CÍM: Árulók
JOGOK: Minden jog Rowlingé. Még mindig.
KORHATÁR: 16 év
JELLEMZŐK: Általános, sötét
FIGYELMEZTETÉS: Durva nyelvezet
LEÍRÁS: Alternatív hetes kötet, mely megpróbálja mindig más és más szereplő szemszögéből megközelíteni az eredeti könyv cselekményét, miközben halad előre a történet. Pl.: Piton, Neville, Luna, Ginny, Ron, McGalagony, Voldemort, a Malfoyok, Dean Thomas… Egyelőre ennyi szereplő jut az eszembe, de biztos, hogy bővülni fog a lista. Az eleje ismerős lehet, mert prológuskén szerepel az a korábbi novellám, ami elindította a továbbiakat. Jó olvasást !:)
Prológus
– Nehéz felfogású, éretlen társaság! – köpte dühösen a férfi a mondatot, egyenként megnyomva minden egyes szót. Számlálatlanul rótta a köröket a szobában, lebegő talárja a földet söpörve vékony porfelhőt szabadított fel a kopott szőnyegből.
– Megint készülnek valamire. Láttam a vacsoránál, bűzlött róluk a feszültség. Csak Carrow-ék figyelmetlenségének köszönhető, hogy nem vették észre az egyértelmű jeleket. Legalább okklumnetálnának! Ostobák!
– Túl szigorú hozzájuk, Perselus – érkezett a higgadt felelet az íróasztalon túlról, s ez a nyugodt, jól ismert hang csak tovább szította Piton dühét. – Még csak gyerekek, akik kicsit forrófejűbbek az átlagnál. Nem kell ezen meglepődnie. A nehéz idők nagy tettek véghezvitelére sarkallnak mindenkit. Nem neheztelhet rájuk. Bizony nehéz időket élünk…
– Én élek nehéz időket, maga már nem él – válaszolta kimérten.
– Óh, valóban, igaza van, kedves Perselus… Erről az apróságról mindig elfelejtkezem.
Piton elhúzta a száját a megjegyzésre; gyűlölte, amikor a festmény felhánytorgatta a múltat.
Megállt, s konokul nézett ki az ablakon: az újhold ragyogása erőtlenül tört előre a rozettás üvegtáblán, ezüstös pászmái vékony vonalakként terültek szét az igazgatói szobában. Nem nézett a falon függő portréra, mégis szinte látta a derűs csillogást Dumbledore tekintetében.
Hónapok óta, ha tehette, kerülte a festett kék szemek fürkésző vizsgálódását, melyek még mindig ugyanazt a hatást keltették benne, mint az igazgató életében: mintha röntgensugarak pásztázták volna a bensőjét, lemeztelenítve ezzel a lelkét, kéretlenül kipuhatolva minden eltemetett érzését, amit csak magának tartogatott, s legszívesebben nem osztott volna meg senkivel. Soha.
– És minthogy már nem élek – amit mellesleg nem győzök elégszer megköszönni Önnek –, megvan az az előnyöm, hogy anélkül oszthatom a bölcsességeimet, hogy ezzel bárkinek a jólétét veszélyeztetném.
– Nos, igen, ezt a csekély feladatot meghagyta nekem – felelte fanyarul Piton.
A festmény-Dumbledore kuncogott, Piton újra róni kezdte a köröket.
– Nem értem, miért kockáztatnak? Miért nem tudják csendben meghúzni magukat, mint a legtöbb diák? Miért kell folyton ellenszegülniük és értelmetlen akciókkal veszélyeztetni a testi épségüket? Griffendélesek!
– Ne ítélje el őket! Csak a bátorságuk hajtja őket.
– Sokkal inkább az ostobaságuk – horkantott Piton. – Fogalmuk sincs, mit kockáztatok, hogy védelmezni tudjam őket Carrow-ékkal szemben. Nagyon óvatosnak kell lennem.
– Valóban, nem könnyű a helyzete…
Piton készült epésen visszavágni, amikor megérezte a talárja zsebében az egyre növekvő forróságot. Máris elővette és a tenyerére fektette az arany galleont. Ott, ahol a készítő kobold kódjának kellett volna szerepelnie, most egy időpont izzott fényesen. Beigazolódott hát a gyanúja.
– Mennem kell – jelentette ki, máris széles léptekkel szelte át a szobát.
– Perselus, köszönöm – szólt utána csendesen a portré-Dumbledore. – Senki másra nem bíztam volna a diákok védelmezését magán kívül. Megfelelőbb embert keresve sem találhattam volna erre a feladatra. Végtelenül hálás vagyok Önnek azért, amit tesz.
