Első rész

A hó nagy pelyhekben szállt le London varázsló negyedének utcáira. A macskakő helyenként felvillant, ahol az emberek eltaposták a fehér havat. Minden békés volt, csak néhány ember lézengett még az utcán, a többiek a családjuk körében ünnepelték a karácsonyt. Draco fázósan összébb húzta kabátja gallérját. Lehelete párafelhőként gomolygott előtte. Pár évvel ezelőtt egy könnyen elvégezhető melegítő-bűbájjal járt volna túl a zord idő eszén, most mégsem nyúlt a varázspálcája után. Régóta nem használt mágiát, csak ha a szükség úgy hozta, hogy nincs más választása.

Már nem számolta, hányadik karácsonyt tölti magányosan az utcákat róva. Egyedül, egy szál magában sétált minden évben, társasága sosem volt. A háború utáni években a Malfoy család vagyona és befolyása oly mértékben megcsappant, hogy a család kénytelen volt eladni a legtöbb ingatlanját, hogy ne jussanak koldusbotra. Narcissa ékszereinek java részét zálogba adták, és Draco örökségét is felélték. Mindannyijukat megviselte a mellőzöttség érzése, a néhai pompázatos életük széthullása.

A Malfoyokról két évig senki nem hallott. Eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna. Egy nap Lucius megelégelte a szerény életet, és összekaparta az összes galleonjukat, hogy még egyszer utoljára szerencsét próbáljon. A szerencse ezúttal mellé szegődött, és egy éven belül a megmaradt pénze megsokszorozódott. Az újonnan szerzett vagyonnal jöttek a régi barátok is. Narcissa megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor szépen manikűrözött ujjai között forgatta az év első báli meghívóját.

Draco nem lelt örömöt az estélyekben, nem érdekelte a káprázatos ruhákba bújt boszorkányok sokasága, akik mind az újgazdag Malfoy fiú kegyeiért harcoltak. A háború megváltoztatott benne valamit. Többé már nem akart az arrogáns, elkényeztetett úrfi lenni, aki volt.

Oly sok évig dúlt benne a harag a muglik iránt, akiket nem tartott érdemesnek, hogy a világon éljenek. Irigyelte azokat a mugli születésűeket, akik a varázslás képességével születtek. Ő is úgy hitte, hogy a tiszta vér, a származás előbbre való. Lenézte őket a barbár szokásaik miatt, amiért mindent erőszakkal oldottak meg. Az erősebb győzedelmeskedett a gyenge felett.
De mikor ott állt a csatatér közepén, körülötte elszenesedett fák, leomlott falak és vérző emberek, akik a Roxfortért, Potterért akár meghalni is képesek lettek volna… Rádöbbentette valamire. Mindaz, amitől félt, mindaz, ami taszította, nem volt különb, mint ő maga. Az eszmék, amiért oly sok éven át harcolt, még annál is rosszabbak voltak, mint amik egy varázstalan ember fejében születtek. A halálfalóknak is csak a hatalom és a pénz volt fontos, és ő nem akart közéjük tartozni.

Rádöbbent, hogy a mágia számára többé már nem adomány, csak átkos teher. A szülei látták a fiukon végbemenő változásokat, de homokba dugták a fejüket. Nem akarták észrevenni, hogy Draco többé már nem az, aki volt.
A fiú döntött, elmenekült otthonról, szakított minden családi hagyománnyal, és új életet kezdett. Minden bűnét megbánta, minden percet átkozott, amit halálfalóként töltött. Azt hitte, ennyi elég ahhoz, hogy az emberek is elhiggyék neki, hogy más lett. De a környezete nem felejtett olyan könnyen. Megbélyegzett volt, kirekesztett. Nem akart azokhoz tartozni, akik egykor a Sötét Nagyúr oldalán álltak, de a világos oldal követői sem fogadták maguk közé. Nem hibáztatta őket, megértette, hogy a vezeklése hosszú lesz és magányos.

DM/HG

A Falatnyi mennyországban már csak néhány vendég ült. A hely elcsendesedett, és lassan kiürült. Hermione kikísérte az utolsó vendéget is, és becsukta az ajtót. Fáradt volt, de elégedett. Minden díszdobozos karácsonyi pitének lett gazdája, minden tündértortát és krémest eladott. A falon lógó órára pillantott, mindjárt kilenc óra. Nem sietett, nem volt kihez hazamennie. Harmadik karácsonyát töltötte egyedül, mióta úgy döntött, hogy nem fog mindig Harry és Ginny nyakán lógni.
Az első karácsonyt kínszenvedésként élte meg, aztán lassacskán megszokta, hogy neki nincs kivel megosztania az életét. Tudta, hogy csaknem ő az egyetlen, aki még ilyenkor is nyitva tart, noha vendége már nemigen akadt ezen a késői órán. Hátrament a konyhába, hogy rendet tegyen, mielőtt hazaindul a lehangolóan üres lakásába.
Draco megállt a kivilágított kirakat előtt. Egy ideig tétován toporgott a hidegben, majd közelebb ment, és belökte az ajtót. A csengő azonnal jelezte a lánynak, hogy valaki betért hozzá.

