Arthur tágra nyitott szemekkel nézett maga elé. Édesanyja görcsösen fogta a kezét, rázta a fejét, és semmiségekről beszélt. Arthur nem hallotta, hogy miről. Az előtte lévő asztalon hagyott órát nézte folyamatosan. Ez az óra néhány másodperc alatt megváltoztatta az életét. A Királynő órája.
- De ... de miért pont én ...? - kérdezte alig hallható hangon. Szemeiben elkezdtek gyűlni a könnyek, mikor apja szigorú tekintetével találkozott.
- Az óra téged választott ki. Nincs mit tenni - mondta, majd kiment a szobából. Édesanyja letérdelt elé, és szorosan megölelte.
- Ne sírj, Arthur, nem kell emiatt sírni. Büszkék vagyunk rád - próbálta nyugtatgatni, de sajnos sehogy sem sikerült. A sós könnyek végigfolytak az arcán, még szorosabban vonva magához az anyukáját.
Anyukája csitítgatta, szólítgatta, mondta, hogy minden rendben lesz. Arthur nem hitt neki. Nincs semmi sem rendben. Ő nem lehet királynő! Először is, ő fiú. Bár tudta ő is jól, hogy a posztokon a nem nem számít. De attól még mindig ott van az a tény, hogy ő még csak tizenkét éves ...
Amikor a testvérei megtudták, még jobban csúfot űztek belőle. Még jobban kigúnyolták, még jobban megtaposták a büszkeségét. Eddig is utálta a testvéreit, na de most már még jobban. Apja a leghalványabb jelet sem mutatta, hogy érdekelné őt ez az egész. Nem mintha Arthur törődött volna vele. Az egyetlen, amit az apjától és a testvéreitől tanult, az az volt, hogy hogyan hagyjuk figyelmen kívül a sértegetéseket.
Egyik nap aztán beállított a Jack, Wang Yao, és elvitte a földi pokolból egyenesen a palotába. Még nem tudta eldönteni, jobb lesz-e a palota, mint az otthona, de reménykedett benne. Néhány hónap alatt tökéletesen beilleszkedett, a koronázást megtörtént, és mindent megtanult, amit csak tudni lehetett a királyságokról.
Évek teltek el. Sok-sok év. Amennyire utálta a tényt, hogy ő lesz a királynő, annyira elégedett volt az egésszel. Visszaemlékezett, mikor még azt sem tudta, mit hogyan kell csinálni, és Yao olyan nagy türelemmel oktatta mindenre, hogy érezte, neki tényleg itt van a helye. Csak egyetlen egy helyen sandított az egész. Majdnem nyolc év alatt sem sikerült megtalálni a királyt. Ez eléggé frusztráló lett egy idő után, főleg, hogy így még a király munkája is rájuk marad. Nem volt mit tenni, amíg az órák nem döntenek, addig semmit sem csinálhattak.
Idővel még meg is szerette a feladatokkal járó dolgokat. Királynőként sokszor kellett utaznia a királyságban. Ez főleg azért tetszett neki, mert Spadeset tenger vette körül, plusz még sok kicsi sziget is hozzá tartozott. Imádott tengerre szállni, mert csak itt érezte magát igazán boldognak és szabadnak. Nem hiába, az ősei hírhedt kalózok voltak.
Jó kapcsolatokat alakított ki a többi királysággal, főleg a királynőkkel.
Queen of Hearts volt a személyes kedvence, mert bennük volt a legtöbb közös. Átjártak egymáshoz teázni, könyveket cseréltek ki és jókat beszélgettek. Kiku bár nagyon udvarias volt, vele szemben mégis felszabadult, ga csak ketten voltak.
Queen of Diamonds egy eléggé kedves és szelíd lány. A látogatások alatt viszont Arthur megtanulta, hogy jobb, ha a lánytól tisztességes távolságot tart a bátyja, Jack of Diamonds miatt.
Queen of Clubs gyönyörű nő volt, és mindenek előtt nagyon kedves is. Sokszor edzettek már együtt, és mindenképpen sokat beszélgettek. Bár eléggé érdekes személyiség.
Ezeken gondolkodott végig a hazafelé vezető úton. Itt ült egy lovaskocsiban, integetve kifelé, miközben a kastély felé tart a kísérettel. A tömeg körülötte még nagyobb lett, mikor megérkeztek a fővárosba, Ace-be. Nem tartotta magát a legjobb királynőnek (pofátlanság lett volna, Yaonak köszönhetett sok mindent), de az évek alatt meg tudta magát szerettetni a lakossággal és a nemességgel. A nemességgel külön gondjai támadtak, de a lakosság hamar megkedvelte.