– Tudom – biccentett kimérten Piton.
A tölgyajtó halk kattanással zárult mögötte.
~ ~ Á ~ ~
A talárja zsebébe süllyesztette a pálcáját és a galleonját, s közben elismeréssel adózott Hermione Grangernek, amiért annak idején kieszelte ezt a remek megoldást a DS-tagok egymás közötti észrevétlen üzenetváltására. Neki meg nem volt más feladata, csak le kellett másolnia a sajátját és eljuttatnia a szövetségesének.
Az időpont, amit az imént elküldött, tíz perccel későbbre szólt, sietnie kellett, így máris kidugta a lábát a meleg takaró alól. Milyen jó ötlet volt, hogy előrelátóan talárban feküdt le, s most biztosan nem zavarta fel szobatársait az öltözködése keltette apró zajokkal.
Átvágott a kör alakú helyiségen, meztelen lábszára megborzongott a szoba hűvös levegőjétől, mégis elégedetten mosolyodott el. Ezt máskor is megteszi, egész kellemes az azúrkék, puha szőnyeg selymes érintése a mezítelen talpán.
Akadálytalanul jutott le a klubhelyiségbe, a kandallóban már csak néhány zsarátnok égett éppen csak annyi fénnyel bevonva a helyet, hogy eltaláljon a kijáratig. Hangtalanul csukta be maga mögött a torony bejáratát.
Felhúzta cipőjét, majd lassan indult el a félhomályos folyosón. Tudta, hogy éjjelente halálfalók járőröznek a Roxfortban – mégsem riadt meg a késői kóborlástól. Nem csodálatra méltó bátorság hajtotta, ő csak erősen bízott a szerencséjében.
Nincs lehetetlen, csak nagyon akarni kell! Fő a pozitív gondolkodás! Sikerülni fog! – mindig ezt hallotta a szüleitől.
Lába rutinosan vezette a rejtett folyosóra, már számtalanszor bejárta ezt az utat ebben a tanévben. A találkahelyet ő javasolta, s professzora nem talált benne kivetnivalót. Egy ugrásra volt a toronyhoz, így könnyen újra a klubhelyiség biztonságában lehetett, ha veszélyesen közel kerülnek a lelepleződéshez.
Ebben is egyetértettek és könnyedén meggyeztek, mint ahogy sok minden másban az elmúlt évek során, ha bájitalokról volt szó. Nem mardekáros diákként meglepő tény lehetett jól kijönni Pitonnal, ezzel tisztában volt. Élesen emlékezett az első tanévére, már a legelső hónapban történt, akkor esett meg ez a fordulópont. A professzor egy egyszerű erősítő főzetet készíttetett a csoporttal. Az óra végén Piton az üstje fölé hajolt, ő meglóduló szívdobogással várta a véleményét. Lesz, ami lesz, bizakodón hitt a szerencséjében.
– Mentalevél nem volt a tankönyvi receptben, kisasszony – jelentette ki a professzor. – Nem – ismerte el halkan. – Akkor halljam, mi késztette erre a pimasz nemtörődömségre, amivel a tantervben szereplő előírásokat semmibe veszi? – Édesanyám mindig így készítette – vonta meg a vállát egyszerűen. Piton professzor csak mereven méregette, s ő már készítette fel magát a súlyos pontlevonásra. – Bár az eredeti tankönyvi recept ezt nem jelzi, a mentalevél egyes esetekben valóban csökkenti a bájital mellékhatásaként fellépő kellemetlen izomrángásokat. Igaz, kisasszony? – A professzor vontatottan beszélt, fekete szeme továbbra is kifürkészhetetlen maradt felhúzott szemöldöke alatt, s válaszra várva állt az asztala mellett. – Igen, és emellett olyan fátyolszerű színe lesz tőle a bájitalnak, mint az aranyló napfényben fürdő, zsendülő tavaszi búzamezőnek – tette hozzá a magyarázatot, amit édesanyjától hallott.
Ha erősen összpontosít erre az emlékére, akkor biztosra veszi, hogy ekkor látta először a professzor szája szélét felfelé rándulni azon alkalmakkor, amikor bájitalokról beszéltek. Ma már meg mert volna esküdni rá, hogy ez volt az első mosoly, amit Pitontól kapott. S ez az emlék olyan élesen élt az elméjében, hogy világosan sejtette, nem fog tovaúszni az elsuhanó évek szürke tengerében sem.
Igen, innentől számítva kedvelte Perselus Pitont.