– Egy kis türelmet kérek! – kiabálta ki a konyhaajtót meglökve.
A kis kávézó ünnepi díszben pompázott. Az asztalokra vörös damasztabroszt terítettek, mindenhol aranyszínű gyertyák égtek. Az ablakoknál és a plafonról gyöngyfüzérek és színes díszek lógtak. Az ízlésesen faragott pult üvegajtós részén ezüsttálcán kínált édességek várták a vendégeket. Mindegyik sütemény előtt kézzel írott tábla volt. A pult tetején egy üstben forralt bort pihent, az illata betöltötte a helyiséget. A hangulat magával ragadta a varázslót egy percre. A cukrászda meghitt volt és otthonos.
– Lassan már zárunk… – jött elő az eladótérbe Hermione, kezét egy kockás konyharuhába törölgette. – De ha szeretne valami ínycsiklandozó finomságot, szívesen becsomagolom, és hazaviheti.
Draco dermedten állt a félhomályban. Hermione kicsit közelebb ment, hogy lássa a vendég arcát, de a döbbenet hátrataszította egy lépést.
– Malfoy? – kérdezte bizonytalanul. – Tényleg te vagy az?
– Hah – horkantott Draco. – Úgy emlékeztem, eszesebb vagy annál, minthogy megkérdezed a nyilvánvalót – gúnyolódott. – Az emlékek bizony megszépülnek az idő múlásával…
– Nos, igen, tényleg te vagy az – nyugtázta a lány morogva.
Egy ideig mindketten szótlanul álltak egymással szemben. Hermione tetőtől talpig végigmérte a rég nem látott férfit. Draco haja kissé megnőtt, már majdnem az álláig ért. Pár napos borosta látszott az arcán, és a ruházata is sokkalta egyszerűbb volt, mint régebben. Malfoy nem viszonozta a kutakodó pillantást, teljességgel hidegen hagyta, hogy fest Hermione ennyi év után.
– Szóval idáig jutottál… Karácsony este egy cukrászában robotolsz, mint egy házimanó. – Kaján vigyor terült szét szép metszésű arcán.
– Nem vagyok alkalmazott – húzta fel az orrát Hermione sértődötten. – Az enyém a hely, és mint mondtam, éppen zárok. – Várakozásteljesen nézett a férfira.
– Szép dolog, mondhatom, kidobod a vendéget? Hol a jólneveltséged, Granger? – lépett közelebb Draco.
– Te nem vagy vendég, Malfoy, csak egy kellemetlenkedő alak – replikázott a lány.
– Milyen az az álomkönnyű pite? – fordult a pult felé Draco, mint aki nem is hallotta az előbbi sértést.
– Tessék? – kérdezte zavartan a lány.
– Az álomkönnyű pite. – A varázsló megbökte az üveget. – Csak tudod, mit árulsz, nem?
– Ja, de igen, nos, az könnyű és finom, barackos – kapott észhez a lány.
– Akkor két szeletet kérek elvitelre – fintorgott a férfi. – De aztán rendesen becsomagold ám!
Hermione kelletlenül a pult mögé sétált, és amilyen gyorsan csak tudta, becsomagolta a süteményeket. Mielőbb meg akart szabadulni a férfitól, és őszintén remélte, hogy ezután sem lesz gyakori vendég. Nem hiányzott neki, hogy mások előtt hozza kellemetlen helyzetbe.
Átnyújtotta a pitét, és elvette a vételárat.
– Köszönöm – mondta Draco könnyed stílusban.
– Hogy micsoda?
– Szentséges Merlin, te tényleg ostobább lettél? – lepődött meg Draco. – Na figyelj…Vettem valamit, te odaadtad, az illem úgy kívánja, hogy megköszönjem – magyarázta szarkasztikusan.
– Te soha semmit nem köszöntél meg. Főleg nem nekem.

A férfi megvonta a vállát, majd megfordult és távozott.

Draco fényt gyújtott aprócska padlástéri lakása előszobájában. A pite még meleg volt a bolti bűbájnak köszönhetően. A férfi letette a kabátját a konyhaszékre, és leült az asztalhoz. Az első falat felért egy mennybéli utazással. A tészta pihekönnyű volt, és szinte elolvadt a szájában. Egy röpke másodpercre elfelejtette saját nyomorúságos magányát, és szívét átjárta a melegség.

DM/HG

Karácsony másnapján Hermione korán kelt. Ebédre Harryék házába volt hivatalos, bár nem sok kedve volt hozzá, de nem akarta megsérteni a barátait. Godric's Hollow-ban harminc centis hó hullott az utcákra. A Potter házat már messziről meg lehetett találni. A házigazdák legalább ezer égőt használtak az otthonuk csinosítására. Hermione talpa alatt ropogott a szűz hó, ahogy elhaladt a többi szépen díszített ház mellett. A faluban néhányan szintén az utcát rótták, vendégségbe tartottak. Barátságosan biccentettek a lány felé mikor elhaladtak mellette.
Ginny sugárzó mosolyt villantott a lányra, mikor ajtót nyitott. James az anyja ruhájába kapaszkodva álldogált a küszöbön. A Weasley lány sugárzott a boldogságtól az újabb terhességének köszönhetően, Harry nagyon büszke apuka volt. A nappali túláradó díszítése már nem jelentett újdonságot Grangernek. Minden évben egyre több és több dísz kapott helyet az otthonos helyiségben. Elhessegetett a füle mellől néhány megbűvölt éneklő angyalkát, és megölelte Harryt.