Éppen kifelé nézegetett az ablakon, mikor a kocsi megállt. Először csak várt, hátha újra elindul, de mivel semmi sem történt, kiszállt. Ennél nagyobb hibát nem is követhetett volna el. Mikor a lába már a szilárd talajt érintette, felnézett. Egy ember állt a lovak előtt és valamit ingerülten magyarázott a testőröknek. Abban a pillanatban a tömegből valaki kiugrott eléje, kést tartva a kezében. A döbbenettől nem mozdult meg, és csak annyit hallott, hogy valaki azt kiabálja, hogy "Vigyázz!". A kés már hajszálnyira volt a szívétől, de akkor egy ismeretlen kéz kicsavarta a támadó kezéből a fegyvert, és a földre terítette. A tömeg csak állt vele együtt, majd valaki kirohant a tömegből egyenesen a megmentője mellé.
- A-alfred ..? Jól vagy ..? - kérdezte aggodalmasan, ám Arthur a hangját alig hallotta. Még jó, hogy tudott szájról olvasni. A fiú (most már Alfred) csak bólintott, majd felnézett Arthurra. A támadót átadta az őröknek majd ismét Arthur felé nézett.
- Hé, jól vagy? Eléggé rémültnek látszottál! - mondta vigyorogva, és Arthur érezte, hogy felforr a vére. Hogy merészel ez a taknyos kölyök így beszélni vele?! Hát nem tudja, hogy ki ő? Ezt persze nem mutatta ki, hiszen ő a királynő. Nem vesztheti el a fejét.
- Igen, jól vagyok. De megkérdezhetném, hogy kik vagytok?
- Én Alfred F. Jones vagyok, ő meg itt a bátyám, Matthew Williams - Arthur felvonta az egyik szemöldökét, majd jól végigmérte a két fiút. Matthewn látszott, hogy kicsit félénkebb, mint az öccse. Gyermeki arca van, kicsit lilás szemei, szőke haja, na meg persze az a kiálló kis szemben Alfred sokkal mosolygósabb, életvidámabb. Homokszőke a haja, azúrkék szemeibe pedig valami hihetetlen erőt vélt felfedezni Arthur. Neki is volt egy kiálló tincsecskéje, de messze nem olyan hosszú, mint Matthewnak. Szép, kidolgozott teste volt, és Arthur érezte, hogy simán rámondhatná, hogy jóképű. Öltözékük mind a kettejüknek teljesen átlagos volt. Alfrednek világoskék ing és sötétbarna nadrág, Matthewnak fehér ing és sötétkék nadrág.
- Örülök a találkozásnak. Szerintem nekem nem kell bemutatkoznom - a két fiú csak sokatmondóan bólintott, majd Arthur a kocsi felé intett. - Kérlek szálljatok be.
Alfred arca azonnal felragyogott, Matthew viszont rémültnek látszott, majd a bátyjára nézett kérdőn, aki csak vigyorgott rá, így a végén ő is elmosolyodott. Arthur beszállt a kocsiba, a két fiú pedig rögtön követte őt. Az ajtó mögöttük becsukódott, és ők újra elindultak. Egy ideig csak némán nézték egymást, majd végül Arthur törte meg a csendet.
- Először is, meg szeretném köszönni, hogy megmentettél, Alfred. Nagyon hálás vagyok érte.
- Szívesen! Egy hősnek ez a dolga! - Arthur önkéntelenül is mosolyra húzta a száját. Hős. Hősök nem léteznek.
- Elnézést kérek felség a viselkedéséért. Ő mindig ilyen. - mondta Matthew, és Arthur csak bólintott.
- Akkor, ha nem bánjátok, amíg megérkezünk a palotába szeretnélek jobban megismerni titeket.
- Persze, hogy nem! - mondta vidáman, majd a testvérére nézett. - Én az amerikai kerületből származok, Matt pedig a kanadaiból. A szüleink egymásba szerettek és lényegében egymás mellett nőttünk föl. Itt lakunk már egy ideje ... már vagy tíz éve.
- A szüleitek biztos büszkék lesznek rátok, ha hazamentek - a két fiú erre lesütötte a fejét. Arthur érezte, hogy valami rosszat mondott.
- A szüleink ... a szüleink a legutóbbi járványban meghaltak. - suttogta végül Alfred. Arthur csak nézte őket.
- Elnézést. Nem tudtam. Kérem felejtsétek el. - Alfred azonnal felkapta a fejét, és Arthur szemeibe nézett.
- Oh, nem baj! Igazán ... nem tudhattad ... a királyság működése biztos sok idődbe telik, ilyenekre nem juthat időd ...
