Tell me Wh-

/1. Tell me where all past years are

Van ez a dolog – ez a szóbeli Egyezség. Az Egyezség tartalma nagyjából annyi, hogy neki minden hónapból két hétvégét – két szabadon választott hétvégét –, azaz a péntek délutánokkal együtt nagyjából öt napot Anyánál kell töltenie, míg nem lesz nagykorú. Az Egyezség másról nem szól, nem mondja, hogy máskor nem mehet át hozzá, ha akar (bár Apa igen) (de rá nem hallgat annyira) (Anyára sem hallgat) (rendben, senkire sem). Normál esetben Anyánál kellene élnie, de Apa szerint ő nem tudna róla gondoskodni (Apa sem tud, ha őt kérdezik) (valójában Apának csak jobb ügyvédje volt a váláskor), és mert Anyánál néha sárkányok vannak (és Anya néha eltűnik évekre, hogy kutasson, bár ez csak egyszer fordult elő és ő nem is emlékszik rá), ezért nem lett volna biztonságos egy gyerek számára. Pláne, ha az a gyerek ő. Apa azt is gondolja, hogy a sárkányok civilizálatlan hüllők. Anya szerint lehet velük együtt élni. Szerinte mindketten túlreagálják ezt az egészet.
Szóval három volt, amikor elváltak. Semmire nem emlékszik belőle, de azóta nagyjából fél évente találkoznak a szülei: a születésnapján (augusztus vége) és Snoggletogkor (december vége). Négy évvel ezelőtt volt, hogy felnézett a születésnapi ebédjéből (amit Bélhangos készített, lévén családilag nem tudnak főzni – bár ő azóta ügyesedett), és azt mondta, nem akarja, hogy miatta megjátsszák, hogy jóban vannak, mert látja, hogy nem, és semmi értelme az egésznek. (És otthagyta őket, és azóta nincsen családi ebéd aznap – rendszerint sétálnak egyet valahol Anyával vidéken, a rá következő napon Apa hajlandó vele elmenni moziba vagy megnézni egy kiállítást.)
Valamiért mindig ezen gondolkodik, míg a lifttel felfelé tart Anya lakására, függetlenül attól, hogy milyen a kedve, mit hallgat, milyen hete volt, szóval mindig itt tart, mikor ide jön. Igyekszik kiverni a fejéből a három pár meglepett, csodálkozó tekintetet a kinyilatkoztatása után, míg beengedi magát a lakásba. Anya kabátja a fogason, biztosan itthon van, úgyhogy míg a bakancsait fűzi ki, elrikkantja magát:
- Szia, anya, megjöttem! – Mintha amúgy nem lenne egyértelmű, hiszen – amennyire ő tudja – csak neki van kulcsa még, hogy akkor is jöhessen ide, ha Anya valamiért nincs itthon.
Még le sem veszi a kabátját, Valka ott áll az előszoba ajtajában, mosolyogva, bár kissé zavartan. Átsuhan rajta a gondolat, muszáj megkérdeznie:
- Megint elfelejtetted, hogy jövök?
- Sajnálom, kicsim – hangzik egy beletörődött sóhaj.
- Nem gond – legyint lazán. Valahogy mindkét szülője képes megfeledkezni néha a tényről, hogy ő a világon van. (Egyszer megkérdezte, hogy a fenében lehetséges, hogy ő van egyáltalán? A válasz egybehangzóan az volt, hogy a szülei szerették egymást. Néha azt gondolja, hogy az ő puszta léte volt, ami addig élezte a világlátásukban az ellentéteket, hogy végül nem tudtak kitartani egymás mellett. És talán, ha ő már nem lesz itt, megint boldogok lehetnek együtt. Már csak olyan tíz hónapot kell kibírniuk.) – Hoztam vacsorának valót.
- Tündér vagy – mondja és arcon csókolja egy ölelés kíséretében, és ő engedélyez magának egy mosolyt felé.
Anya művészlélek, az egyszerű, földi dolgokkal néha nagyon nehéz foglalkoznia. Ezt igyekszik tiszteletben tartani. Olykor nehéz.
- Vendég van? – kérdi, míg felkapja a hátizsákját.
- Felhőugró van itt és egy... barátja.