Ginny igazán kitett magáért, az ebéd ínycsiklandozó volt, de a desszertet Hermione vállalta. Ez egy régi hagyomány volt, mióta kiderült, hogy bár Granger csapnivaló szakács, de a cukrászatban verhetetlen. Senki nem értette, miért volt olyan sikertelen minden alkalommal, mikor vacsorát adott, de egyértelmű volt, hogy még a méregkeverők is sikoltozva futottak volna haza, ha csak egy kanállal belekóstolnak a levesébe.
Idén is nagy nehézséget jelentett neki, hogy megtalálja a megfelelő ajándékot a barátai számára. Nem mert újabb könyvvel előrukkolni, mert azt tapasztalta, hogy Harry mosolya azonnal az arcára fagy, ahogy a kezébe fogja az újabb nehéz olvasmányt. Hermione sejtése szerint a férfi még egyik könyvbe sem lapozott bele. A lány magára erőltetett némi jókedvet, és helyet foglalt a díványon, ami természetesen vörös kárpitozású volt. James nagyon izgatott volt, szinte le sem vette a szemét Granger ajándékszatyráról. Mikor végre a kezébe kaparintotta a miniatűr versenyseprűt – ami szigorúan gyerek-biztos volt –, szinte arany–cikeszt lehetett volna fogatni vele. Ginny is hálásan fogadta a nyakéket, amit Hermione egy bolhapiacon talált, és ezúttal Harry is elégedett volt a pálca-karbantartó készletével.
Ám Hermione cseppet sem dobódott fel az ő ajándékától.

– Szerelmi leckék hitetleneknek* – olvasta fel hangosan. Harry védekezőn maga elé emelte a kezét, és a felesége felé bökött a fejével, mondván, nem az ő ötlete volt. – Hogy is mondjam…
– Csodálatos, káprázatos ajándék, amire mindig is vágytál? – vágott a szavába Ginny bizakodón. Szinte biztos volt benne, hogy Hermione örülni fog a könyvnek. – Tudtam, hogy tetszeni fog – paskolta meg a mellette ülő lány lábát.
– Én inkább azt mondanám, hogy ez egy igazán lényegre törő ajándék, és… Kicsit talán túlzás is. – Granger letette a dohányzóasztalra a giccses rózsaszín könyvet, igyekezvén nem felborítani azt a féltucatnyi dekorációt, amit a háziak az asztalra halmoztak.
– Nem tetszik? Harry, nem tetszik neki – sopánkodott Ginny.
– Ugyan, ezt nem mondtam – magyarázkodott Hermione. – Csupán én nem gondoltam, hogy ennyire rossz lenne a helyzet, hogy szerintetek már könyvre is szükségem lenne… Ami megmutatja az utat az elveszett boldogsághoz – hajolt a könyv fölé, és felolvasta a vastag betűvel szedett részt a borítón.
– Drágám, persze, hogy te nem látod vészesnek a helyzetet, de hinned kell egy külső szemlélőnek – erősködött a vörös hajú nő. – Idestova három kerek éve vagy egyedül, se egy randi, se egy valamirevaló udvarló. Ez téged egyáltalán nem aggaszt?
– Szeretek egyedül lenni, jól megvagyok magamban – felelte Hermione. – Sokat dolgozom, nincs időm romantikázásra.
– Már megint a kávézóval jön… – morgott az orra alatt Ginny.
– Szerintem itt az ideje egy kis desszertnek! – csapta össze a kezét Harry, elejét véve egy kibontakozó vitának. – Hermione, segítenél felvágni a tortát?

A lány morgolódva követte a barátját a konyhába, ahol újabb díszhalmazokon kellett átverekednie magát, hogy eljusson a konyhapultig. Ingerülten kezdte el kibontani a tortát, és gyakorlatilag meggyilkolta a süteményt egy hatalmas konyhakéssel.

– Szerintem már eléggé meghalt – fogta le Harry a lány kezét. – Ne vedd annyira magadra, Hermione. Tudod, Ginny eléggé hasonlít az anyjára, nem tehet róla – mosolygott Potter a szemüvegét igazgatva. – Nem kell olyan komolyan venned az ajándékod. Szerintem minden rendben van veled.
– Komolyan? – kérdezte reménykedőn a lány.
– Ginny kicsit nagy ügyet csinált belőle, ez minden.
Hermionét újra elöntötte a méreg.
– Már nagyon unom, hogy minden alkalommal az én nem létező szerelmi életem a téma, ha átjövök hozzátok – dohogott Granger. – Miért nem hagytok végre békén?
– Ígérem, hogy le fogom állítani Ginnyt – fogadkozott Harry. – Nyugodj meg, kérlek, és folytassuk az ünneplést, karácsony van.
Hermione hangosan kifújta a levegőt, és megrázta magát. Harrynek igaza volt, nem szabadna ennyire felhúznia magát ezen. Halványan elmosolyodott, és témát váltott a békesség jegyében.
– Te találkoztál mostanában valakivel a régi évfolyamtársak közül? – kérdezte, ahogy tányérokra helyezte a tortaszeleteket.
– Kire gondolsz pontosan? – Harry háttal állt neki, a fiókban kutatott a villák után. – Miért nem találok meg itt soha semmit? Szerintem Ginny direkt naponta átrendezi a konyhát, csak hogy engem bosszantson!
– Nyilvánvalóan – kuncogott a lány.
– Ne haragudj, hol is tartottál?
– Tegnap találkoztam Malfoyjal – mondta óvatosan Hermione. – Annyira furcsa volt, mintha nem is önmaga lett volna.
– Képzelem, még nagyobb hólyag lehet, mint régebben – mondta Harry. – Remélem, nem sértegetett téged, tőle minden kitelik. Ha legközelebb megint összefutsz vele, ne is állj vele szóba – tanácsolta barátian.
– Jó ötlet – bólogatott Hermione.
Harry megtorpant az ajtóban mielőtt visszamentek volna a nappaliba.
– Ahogy mondtam, ne húzd fel magad, ha Ginny megint rákezd – fordult Hermione felé. – Én nem erőltetek semmit, már megszoktam, hogy nem élsz mozgalmas életet. Nem volt sok komoly barátod, talán kettő-három, Ront nem számítva.
Hermione védelmébe akarta venni egyre szánalmasabbnak tűnő életét, de Ginny éles hangja belefojtotta a szót.
– Harry, csöngettek!

