nyugodtan tudsz aludni – mosolygott még rá a nő, aztán kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

Declan még jó darabig tűnődve nézett utána. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy a főnöke valóban ilyen könnyedén veszi a történteket, vagy csupán el akarta altatni az éberségét ezzel a beszélgetéssel, hogy aztán egy későbbi időpontban, egy alkalmasabb helyzetben dörgölhesse az orra alá, ami történt. Vagy Magnus tényleg ismeri annyira, hogy tudja, nem hagyná el Londont, ha nem muszáj?

Végül aztán rájött, hogy ezekre a kérdésekre sosem találhatja meg önmagától a választ. Talán majd idővel. Talán majd lesz még lehetőségük beszélni róla később. Sokkal később, mikor már mindenkiben elcsitult a történtek visszhangja.

Egy órával később beletörődött ebbe a lehetőségbe, így felkelt a székéből, és a szobája fele indult.

Útközben szembejött vele Terry, csapatának exobiológusa és orvosa.

- Deco, minden rendben? – állt meg mellette, és a férfi látta, hogy aggódik érte.

- Persze, miért?

- Csak… kimerültnek tűnsz.

- Még nem pihentem ki az utat.

- Értem. Jól láttam az előbb, hogy Magnus járt itt?

- Áh, nem, biztos elnézted – fojtott el egy mosolyt Declan.

- Értem. Szóval nem hivatalosan volt itt. Vagyis… nem hivatalosan nem volt itt – nevette el magát a lány.

- Valahogy úgy. És te? Már rég aludnod kéne.

- Igen, épp… készültem lefeküdni, csak… eszembe jutott valami a pterodaptilok vizsgálati eredményeivel kapcsolatban, amit meg akarok nézni.

- Értesíts, ha találsz valamit – kérte még Declan, majd elköszöntek, és Terry elsietett a labor felé.

Declan is indult volna tovább, de eszébe jutott egy gondolat, így megállt az egyik ablaknál, a falnak támaszkodott, hogy végiggondolja.

Vajon ha ő kerülne hasonló helyzetbe, mint Magnus, az ő emberei hogy reagálnának?

Vajon az ő útját követnék, vagy Willét?

Vajon a főnökük mellé állnának, vagy a Menedék célkitűzései mellett tartanának ki a végsőkig?

És ő vajon melyiknek örülne jobban?

Tudta, hogy neki személy szerint rosszabbul esne, ha az ő útjára lépnének, de racionálisan gondolkodva mégis annak örülne a legjobban, ha úgy döntenének, ahogy ő is döntött. Hisz ő sem sebezhetetlen, még annyira sem, mint Magnus, így bármelyik akcióba belehalhat. De a csapatának még az után is dolgoznia kell mindazért, amiben hisznek, tovább kell folytatniuk a küldetésüket, függetlenül attól, hogy már nem ő vezeti őket. Hisz ennek az egésznek nem szabadna személyi kultuszról szólnia egyik vezető esetében sem, csupán a harcról, amit az abnormálisokért és az emberekért folytatnak.

Vajon Magnus is képes így gondolni? Vajon ő, aki a Menedék-hálózat megalapítójának a lánya, képes megérteni, hogy ez a dolog nem róluk szól? Még róla sem. Hanem mindazokról a célokról, amiket annak idején Gregory Magnus lefektetett. Az abnormálisok védelme független attól, hogy egyik vagy másik házat, vagy akár magát a hálózatot ki vezeti.

Igen, abban a pillanatban Declan képes volt valóban így érezni.

Aztán egy perccel később egy nagy levegővel visszatért a valóságba, elégedetten végignézett a birodalmán, majd elsétált a szobájába, és nyugovóra tért.