~ ~ Á ~ ~
Piton határozott léptekkel hagyta maga mögött a kastélyt átszelő folyosók sorát. Nem óvatoskodott, nem nyugtalankodott. Arra az esetre, ha összefutna a még vele szemben is gyanakvó Carrow testvérekkel, volt kézenfekvő magyarázat a tarsolyában. Kiábrándítóan könnyű volt megvezetnie őket, emiatt korántsem aggódott. Csak a lányért.
Lehet, hogy Amycus és Alecto nem volt a körmönfont észjárás mintapéldája, de éppen ezért voltak kiszámíthatatlanok és veszélyesek. Különösebb latolgatás nélkül készek voltak bárki torkának nekiesni, akiről úgy vélték, hogy veszélyezteti a frissen szerezett hatalmi pozíciójukat – legyen az diák, tanár, vagy éppen az Új Rend igazgatója.
Mint az acsarkodó, megkötött kutyák. Piton mélyen megvetette őket.
A testvérpár kereste a lehetőségeket, melyekkel befolyásukat megszilárdíthatták, s nem riadtak vissza semmilyen alantas, gusztustalan eszköztől. Elsődleges szándékuk a rettegés fenntartása volt az iskolában, és nem válogattak az eszközökben, amelyekkel célba érhettek: óráikon rendszeressé vált a durva erőszak, nemegyszer kínzás. Piton megpróbálta szorosan fogni a gyeplőt, anélkül, hogy rávetült volna az árulás akár leghalványabb árnyéka is. Vékony kötélen egyensúlyozott.
A diákok többsége meghúzta magát az új rendszerben, s nem mutatta az ellenállás morzsányi szándékát sem. Kivéve egy maroknyi csoportot.
Eleinte apróbb csínytevésekkel indult a tevékenységük, néhány halálfaló ellenes felirat, ami az éj leple alatt került a Nagyterem falára, aztán szétszórt pergamenfecnik a bejárati csarnokban, melyek ellenállásra biztatták a diákokat. Végül gyorsan elharapózott a nyílt engedetlenségük, Alecto és Amycus óráin rendszeressé vált a szájalás és az utasításmegtagadás. Nem kellett a testvérpárnak észlénynek lennie ahhoz, hogy összerakhassák a részleteket, s nem is haboztak busásan megtorolni minden addigi vélt vagy valós ellenszegülést. Longbottom mostanság több Cruciátust kapott, mint reggelit.
Ostoba griffendélesek! Legalább ésszel csinálnák! Mint ez a lány.
Piton befordult az utolsó sarkon, ez a folyosó is kihalt volt, a csöndet nem törte meg csak az a néhány örökfáklya sercegő pattogása, melyek narancssárga lánggal égve vonták be fényükkel az évszázados kőfalakat. A folyosó távoli végén volt a rejtett átjáró, tökéletes hely a találkáikhoz. A lány választotta a helyet, s ez remek elgondolás volt.
Kedvelte ezt a lányt. Na, nem azért, mert szerette volna kedvelni, ha rajta múlott volna, akkor ugyanúgy semmibe tudja venni, mint minden más diákját a tanári pályafutása alatt. De ez nem rajta múlott. Sajnos.
Egy kezén meg tudja számolni, hogy professzori kinevezése óta hány olyan tanulóval találkozott, akik kiemelkedő sikereket értek el a keze alatt. A legtöbb ilyen diákja felejthető volt: karót nyelt grangerök – azóta nevezi így őket, amióta ismeri a bosszantó griffendélest – , akik kínos precízséggel követték a tankönyvi recepteket, figyeltek az előadásokon, lelkes kutatómunkát végeztek és mindig maximálisan felkészülve álltak elé a bájitaltanórákon. De ez a lány másmilyen volt, s ez hamar kiderült.
Már az első alkalommal feltűnt a tehetsége, amikor először tette be a lábát a pinceterembe. A mozdulatain, ahogy a bájital alapanyagokat szelte, elsőre látszott a hozzáértése. Volt benne gyakorlata, ebben Piton nem kételkedett, lerítt róla, hogy nem először csinálja – mégsem ez keltette fel a kitüntető érdeklődését.
Volt a mozdulataiban valami könnyedség, valami megfoghatatlan gyakorlatiasság, amit Piton még csak olyan bájitalfőzőkön látott, akik szívből szerették a tudomány ezen ágát. A tankönyvi recept csak mellékes irányadó volt a lánynak, a megérzései vezérelték, ösztönből csinálta, amit csinált.
Igen, az első pillanatban lenyűgözött.