DM/HG

Hermione elgondolkozva ült egy kád forró vízben. Magával vitte az új könyvét is, bár egyre inkább azt gondolta, hogy bűn volt papírra vetni azt a sok ostobaságot. Az első oldal után már betegre nevette magát. A könyv szerint addig nem találja meg a boldogságot, amíg nem dönti el, hogy boldogan akar élni. A pozitív energiáit használva könnyedén szerelembe tud esni, ez csak akarat kérdése.

– Micsoda egy szemét! – A padlóra dobta a könyvet.
Megpróbált ellazulni, mélyeket lélegezni, de egy zavaró kis gondolat már befészkelte magát a fejébe. A barátai szerint egy csődtömeg, ha a férfiakról van szó. Nem akarta, hogy az legyen, nem akarta, hogy igazuk legyen. De még Ron is azt mondta neki a minap, hogy a kapcsolatuk azért volt olyan rövid életű, mert Hermione nem akart igazán boldog lenni.

DM/HG

Szilveszter napján az embereken úrrá lesz az izgatottság. Elszántan készülődnek az esti összejövetelekre, mindenki a legjobb formáját akarja hozni, hogy méltó módon búcsúztassák az Óévet. A pezsgők behűtve, a szendvicsek előkészítve és a világítás elhomályosítva, hogy a kellő időben elcsattanhasson pár bűnös csók. Remény költözik a szívekbe, és mindenkiben megerősödik a hit, hogy a következő év csak jót tartogat számukra.

Hermione nem tervezte előre a jövőjét. A mának élt, éppen azt a napot próbálta élvezni, amit aznap megélt. Csak sajnos ezt magányosan tette. Az egyhangúság kezdte hatalmába keríteni, de ő nem tudott rajta változtatni, meglehet, hogy nem is akart.
Egyetlen terve volt a mai napra. Minden évben december harmincegyedikén már hétkor bezárta a kávézót, hogy hazamenjen egy kicsit pihenni, majd egy termosznyi forró csokival és egy kockás pléddel felszerelkezve elindult a városi parkba, ahonnan csodás tűzijátékkal szórakoztatták az egybegyűlteket.

Az utolsó vendég is kisétált az ajtón. Hermione elfújta a gyertyák java részét, feltette a székeket. Lassan indulásra készen állt.

Draco energikus léptekkel lépte át a küszöböt. Hermione ijedten fordult a késői vendég felé.

– Visszajöttél? – pislogott Hermione.
– Szokásoddá váltak az ostoba kérdések? – kérdezett vissza Draco.
– Mindjárt zárok – morogta türelmetlenül a lány.
– Ilyen korán? – nézte meg az óráját a férfi. – Csak nem programod van, Granger? – gúnyolódott.
– Semmi közöd hozzá – vágta oda Hermione. – Mit akarsz? Jöttél elrontani az év utolsó napját?
– Nem tennék ilyet, megváltoztam. Tudom, hogy ezt nem hiszed el, csak ilyen egyszerűen, de akkor is igaz. – dohogott a szőke férfi. – Már nem vagyok az az undok kölyök, aki voltam. Felnőttem.
– Aham, ezt tisztán látszik – nyugtázta Hermione unottan. – Biztos így van, ha mondod.
– Te nem olvasol újságot?
– Persze, hogy olvasok újságot.
– Érdekes, hogy elkerülte a figyelmed az a több oldalas cikk, ami évekkel ezelőtt jelent meg a Szombati Boszorkányban – fonta karba a kezeit a férfi.
– Az nem újság, hanem szennylap – morogta Hermione. – Soha nem jártattam, és ezután sem fogom.
– Hát, igazán kár, mert ha olvastad volna a rólam szóló cikket, akkor most nem volnál ilyen pikírt…
– Jaj, látom, hogy égsz a vágytól, hogy megvilágosítsd az elmém. – A pult mögé sétált, hogy letörölgesse egy nedves ronggyal.
– Nem értesz te semmit, ahogy más sem. Felhagytam a régi életemmel, mert beláttam, mekkora ostobaság volt a Sötét Nagyurat követni. Megszakítottam a családommal a kapcsolatom, és semmi mást nem teszek azóta sem, mint hogy igyekszem megértetni az emberekkel, hogy más vagyok.
– Más – ismételte a lány.
– Nincs fekete mágia, nincsenek sötét eszmék, én más vagyok – sziszegte a férfi.
Hermione döbbenten nézett Dracóra. A férfi egy ideig tartotta a szemkontaktust, majd lebukott a pult elé, és a kínálatot kezdte tanulmányozni.
– Elvitelre lesz egy meggyes mennyország, egy kókuszos torony, és ne felejtsük el az áfonyás kosárkát sem – közölte társalgó hangnemben. – Megvan?
Hermione kapkodva a tortalapátért nyúlt, és gyorsan egy papírtálcára tette a süteményeket.
– Te Malfoy, mi ez az egész? – kérdezte a lány.
– Édesszájú vagyok, hívhatod a sajtót – húzta el a száját a férfi.
– Furcsa vagy – motyogta a lány, majd elővett egy csík papírt, hogy becsomagolja a süteményeket. Időnként lopva a férfira nézett, és mikor már majdnem elkészült a csomag, a papír élesen belevágott a mutatóujjába.
– Oh, a francba, ezt nem hiszem el! – kiáltotta a lány, ügyetlenül elszorítva az ujját. – Malfoy, segítenél?
A férfi ledermedve nézte a lányt.
– Kérlek, tudom, hogy súlyos lelki traumát okoz neked a tudat, hogy segítesz rajtam, de bal kézzel rettentő sután varázsolok.
– Én nem… nem – motyogott zavartan a férfi.
– Kérlek, nagyon fáj! – rimánkodott a lány. – Vágtad már el papírral a kezed? Baromi kellemetlen.
Malfoy kelletlenül elővette a pálcáját, és egyetlen mozdulattal behegesztette a lány sebét. Nagyon nem örült, hogy mágiát kellett használnia.
– Remélem most boldog vagy, Granger! – A lány zavartan pislogott felé. – Mennyi lesz?
– Három sarló ötven knút – felelte a lány az ujját vizsgálva.
– Tessék, az aprót tartsd meg – vágta az asztalra a pénzt a férfi, és felkapta a csomagját.

