Tony Dinozzo a temetőben ált, és várt. Várt a csodára, hogy megtörténjen. Letérdelt a sír elé, a bűntudata megölte volna őt, ha nem jön el. Elveszette már rég ami fontos volt neki. Amikor még szülőhazájában élt. A hó esett, de őt nem érdekelte. A bűntudat, az ő hibája volt, az apja megmondta.
Az érzés, amikor hibáztatja magát a múlt dolgaiért, százszor elmondták neki aki ismert valamennyire, hogy nem az ő hibája volt, de nem hallgatott. A „barátai",- Gibbs, Abby, Ziva és McGee - nem ismerték őt, nem tudtak róla semmit, nem értették őt. Senki nem látja az álarcai mögött. A mindig csak a mosolygós, gúnyolódó, ingerkedő Anthony Dinozzo.
- Boldog Karácsonyt, hugi! – mondta szomorúan Tony. – Még találkozunk!
Tony felállt, a virágot lerakta a sírra, majd elindult ki a temetőből. Nem nézett vissza, nem akart a múltra gondolni. Elment, de majd visszajön, egyszer, talán.