Először megpróbálta semmibe venni, aztán gúnyolódott vele, de ebben a lányban megvolt az a bosszantó tulajdonság, hogy könnyedén leperegtek róla a távolságtartó próbálkozásai. Évekig figyelte, és fokozatosan kedvelte meg a lányt, s amikor ráébredt erre, maga is legalább annyira meglepődött ezen a szokatlan érzésen, mint a lány. Ó, igen, a lány pontosan tudta, hogy kedveli őt, ehhez Piton nem fűzött kétséget. Hogy honnan tudhatta meg? Talán azok az átható kék szemei, amikkel a világot vizsgálta, ugyanúgy átláttak az ő tökélyre fejlesztett páncélján, mint a valaha volt legdicsőbb igazgatóé.
Évekig csak sejtette, hogy a lány jobban érti őt, mint azt szeretné, vagy akár valakinek engedné, aztán szeptemberben szertefoszlottak a kétségei. Egyik este egy iskolai bagoly üzenetet hozott: egy egyszerű arany galleon gurult ki az asztalára egy gyűrött, de gondosan összehajtott újságlap közül. Piton elcsodálkozott az érmén, de a lapot ismerte, ez volt a varázsvilágban az egyetlen olyan hírmondó, ami arra biztatta a mágusokat, hogy támogassák a Kiválasztottat bármerre jár. Pottert.
Csak egy szó állt jól ismert kézírással a lap alján: Segítsen!
A lány tudta, melyik oldalon áll.
Piton akadálytalanul eljutott a folyosó végére, félrehajtotta a falikárpitot, ami a sorzáró, rozzant lovagi páncél mellett állt, s meghúzta magát az átjáró félhomályában. Várt.
~ ~ Á ~ ~
A lány még egyszer, utoljára körülnézett, mielőtt belépett az átjáróba – teljesen feleslegesen, a madár sem járt erre. Szerencséje volt. Elmosolyodott.
Még nem szokta meg a szeme a félhomályt, amikor megmozdult a sarokban a fekete alak. A professzor elmaradhatatlan éjsötét köpenyét viselte, mely szigorú megjelenést kölcsönzött neki. S ha hozzávesszük még a szúrós fekete szemeket, melyek pillantása valóságos késdöfésként tudott villanni a rendbontókra – akkor cseppet sem csodálkozott azon, hogy diáktársai rettegve gondoltak jelenlegi igazgatójukra.
– Halljam, mire készülnek megint?
– El akarják lopni Griffendél Godrik kardját az Ön szobájából. – Nem teketóriázott, kibökte az igazságot, sietniük kellett. Ugyanolyan halkan beszélt, mint a professzor.
Piton meglepetten vonta fel a szemöldökét, nem válaszolt azonnal.
Hát persze, a kardot!
Tudott Dumbledore végrendeletéről, Pius Thicknesse még a nyáron megszerezte a másolatát a Nagyúrnak, rögtön azután, hogy a minisztériumban felbontották. Akkoriban nemcsak az aktakukacoknak és Scrimgeournek okozott fejtörést Dumbledore végakarata, ugyanúgy ügyködtek a halálfalók is a megoldásán – a Nagyúr legnagyobb bosszúságára eredménytelenül.
A Sötét Nagyúr még őt is kihallgatta, s Piton őszintén vallhatta, hogy fogalma sincs, minek szándékozott a bogaras vén bolond Potterre, Weasleyre és Grangerre hagyni egy cikeszt, egy önoltót, egy ócska könyvet és Griffendél Godrik kardját. Őszintén vallhatta – mert tényleg nem tudta.
Minek nekik a kard? Talán el akarják juttatni annak, akinek az igazgató szánta?
Piton gondosan mérlegelte a következő kérdést, mielőtt feltette. Ha a Nagyúr esetleg legilimenciával vizsgálja majd ezt az emlékét, akkor nem mindegy, hogy mi hangzik el. Márpedig a Nagyúr ezen az emléken nem fog finnyásan átsiklani, ebben biztos volt. Muszáj kérdeznie.
– Tudják, hol van Potter?
– Nem – rázta meg a fejét a lány, s látta, ahogy a professzor szeme megkönnyebbülten megvillan. – Fogalmuk sincs róla. Nem állnak kapcsolatban vele.
– Akkor mi a szándékul a karddal?
– Egyelőre semmi. Elrejtik a Szükség Szobájában, s ha hírt hallanak Harryről, akkor valahogy eljuttatják neki. Szerintük nyomós okkal szánta Dumbledore professzor úr Harrynek. Szüksége lehet rá.
És leginkább szeretnének valamivel borsot törni a maga orra alá, igazgató úr – tette hozzá magában a lány.