DM/HG

Hermione szabadon találta a kedvenc padját. Maga alá tette a kockás takarót, és elővette a termoszát. Szerencsére senki nem akart helyet foglalni mellette. Nézte az érkező tömeget, mindenki izgatottan várta a tűzijáték kezdetét. Teljesen átadta magát a hangulatnak, mondhatni boldog volt, egészen addig a pillanatig, míg meg nem pillantotta a rá szegeződő szürke szempárt.

– Szabad ez a hely? – mutatott a lány mellé Draco.
Hermione szája tátva maradt, és nem igazán érette, miért, de kicsit arrébb húzódott, és szó nélkül hagyta, hogy a szőke férfi leüljön mellé.
– Nem is gondoltam, hogy ma még összefutunk – mondta barátságos hangnemben a férfi, ami meglehetősen megijesztette a lányt.
– Na jó, mi ez az egész? Ez a barátságos, én egy másik Malfoy vagyok műsor? Az életemre akarsz törni? – kérdezte hisztérikusan magas hangon.
– Micsoda? – nézett rá értetlenül Draco.
– Azért küldtek, hogy eltegyél láb alól? Kinek állok az útjában, az apádnak? – kérdezte fenyegetően a lány.
– Merlinre, hallgass már el, mindenki minket néz – kérte Draco. – Nincs semmi baj, csak viccelt, senki nem akar megölni senkit… kivéve őt, mert ő egy hangulatgyilkos – forgolódott körbe a férfi.

Hermione feszengve mocorogni kezdett. Annyira abszurd volt, hogy Malfoy ott ül mellette, és nem akarja megátkozni. Nem hitte el, hogy a férfi más lett, és idegesítette a barátságossága. Ijesztő volt ilyen kedvesnek látni.

– Most egész végig nem fogsz megszólalni? Azt hittem, elég kedves vagyok veled.
– Mit vársz tőlem? Ez nem olyan megszokott tőled – magyarázta a lány, majd egészen lehalkította a hangját, mert nem akarta, hogy a muglik bolondnak nézzék. – Te az a fiú vagy, aki nyúlfogakat varázsolt nekem és csigát hánytatott Ronnal, és ötödikben…
– Te meg betörted az orrom – vágott a szavába a férfi. – Ne felejtsük el, milyen vérszomjas kis boszorka voltál.
– Csendesebben már! Mindjárt kezdődik a tűzijáték, és mi élvezni szeretnénk.

Mindketten bocsánatkérőn néztek az idegen nő felé. Majd az ég felé fordították tekintetüket. Hermionét mindig elvarázsolta a tűzijáték látványa. A fűzfára emlékeztető ezüst csillagok, a százfelé robbanó színes fénycsóvák, mind csodálatosan szép volt. Draco is az eget figyelte, ám olykor lopva a mosolygó, álmélkodó lányra pillantott. Nem mondta ki hangosan, de ő is örült a találkozásnak, ami eléggé összezavarta. Nem értette, miért ilyen kedves a lánnyal, nem értette, miért állt vele szóba egyáltalán. De valamilyen oknál fogva, most szívesen megfogta volna a kezét.

Hermione kezdett fázni, a tűzijátéknak vége volt, és úgy érezte, ideje hazamenni. Nem tudta, mit is kéne mondania, de Draco végül is a segítségére sietett egy nem túl kedves sértéssel.

– Mulatságos vagy nyitva felejtett szájjal – mosolygott a férfi. – Egészen ostobán festettél.
– Azt hiszem, ez volt a végszó – fintorgott sértődötten a lány, és felkapta a táskáját. – Nem kell elsietned a következő látogatást a kávézóba!
– Most mi rosszat mondtam? – értetlenkedett Draco, de Hermione már nem válaszolt, csak haladt előre az úton.
Draco visszaült a padra, és a kezébe temette az arcát. – Mégsem tud megváltozni? – kérdezte magától. Lenézett a földre, és megpillantott egy sötétlila sálat.
– Itt hagytad a sálad! – kiáltotta, de a lány már eltűnt a szeme elől.

Kelletlenül elindult haza. Nem szívesen volt otthon, ha ugyan kopár padlástéri egyszobás lakását otthonnak lehetett nevezni. A konyhában halomban álltak a koszos edények, a szennyes-kosár tele volt. Mindenfelé újságpapírok hevertek a padlón. Egy írógép várta a konyhaasztalon, hogy valaki újra elé üljön, és leüsse a betűket egy tiszta, fehér lapra. Draco keserűen nézett szét a szobában. Hol van már az a régi fényűzés, amiben felnőtt! A szolgálók, a finom ételek, a drága holmik, a tágas, tiszta hálószobája a luxus fürdővel együtt. Mintha millió éve lett volna, hogy otthon lakott a szüleivel.
Felakasztotta a kabátját az ajtó melletti fogasra, a sálat pedig ledobta a konyhaszékre. Akkurátus mozdulatokkal feltűrte az inge ujját, és nekiállt eltakarítani a koszos bögréket és tányérokat. Időnként hátra fordult, és a sálra pillantott. Elképzelte a lány nyakában, ahogy hozzáér a bőréhez.