- Alfred! - kiáltott egy fel Matthew, majd Arthur hűvös tekintetével találkozott. Matthew megrémült, és megszorította Alfred kezét. A csend kezdett már terhelőnek tűnni mind a két fél számára. Arthur kinézett az ablakon, és nyugodt, ám éles hangon megszólalt.
- Sok időmet elveszi, de mindig is törődtem a népemmel. Már csak magam miatt is. De a betegségekről nem én tehetek, és nem tarthatom számon kinek a kije halt meg a járványokban.
A kocsi belsejét csak az ablakokon beszűrődő csöppnyi fény világította meg valamennyire. A félhomályban viszont Arthur smaragdzöld szemei világítottak. Alfred mindannyiszor beleveszett a látványba.
A kocsi hirtelen megállt, az ajtó pedig kinyit. Arthur kiszállt, és gyors léptekkel ment előre, hátra sem nézve, hogy követi-e őt a két fiú. Alfredék döbbenten néztek körbe, mikor meglátták a hatalmas palotát. Még sohasem látták ilyen közelről. Hat hatalmas tornya volt, és egy tíz méter magas kőfal vette körül. Maga az épület sötétkék volt, a tornyok teteje pedig lila. A legmagasabb torony tetején lobogott büszkén a királyság zászlaja.
Miután észrevették, hogy lemaradtak a királynőtől, gyors léptekkel, a szemüket folyamatosan a palotán tartva utolérték. A hatalmas fémkapuk kitárultak, és betekintést nyertek a palota belsejébe. Ha eddig gyönyörűnek és csodálatosnak vélték a palotát, akkor ez még rátett egy lapáttal. A padló, a falak és a mennyezet mind fehéres-kékes márványból készült, a csillárok pedig gyémántból. Amint beléptek az előtérbe, a Kirkland és a Wang család címerével találkoztak. Arthur visszafordult, és elmosolyodott azon a tényen, hogy a két fiú kikerekedett szemekkel bámulja a tágas termet. Neki is ez volt az első reakciója.
Amikor Arthur látta, hogy már figyelnek rá, intett a fejével, hogy kövessék. Alfredék elindultak, de egy szolga a nehéz holmik cipelése közben majdnem elesett, de Alfred ezt még időben észrevette, és fél kézzel felemelte a több kilós csomagokat. Arthur meglepődve nézte, Matthew pedig csak biccentett. A szolga megköszönte, majd odébbállt. Egy szintén hatalmas terembe érkeztek, amelynek a közepén egy hosszú ebédlőasztal díszelgett. Egy ajtó volt a terem másik végén, amit Matthewék a konyhának gondoltak. Arthur helyet foglalt, és ők is követték a példáját. Nem sokat kellett várniuk, az ebéd hamarosan megérkezett. Végig csöndben ettek, egészen addig, amíg a főfogást ki nem hozták. Arthur egy kicsit sótlannak érzete az ételt, de nem szólt semmit.
- Ez egy kicsit sótlan, meg egy kis vanília még finomabbá tette volna - suttogta Matthew inkább a levesnek, mint a teremben ülőknek. Arthur egy pillanatra felkapta a tekintetét, majd újra lenézett. Remek ötlete támadt.
Megvárta, amíg mind a ketten befejezik az étkezést, majd mikor fel akartak állni, nemes egyszerűséggel leintette őket, mire visszaültek a helyükre. Kérdőn néztek a királynőre.
- Mivel megmentettétek az életemet, és láttam, hogy van bennetek valami, ami a palota javára válhat, ezért úgy döntöttem, hogy felfogadlak titeket, mint alkalmazottakat. Itt lakhattok a palotában, de csak akkor, ha elfogadjátok a munkát. - Alfred és Matthew egyszerre kapta föl a fejét a hallottakra.
- És milyen munka lenne az? - kérdezték egyszerre. "Látszik, hogy együtt nőttek fel." - gondolta magában Arthur.
- Matthew, látom neked van ízlésed az ételekhez. Gondolom tudsz főzni, igaz? - Matthew csak biccentett. - Akkor lennél a szakácsom? - egy sokkal határozottabb biccentést kapott válaszul.
- Alfred, a reflexeid jók, és nagyon erős is vagy, ami a szolgával való találkozásnál világossá vált számomra. Arra gondoltam, hogy neked tökéletesen megfelelne a testőri munka. Elvállalod?
- Igen! Ezerszer is igen! Igaz, Matthie? - Alfred majd kiugrott a bőréből. Arthur felállt, és mosolygós arccal megszólalt.
- Akkor üdvözöllek titeket a Kingdom of Spades kastélyában!
M: Első fejezet ... Végreee! xD Ez lesz az első hosszabb terjedelmű fanficem, úgyhogy a kommenteket nagyon szívesen fogadom~