Elhallgatott, és türelmesen várta, hogy a professzor is arra a következtetésre jusson, amit ő maga már akkor megalkotott, amikor először meghallotta a DS legújabb akciótervét. Ha véghezviszik ezt a tervet – márpedig sikeresen véghez tudják vinni, mert a terv jó –, akkor az beláthatatlan következményeket vonna maga után. Az iskolát pillanatokon belül ellepnék a halálfalók, akik válogatás nélkül sanyargatnák a diákokat, felrúgva ezzel a törékeny biztonságot, amit az igazgató nagy erőfeszítések árán képes csak fenntartani.
Nem habozott azonnal elmondani ezt a véleményét a DS-ben sem – persze Pitont kihagyta az érveléséből –, meghallgatták, fontolóra vették az álláspontját, de mivel az áldásos demokrácia uralkodik közöttük, így rövidtávon le is szavazták. Nem hibáztatta őket ezért, forrófejű griffendélesek.
– Mikorra tervezik? – kérdezte Piton.
– Holnap estére.
Piton végigfuttatta agyában a lehetőségeit, és hidegfejjel döntött:
– Megakadályozom a próbálkozást, mielőtt elszabadulna a pokol.
– Köszönöm – mosolyodott el hálásan a lány. – Az érmén értesíteni fogom az akció időpontjáról.
Piton válaszképpen csak kimérten biccentett.
– Most menjen, mielőtt bajt hoz a fejére. És kisasszony – szólt éppen a falikárpit mellől óvatosan kikémlelő lány után –, vigyázzon magára!
A lány búcsúképpen villantott egy széles mosolyt. Piton addig követte a távolodó alakját a tekintetével, amíg el nem tűnt a klubhelyiség bejáratában.
I. fejezet
DS tervez, Piton végez
Hátát a falnak vetve várakozott. A kő metsző hidege átfurakodott vastag talárján, és a csontjáig hatolt. A tagjai remegtek, bőrét ellepte a hűvös verejték, de ereit perzselő lávaként feszítette az adrenalin. Szíve a torkában dobogott, felduzzadt alsó ajka úgy lüktetett, hogy muszáj volt nyelvével újra és újra végigtapogatnia a friss sebet. Ma délelőtt SVO órán Crak alattomos átka váratlanul, hátulról érte. Mielőtt elvesztette az eszméletét, még érezte, ahogy előrezuhantában a pad széle szétcsapja a száját, aztán jött a megváltó sötétség.
A düh remegése feltartóztathatatlanul robogott át bensőjén, elszántabban markolta meg a pálcáját. A fa sima nyelének bizsergető mágiája kissé lecsendesítette.
Nyugalom, használni foglak. Neville eltökélten húzta ki magát.
Minden oka megvolt arra, hogy megnyugtassa magát, s ez kívánatosabb volt most, mint valaha. Az sötét ablakmélyedés, melyben várakoztak, elég távol volt az igazgatói szobától ahhoz, hogy biztonságban legyenek Piton tekintetétől, amikor felbukkan a kőszörny mögül, de elég közel ahhoz, hogy pillanatokon belül elérhessék, midőn gyűlölt igazgatójuk látótávolságon kívül ér. A terv ez volt: megvárják, míg Piton eltűnik a folyosón, hogy megtegye mindennapos esti körútját, aztán ők belopóznak az igazgatói irodába, és magukhoz veszik a kardot.
Egyszerű, de nagyszerű elképzelés. Épp ezért bíztak a sikerében.
Először felvetődött ugyan, hogy egy elterelő hadművelettel csalogassák ki az igazgatót a szobából. Csinálnak valamiféle felfordulást figyelemelterelésül, aztán amíg a professzor a rendbontással van elfoglalva, addig ők észrevétlen megszerzik a kardot. A Weasley ikrek-féle terv ötlete Ginnytől származott, s már az első körben leszavazták. Luna figyelmeztette őket, hogy Piton professzor nem olyan ütődött, mint Umbridge, két pillanat alatt átlátna rajtuk. És milyen igaza volt! Helyette ezzel az egészen egyszerű tervvel hozakodott elő, melynek kivitelezéséhez nem kellettek sokan, elég volt megmaradt, maroknyi csapatuk, nem volt szükség Weasley-termékekre, robbanóbombákra, tűzijátékokra, melyeket rejtegetni kellett és melyek használatakor azonnal felkeltették volna a Roxfort folyosóin cirkáló halálfalók figyelmét.
Nem kellett hozzá más, csak ész, szenvedély és bátorság.
Neville megnyalta égő alsó ajkát, és biztatóan Ginnyre mosolygott. A lány arca félig árnyékba burkolózott a lovagi páncél takarásában, ahol meghúzták magukat. Pálcája már a kezében feszült, fényes felületén meg-megcsillant a lobogó fáklyák fénye, melegbarna szeme szenvedélyesen ragyogott. A lány halványan viszonozta Neville mosolyát. Mögötte Luna egyenletesen szuszogott a nyakába, lehelete egy pillanatra megborzongatta Neville-t. Felé fordult.