– A francba! – szitkozódott, mikor egy bögre kicsúszott a kezéből a mélázása közben.

Mosogatás után felszedte az eldobált újságokat a földről, és elindult a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon. Dermesztő hideg volt a lakásában. A fűtése elromlott, de a háziúr még semmit nem tett az ügyben, hogy megjavítsa. Könnyűszerrel meleget varázsolhatott volna, de nem akart mágiát használni. Jó alaposan betakarózott, és leheveredett a kopottas pamlagra, hogy átolvassa a jegyzeteit. A sál még mindig ott árválkodott a széken, és a gondolatai minduntalan visszatértek felé. Ingerülten csapta le a dohányzóasztalra a lapokat, és odasétált a székhez. Óvatosan leemelte róla a sálat, és végigsimította a kezével. Finom szövésű, puha sál volt, nem tűnt túlságosan drágának. Azon kapta magát, hogy az orra elé tartja, és beleszimatol.

– Mi a fentét csinálok? – kérdezte ijedten. – Merlin gatyájára, teljesen becsavarodtam – korholta meg magát, majd ledobta a sálat az asztalra.

Visszaült a kanapéra, és újból olvasni kezdett, de nem igazán tudott a sorokra koncentrálni. Bosszúsan felsóhajtott, és megint odament a sálért. Ezúttal hosszasan belélegezte a szövetből áradó illatot.

– Jázmin, tulipán és mintha rózsa lenne egy kis vaníliával keveredve – motyogta maga elé.
Aznap éjjel a sállal álmodott. Látta szállni a szélben, próbálta elkapni, de nem érte utol.

DM/HG

A szőke férfi tétován álldogált a polcok mellett, amin legalább ötvenféle női parfümöt árultak. Nem igazán értette, miért akarja megvenni azt, amit Granger is használhat, de a múltkori álma után egyszerűen akarta azt a parfümöt. Az egyik eladó észrevette a tanácstalanul keresgélő férfit, és mellé lépve megszólította.

– Jó napot, uram! – mosolygott kedvesen. – Segíthetek esetleg valamiben?
– Jó napot! – mondta kurtán a férfi. – Parfümöt keresek, egy bizonyos illatösszetétel érdekelne.
– A kedvesének lesz? – érdeklődött az eladó.
– Azt hiszem, ez lényegtelen az ügy szempontjából… Olyan parfümöt keresek, amiben van jázmin, tulipán, rózsa és egy kis vanília – sorolta Draco.
– Nem tudja esetleg a nevét, az sokat segítene.
– Ha tudnám a nevét, már én magam is megtaláltam volna – morogta a férfi, és otthagyta a döbbent nőt.

Hermione jókedvűen cseverészett az egyik mindennapos vendégével a pult felett, mikor Draco betért a kávézóba. Mindenki azonnal felé fordult, és kezdetét vette a találgatás, hogy vajon mit kereshet itt egy Malfoy. Draco utálta, mikor az emberek róla sugdolóztak, olyan meztelennek érezte magát ilyenkor, kiszolgáltatottnak és védtelennek.
Állát felszegve odasétált a pulthoz, és olyan pillantást küldött az ott ácsorgó meglett korú varázslóra, hogy szegény * azonnal visszaindult a szokásos asztalához.

– Mit akarsz? – mordult rá a lány cseppet sem szívélyesen. – Elüldözöd a vendégeimet.
Malfoy lerázta magáról a lány megjegyzését, és a pultra tette a sálat.
– A múltkor elejtetted a parkban – közölte, majd megköszörülte a torkát. – Gondoltam, hiányozni fog.
– Köszönöm – mondta a lány valamivel kedvesebb hangnemben. – Bár nem sietted el a vissza hozatalát, már majdnem egy hónapja, hogy elvesztettem.
– Dolgom volt, nem értem rá minden nap benézni hozzád… Egyébiránt azt mondtad, ne siessem el a következő látogatásom, szót fogadtam – vigyorodott el pimaszan, és kisöpörte a szeméből az odahullott szőke tincseket. – Nem tudtam, hogy már ez is baj.
– Mindegy, köszönöm, hogy elhoztad – vonta meg a vállát a lány.
Draco motyogott valamit az orra alatt, amiből nem lehetett érteni egy szót sem.
– Hogy mondtad? – nézett rá kérdőn Hermione.
– Csak azt mondtam… Jó illata van. – Draco a cipője orrát fixírozta, és nagyon remélte, hogy nem hangzott olyan szerencsétlenül, amit mondott, mint amilyennek érezte.
– Te megszagoltad? – Hermione két kézzel megkapaszkodott a pultban, hogy nehogy hátraessen a meglepődés erejétől.
– Dehogyis! – emelte fel védekezőn a kezét Draco. – Éppen az arcom közelében volt, mikor levegőt vettem.
– Te komolyan megszagoltad a sálam? – Hermione alig tér magához.
– Jó, igen, megszagoltam – duzzogott Draco. – Nehogy kihívd rám az aurorokat, nem követtem el bűncselekményt.

Hermione beharapta a szája szélét. Olyan kínos volt ez az egész, de úgy gondolta, illene valamivel kifejeznie a háláját, amiért visszakapta a sálat, amit az édesanyjától kapott.

– Nem kóstolod meg az újdonságunkat? Ananászos kocka, nagyon finom. – Igyekezett gondtalanak látszani, pedig feszengett.
– Ma még nem voltam a bankban… szóval…
– Meghívlak – vágta rá gyorsan a lány.
– Semmi szükség rá, nem szorulok alamizsnára – közölte támadón Malfoy. – Van munkám és rendes fizetésem, csak ma még nem volt időm elmenni a bankba.
– Nem akartalak megsérteni – védekezett a lány elpirulva. – Semmi hátsó szándék nem vezérelt. Az ötös asztal szabad ott a sarokban. Ülj le, mindjárt kiviszem.
– Úgy érted, itt bent egyem meg? – hökkent meg a férfi.
– Az időjárásra való tekintettel nem tettem ki a kerti asztalokat, de ha ragaszkodsz hozzá…
– Ötös asztal. – Draco megkereste pillantásával a helyet. – Pompás lesz.

Pár percre rá, hogy Draco helyet foglalt, Hermione odasétált az asztalhoz. Nem kis feltűnést keltett a szomszédos asztalnál ülő fiatal lányok körében. A lány a sütemény mellé kivitt egy csésze kávét is, és bizakodón biccentett a férfinak, hogy lásson hozzá nyugodtan. A hóna alatt tartott egy lapot, és amint a kezei felszabadultak, azt is letette az asztalra.

– Na és mivel foglalkozol? – kérdezte a lány kissé zavartan. – Említetted a munkád miatti elfoglaltságod…
– Író vagyok – motyogta az orra alatt a férfi.
Hermione felvillanyozódva mosolygott. Szívesen megkérdezte volna, hogy miről ír a férfi, de két betérő vendég éppen akkor sétált a kiszolgálópulthoz.
– Itt hagytad az újságod – szólt utána a férfi.
– Azt neked vittem – szólt hátra a válla felett a lány.
– Azt hittem, nem járatod a Szombati Boszorkányt – vonta fel a szemöldökét Draco. Hermione csak megvonta a vállát. – Kis hazudós – suttogta maga elé a férfi.

DM/HG

Este nyolckor a szőke varázsló volt az egyetlen, aki még mindig ott ült az asztalnál. Hermione elvégezte szokásos rutin takarítását, és készült bezárni a boltot. Nem bánta, hogy ezúttal nincs egyedül. A felismerés, hogy nem idegenkedik Malfoy közelségétől, furcsa érzésekkel töltötte el. Elgondolkozott rajta, mit szólnának a barátai, ha itt találnák régi iskolai ellenségüket. Biztos volt benne, hogy Harry és Ron azonnal nekiugranának Malfoynak, és ezért nem is igazán hibáztatta volna őket. Számára is érthetetlen volt, hogy miért nem penderítette ki a férfit az első találkozásukkor. Valószínűleg a Malfoy lényéből áradó mély melankólia késztette arra, hogy normálisan viselkedjen vele, dacára annak, hogy mennyire nem szívlelte korábban.

Feltette az utolsó székeket is az asztalokra, felsöpört, lekapcsolta a világítást a pultban, majd dolga végeztével leült a férfival szemben, hogy szusszanjon egyet, mielőtt hazaindul.

–Tudod, valami nagyon érdekelne – fogott bele a társalgásba a lány. Draco érdeklődőn nézett rá. – Miért vagy ilyen … Nem is tudom, hogy fogalmazzak. – Tűnődve félrebillentette a fejét. – Más vagy, sokkal emberibb, normális, megközelíthető, barátságos.
– Ennyi jelző egyetlen mondatban – szólalt meg Draco. – Le vagyok nyűgözve, Granger.
– Komolyan kérdeztem. Mitől változtál meg ennyire?
A férfi fáradtan felsóhajtott, és kicsit hátrébb tolta a székét. Ez egy olyan kérdés volt, amit még soha senki nem tett fel neki az évek során. Az emberek java része nem vette észre a rajta végbemenő változást, nem vették a fáradságot, hogy jobban megismerjék. Már réges-régen elkönyvelték magukban, hogy ő rossz, és ezt sokkal könnyebb volt elhinni, mint belátni, hogy nincs igazuk.
– Ott állni a csata közepén, nézni, hogy az apád megalázkodik valaki előtt, aki valószínűleg már nem beszámítható, de az emberek mégis rettegnek tőle… Nos, ez felért egy arculcsapással. – Hermione figyelmesen hallgatta. – Úgy nőttem fel, hogy az egész életem a felsőbbrendűségről szólt, és ahogy néztem a körülöttem harcolókat, akik az életüket adták volna azért, hogy ne győzedelmeskedhessen az az eszme, amiről azt hittem, hogy helyes, rádöbbentett, hogy egy idióta voltam. Elvakított a pompa, amiben éltem, az anyám kényeztetése, a megfelelni akarás, hogy apám büszke legyen rám. De ez semmit sem jelentett olyanok szemében, mint te, akik adománynak tartották a mágikus képességeiket. Nekem természetes volt, hogy varázsolni tudok, jobbnak tartom magam mindenki másnál.
– Elég beképzelt voltál – értett egyet a lány.
– De a háború végeztével megtapasztaltam a másik oldalt. A szegénység cseppet sem szórakoztató, ha engem kérdezel – jegyezte meg szarkasztikusan. – Aztán megint elárasztott minket a gazdagság, és nekem már túlságosan zavaros volt minden. Az értékrendem darabokra esett, és egyszer csak azt vettem észre, hogy egy senki vagyok. Hazugság az életem. Estélyek, vacsorák, áhítattal sóhajtozó lányok, akik mind meg akartak kaparintani maguknak, de nem én kellettem nekik, nem az, aki voltam, hanem a nevemmel összeforrt jelentés. A hatalom és a pénz.