– Biztos, hogy rendben lesz a jelszó? – suttogta a szőke lány fülébe.
Luna viszonozta a pillantását, kék, kissé dülledt szemei álmatagon pásztázták arcát. Válaszképpen bólintott.
~ ~ Á ~ ~
– Perselus, kérem, vegye le a biztonsági bűbájokat a kard tárolójáról.
Piton nem kérdezett, átvágott a helyiségen, s a falon függő üvegtárolóra szegezte pálcáját. Néhány intés, s Griffendél Godrik kardja máris védtelenül várta a ma esti látogatóit.
A portré-Dumbledore elégedetten elmosolyodott.
– Köszönöm.
Piton csak röviden biccentett. Gyűlölte ezt a kiszolgáltatottságot, hogy kénytelen volt egy festmény utasításait követni, ráadásul anélkül, hogy fogalma lett volna az indokokról. Viszont vonakodva ugyan, de el kellett ismernie magának, hogy Dumbledore lenyomata még így, festett formájában is hatalmas segítségére volt.
Nehéz lesz majd megválni tőle.
– Elégedett? – morogta.
– Tökéletesen. – A kék szemek biztatóan hunyorogtak rá, ahogy becsukta a tölgyfaajtót.
Kényelmes léptekkel hagyta maga mögött a csigalépcső fordulóit, a kőszörny készségesen csusszant odébb előle, s ő kiléphetett a hetedik emelet széles folyosójára. Ugyanazzal a higgadt tekintettel pásztázta át a területet, mint tette azt számtalan estén, amikor mindennapi ellenőrző sétájára indult a Roxfort folyosóin. Ma nem látott semmi szokatlant. Határozott léptekkel indult útjára, fekete köpenye vészjóslón örvénylett körülötte.
Hannah Abbott volt az első, akivel összefutott. A lány egy merőleges folyosóról bukkant éppen elé.
– Jó estét, igazgató úr! – köszönt oda tétován, ahogy elhaladt előtte.
Piton megtorpant, és végigmérte. A hugrabugos lány igazított egyet vállára vetett táskáján, összehúzta magán talárját és megszaporázta lépteit. Piton követte tekintetével, amíg a fordulóba nem ért.
Ha visszanéz, mielőtt befordul, akkor ő egy őrszem. Az első. Egy, kettő, három… Piton magában számlálta a múló másodperceket.
Hannah Abbott visszafordult, tekintetük egy szívdobbanásnyi időre találkozott, aztán a lány eltűnt. Piton pár pillanat múlva érezte a zsebében felizzani az arany galleont. Elégedetten indult tovább. Már kapiskálta a tervet.
~ ~ Á ~ ~
Neville rápillantott a tenyerén fekvő, felragyogó pénzérmére.
– Indulhatunk.
Nekilódultak mindhárman, fedezékről fedezékre osontak, míg végül elérték a bejáratot. Lépteik gyorsak voltak és összerendezettek. A bejárattal szemközt újra megbújtak egy falikárpit mögött, míg Luna kivált a csapatból, s elsuttogta a jelszót az igazgatói szobát őrző kőszörnynek. A szobor halkan csusszant odébb, s ők néhány pillanattal később már a csigalépcsőn osonhattak fölfelé.
– Luna, mi volt a jelszó? – tudakolta Ginny, mikor egy szusszanásnyi időre megálltak a tölgyfaajtó előtt.
– Nem hinnéd el, ha elmondanám.
Ginny kíváncsian végigmérte barátnőjét, majd vállat vont. Nem ez volt a legmegfelelőbb helyzet a kérdezősködésre. Fontosabb feladatuk volt. Az ajtó Neville első próbálkozására nyílott, ők lélegzet-visszafojtva vártak néhány másodpercet, mielőtt beléptek. Úgy tűnt, az igazgatói szobát nem védi semmilyen bűbáj, nem szólalt meg riasztó. Mindhármukból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.
Ginny volt az első, aki bemerészkedett. Néhány pillanatig csak meglepetten forgolódott a helyiség kopott szőnyegén, szinte teljesen megfeledkezve jövetele okáról. Ámulatba ejtette a hirtelen felismerés, hogy a szoba pont olyan, amilyenre elsős korából emlékezett: az asztalon ugyanúgy felhalmozott könyvek és szétszórt pergamenek, a fal melletti üveges vitrinek ismeretlen és misztikus tárgyainak zsúfoltsága, a portrék a falon. Minden! Egy pillanatra átfutott az elméjén az a képtelen gondolat, hogy Dumbledore mindjárt felbukkan az egyik ajtó mögül, és kedélyesen, megnyugtatón rámosolyog – pont úgy, ahogyan tette azt az egyetlen négyszemközti beszélgetésükkor. A Titkok Kamrájában történtek után.