Hermione összevonta a szemöldökét. Egyszeriben olyan világos lett számára minden. A fiú, akit a szülei félreneveltek, szinte beleszületett a halálfaló szerepbe, de talán soha nem akart az lenni. Valószínű, az évek során nem is tudta, mit miért tesz, csak ösztönösen követte az apja példáját.

– Azt hittem, könnyen elhitetem másokkal, hogy megváltoztam. De a szüleim nem nézték jó szemmel, hogy már nem istenítem a néhai Sötét Nagyurat. A társaság szépen lassan kirekesztett, és nekem nem volt maradásom. Apámék a „barátokat" és a fényűző életet választották helyettem. Könnyedén lemondtak rólam. Én viszont a valóságban akartam élni.
– Elképzelésem sincs, milyen félelmetes lehetett számodra elismerni, hogy mindvégig egy tökfilkó voltál – somolygott a lány.
– Na igen, nem kellemes bevallani magadnak, hogy totál seggfej vagy.
– De azt még mindig nem értem, hogy miért álltál velem szóba…
– Egy szerencsés véletlen volt, hogy betértem ide, nem tudtam, hogy te vagy a tulaj. Nem igazán bővelkedem barátokban, ha annyira tudni akarod. – Draco szórakozottan babrált a kávéscsészéje fülével. – Te voltál a legértelmesebb lány az egész iskolában, gondoltam, egy próbát megér, még akkor is, ha griffendéles voltál.
Hermione enyhén elpirult a bók hallatán.
– Legnagyobb meglepetésemre, te legalább nem adtad ki az utam egyből, mikor megláttál.
– De igen! – vágta rá Hermione. – Szánt szándékkal voltam veled olyan udvariatlan, arra számítottam, hogy sarkon fordulsz, és soha többé nem látnak – ismerte el kicsit röstelkedve.
– Nem gondoltad komolyan – rázta meg a fejét a férfi.
– Tényleg azt hiszed? – kérdezte sejtelmesen Granger.
– Mindegy, nem számít, mert itt vagyok. Nincs szerencséd, Granger – vigyorgott.
– Tényleg nincs – vágott fancsali képet a lány.
Egy ideig szótlanul ültek, majd Hermione feltette a másik kérdést, ami egész nap a fejében motoszkált, mióta a férfi elárulta neki, hogy író.
– Nagyon meglepődtem, mikor azt mondtad, író vagy. Elmondod, min dolgozol?
– Hú de kíváncsi lett kiskegyed – viccelődött. – Valld csak be, hogy majd' beleőrülsz, hogy megtudd. – Draco egy öntelt mosolyt villantott felé.
– Nem igaz – ellenkezett a lány. A férfi egy szót sem szólt, csak nézte és várt. – Jó, egy kicsit talán érdekel, nem sok mindenkit ismerek, aki szereti a könyveket.
Ha jobban belegondolt, akkor talán nem is volt ilyen ismerőse.
– Rendben van… De nem árulhatom el, ki kell találnod. Neked, aki a tudás bajnoka, ez igazán nem lehet fogós kérdés. – Hermionét nem zavarta a férfi szavai mögött megbúvó enyhe gúny. Sőt, még kicsit mulattatta is, hogy Malfoy ennyire komolyan veszi magát.
– Rendben van – mondta elszántan. Draco összedörzsölte a tenyerét
– Bizonyára újságíró vagy.
– Nem talált. – Malfoy diadalmasan belebokszolt a levegőbe.
– Krimit írsz?
– Nem mondhatnám – húzta el a száját Draco.
– Akkor verseket, költő vagy? – Hermione bizonytalan volt.
– Még mit nem – színlelt felháborodást a férfi.
– Megvan! Romantikus novellákat írsz! – csapott az asztalra a lány.
– Az kéne még – ingatta a fejét.
– Hirdetéseket szerkesztesz?
– Távolról sem. Mi lesz, Granger, csak nem adod fel? – kérdezte felvonva a szemöldökét. – Erőltesd meg azt az okos fejedet.
–Hm…Akkor mondjuk…Nem, az nem lehet…
– Annyit elárulok, hogy könyvet írok.
Draco ütemesen dobolni kezdett az ujjaival az asztallapon.
– Ez nem segít – nézett Hermione a férfi kezére. – Feladom, nem tudom – nyafogta. – Van egyáltalán valami kézzelfogható lenyomata annak, amit alkottál?
– Úgy érted, megjelentem-e már nyomtatásban? – A férfi titokzatosan mosolygott.
– Egyszerű, elmegyek holnap egy könyvesboltba, és bármit írtál is, leemelem a polcról – közölte győzedelmes vigyorral a lány.
Draco mosolya árulkodó volt.
– Álnéven írsz, igaz? – kérdezte letörten.
– Itt az ideje, hogy induljak, nagyon élveztem a beszélgetést, megismételhetnénk valamikor. – Magára kanyarította fekete szövetkabátját. Hermione észrevette, hogy az egyik gomb lóg a cérnán, de nem tett rá megjegyzést.
Az ajtóhoz kísérte a szőke férfit, és tétován várt, hogy mond-e még valamit Malfoy. De a férfi csak elköszönt, és kilépett a kávézóból.
Hermione gyomra furcsán összerándult, mikor becsukta az ajtót és elfordította a kulcsot a zárban.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte az üres helységtől.

*A könyv címe eredetileg egy filmcím.
*Yeast – angol szó, jelentése: élesztő