– Mi az? Mit látsz? – Neville hangja aggodalmasan csendült mögötte.
Ginny megrázta a fejét.
– Semmit. – Igyekezett megnyugtatni társait.
– Oké, hol lehet a kard?
Luna gondosan becsukta az ajtót, Neville Ginny mellé lépett, és tétován nézelődött szerteszét a helyiségben. Egyszerre fedezték fel tekintetükkel a portrék között megbúvó üvegtárolót.
~ ~ Á ~ ~
Leért a hatodik emeletre, és befordult az első sarkon. A rejtett mágia halvány remegése szinte azonnal mellbe vágta kiélezett érzékeit. Nyugodt léptekkel haladt el az üres falmélyedés mellett, amelyben a kiábrándító bűbájjal rejtett diákot sejtette. Összefonta karjait a mellkasán, és gondolatban feltérképezte a lehetséges tanulókat, akik képesek lehettek az összetett bűbáj végrehajtására.
Mielőtt elindult, előrelátóan áttanulmányozta a pergamenen szereplő neveket. A DS-tagok saját kezű aláírásai szinte várták őt az igazgatói szoba íróasztalának egyik fiókjában. Gondolatban most átfutott a neveken: kihúzta a mugliszületésűeket és azokat, akik – bár megtehették volna a vérminőségük miatt – mégsem tértek vissza szeptemberben a Roxfortba, aztán kihúzta azokat, akik siralmas képességüknek köszönhetően képtelenek lennének egy olyan RAVASZ-szintű bűbáj végrehajtására, mint a kiábrándító bűbáj. Egy név maradt a listáján.
Terence Boot rejtőzhet a falmélyedésben.
A márványlépcső felé vette az irányt, s érezte, hogy az érme ismét felizzik a zsebében.
A behatolók megkapták hát a második, megnyugtató jelzésüket.Piton úgy vélte, még körülbelül tíz perccel számolhatnak. Ha nem vette volna le a biztonsági bűbájokat a tárolóról, akkor túl korán érkezik vissza, veszélyeztetve ezzel a szövetségesét. A lányt. Dumbledore-nak megint igaza volt, meg kell adnia nekik a lehetőséget, az érzetet, azt az illúziót, hogy a tervük majdnem sikerült. Ha nem így lenne, akkor az árulás árnyéka vetődne egyikőjükre. Esetleg a lányra. Lassan vissza kell térnie. Sürgősen ki kell ötölnie valamit, amivel elaltathatja a gyanújukat.
Finnigan személye úgy érkezett a tervébe, mint egy megváltás. A szőke bugris az ötödik emelten szöszmötölt a márványlépcső aljában. Úgy tett, mintha szétszórta volna a könyveit, s lázasan igyekezne azokat újra a táskájába gyömöszölni. Tekintete idegesen villant körbe-körbe, ahogy a felbukkanását várta. Piton gúnyosan húzta el a száját. Ilyen csapnivaló színészi teljesítményt már régen látott diáktól, pedig megért már egyet s mást a professzori kinevezése óta. Főleg Pottertől.
Bizony, Pottertől, attól a fiútól, akinek már az apja is mestere volt a tenyérbemászásnak, képmutatásnak és a rátartiságnak az egész fennhéjázó bagázsával együtt. Olyan büszkén és felfuvalkodottan járták a Roxfort folyosóit, mintha kizárólagosan az ő birodalmuk lenne, és mintha bizony a többi diák csak azért tisztelné meg jelenlétével az iskolát, hogy az ő nagyságukat és hírnevüket politúrozzák. A sok megátalkodott tanuló meg, aki nem látott tovább az orránál, valósággal ajnározta őket. Meggyőződésük volt talán, hogy a négyesfogat minden egyes szava, minden mozdulata arany galleont ér. Kezüket-lábukat törték a nagy igyekezetben, ahogy a kegyeiket keresték, a népszerűségük nem ismert határt, csak a jó ízlés kapuit döngette. Az a néhány diák pedig, aki nem kért a társaságukból, az meg kirekesztetté vált mindennemű roxforti körből, mi több, később egyenesen a céltáblájává vált a mindennapos gúnyolódásuknak és alpári viselkedésüknek. Főleg egy olyan csendes, furcsa diák, aki nem tétovázott soha kimutatni, hogy mennyire átlát rajtuk és mennyire megveti őket. Mélységesen.
De fordult a kocka. Most már ő az, aki felülkerekedhet a semmirekellőkön. Piton gyűlölt tanítani, de szerette a hatalmat, ami a professzorsággal járt. Szerette megfizetni a tartozását. Bárkinek.
Szinte mennyei örömöt okozott neki lassú lépteivel az áldozatához sétálnia. Finnigan meghallhatta közeledését, s valószínűleg minden tehetségét latba kellett vetnie, hogy ne nézze őt rémült tekintettel, ahogy közeleg.
Piton vérfagyasztó voltának teljes tudatában állt meg fölötte.
– Finnigan, áruld el, mit csinálsz itt ezen a meglehetősen kései órán?
A griffendéles összerezzent a hangjára, rákapta tekintetét, nyelt egy nagyot.
– Én… csak a táska… a könyveim… – hebegte.
Piton felvonta a szemöldökét, nem mozdult, sötét pillantása majdnem átdöfte a fiút. Finnigan begyömöszölt még egy utolsó könyvet a táskájába, majd bizonytalanul felegyenesedett, és megpróbálta állni a tekintetét. Nem ment neki.
– Igazgató úr, én csak össze akartam szedni a szétszóródott könyveim.
Piton gúnyosan elhúzta a száját.
– Nocsak. És ha szabad kérdeznem, merre jártál a takarodó előtt negyedórával a tankönyveid társaságában?
Finnigan egyik lábáról a másikra állt. Tanácstalanul pislogott szerteszét.
– A könyvtárban voltam, uram. Tanultam – hazudta.
Piton szinte sajnálta, hogy ilyen hamar véget kell vetnie a bájcsevejnek, s titkon abban reménykedett, hogy elég időt adott már a behatolóknak az akcióra.
– Úgy? – Mélyen, elégedetten sóhajtott. – Akkor bizonyára meg tudod mondani, hányadik emeleten található a roxforti könyvtár, Finnigan?
A fiú szeme lázasan forgott, szinte hallható volt, ahogy kattogtak a fogaskerekek az apró agyában azon igyekezetében, hogy meg tudjon felelni a kérdésre. Finnigan úgy kerülte a könyvtárat az elmúlt években, mint hipochonder a járványkórházat. Piton várt még pár pillanatot, kiélvezve fellépésének minden hatását, mielőtt lecsapott. Tett egy lépést, megszüntetve kettejük között a távolságot. Testmagasságukban nem volt jelentős eltérés, mégis fenyegetően magasodott a rémült, tanácstalan griffendéles fölé.
– Megmondom én, hogy mit keresel itt – szólalt meg vészjósló hangon. – Valamit megint terveztek, ugye? Te és a barátaid a seregből!
Azzal választ sem várva megfordult, és széles léptekkel indult vissza az igazgatói szoba felé. A talárja vitorla módjára dagadt, ahogy haladt.
~ ~ Á ~ ~
Seamus figyelmeztetése akkor érte őket, amikor megszerezték a kardot. Nem volt idő a teketóriázásra: a toronyszobának csak egy kijárata volt, s ott kellett elhagyniuk, ahol jöttek. Gondolkodás nélkül száguldottak lefelé a csigalépcső éles kanyarjaiban. Neville hallotta maga mögött a lányok lábainak dübörgését, ziháló légvételük kapkodó zaját, erősebben markolta meg Griffendél Godrik kardját, s úgy szorította, mintha az élete múlott volna rajta – talán nem is tévedett sokat.
Az utált igazgatójuk úgy állt a lépcső utolsó fokán, mint egy árnyék, rezdüléstelenül, fenyegetőn.
Neville ereiben egy szívdobbanásnyi idő alatt fagyott jéggé a vér, szilánkjai felsebezték agyát, kioltva minden józan megfontolást az elméjéből. Meg sem állt, a futás lendületével rontott rá a gyűlölt alakra.
– Maga gyilkos áruló! – üvöltötte indulatból, s pálcája már lendült is Piton felé.
Érezte, ahogy fegyvere megremeg a kezében, varázslata ereje felfelé lendítette pálcáját, a rontás hője megperzselte elfehéredett ujjait, a következő pillanatban a levegőbe emelkedett, aztán éles fájdalom nyilallt a hátába, ahogy a kőlépcső durva élei a húsába vágódtak. Elakadt a lélegzete a nagy erejű becsapódástól. Kétségbeesve, fulladozva kapkodott levegő után.
– Ne merészelj még egyszer pálcát emelni rám, Longbottom!
Még felfogta, ahogy a fenyegető alak fölé magasodik, még látta a fekete tekintetet mérhetetlen dühtől izzani, majd – ma már másodszorra – minden jótékony sötétségbe borult körülötte.