- Az jó. Mindjárt megyek köszönni. – Átnyújtja a szatyrot, aminek tartalma a vacsorájukként szolgál majd, és Valka a konyha felé veszi az irányt, ő meg a szobájába lép be.
Anya tényleg elfelejtette, hogy bejelentkezett a hétvégére, mert csak ilyenkor hív vendéget, különben ügyel rá, hogy kettesben tölthessék ezt a hellyel-közzel két és fél napot. Bár őt nem szokta zavarni a társaság – általában sárkányok lógnak itt. Felhőugró meg amúgy is olyan, mintha az anyai nagybátyja lenne, legalábbis ilyesmi érzés lehet, ha van az embernek ilyenje – apai részről ezt a szerepet Bélhangos tölti be, Apa legjobb barátja és a szomszédjuk amióta világ a világ. Bélhangos egyszerű autószerelő, ami kicsit furcsa lehet, elvégre Apa a POLGÁRMESTER, csupa nagy betűvel, de ez őket sosem zavarta. Felhőugró meg sárkány, egy titokzatos négyszárnyú viharszelő, de ez őt nem zavarja (Apát biztosan zavarná, ha megemlítené neki, de sosem beszélnek ilyen dolgokról). Amúgy is, attól, hogy sárkány, még jó arc és a maga kissé nyers stílusával kedvesebb, mint sok ember, akiket ismer.
Lehajítja a hátizsákját, kinyitja az ablakot, hogy szellőzzön egy kicsit a szoba, míg visszajön, aztán elindul a konyhába. A kis asztalt hárman ülik körbe: Anya a külső végén, Felhőugró a hosszabb oldalánál, és a belső sarokban egy fiú, talán vele egyidős, talán csak egy-két évvel idősebb. Rövid fekete hajjal, zöldarany szemekkel, világos, hibátlan bőrrel, és talpig feketében. Első pillantásra látszik, hogy nem ember, mindkét lábát felhúzva ül a széken – ennyire még ő sem tudja összehúzni magát.
- Sziasztok* – köszön úgy egy pillanatnyi késéssel, még mindig a fiút méregetve. Az egy kissé félrebiccenti a fejét.
- Örülök – szól Felhőugró, mire rápillant. – Hogy vagy?
- Jól, köszi
– feleli. – És te? – A sárkány nem válaszol, az udvariaskodás nem az erőssége.
- Ő itt Álmodozó** – int a barátja felé, Álmodozó elmosolyodik kissé.
- Heló, Hablaty vagyok – mondja, s megvárja, hogy a sárkány felé nyújtsa a kezét, mert tudja, hogy nem mindegyikük ismeri a kézfogás gesztusát. Álmodozó ismeri, kezet fognak. A bőre forró, mint minden sárkányé, a fogása viszont meglepően könnyű és gyenge.
- Örülök – visszhangozza hasonló hangsúllyal, mint Felhőugró.
- Én is. Van még kávé? – fordul Anyához, akinek a szemei büszkeséget sugároznak. (Szerinte nem nagy dolog udvariasan bemutatkozni sárkányul, de azért jól esik a pillantása.)
- Melegítsd meg.
- Remek – biccent, és tölt magának az Alphonse Mucha négy évszakját viselő bögréjébe, majd bedobja a mikróba. – Meddig maradtok? – fordul Felhőugró felé. – Csak mert semmi olyat nem hoztam, amit ti szeretnétek. – Valka szemei felragyognak.
- Rendelünk valamit – jelenti ki lelkesen.
Na igen, az is van, hogy ők ketten nem igazán esznek húst; halat meg tojást, tejterméket igen, de minden egyébre nemet mondanak. A sárkányok viszont ragadozók, a fellépő patthelyzetet valamivel orvosolniuk kell. Amint megbeszélik a menüt, ő igyekszik feltűnésmentesen eltűnni a szobájában, úgyis biztosan valami olyasmiről van szó, amit ő nem ért, és nem is igazán akar belefolyni a dologba. Legalább lesz ideje leckét írni.

Zavartan fészkelődik a széken. Ez a fiú... érdekes. Nem mintha eddig olyan sok emberrel beszélt volna, de ő úgy viselkedett, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy egy emberfészekben sárkányokkal találkozik. Még a nyelvükön is ért. Persze, Valka fiókája, de akkor is, ez nem lenne kötelező számára, és mégis. Valahogy biztos benne, hogy tudnának beszélgetni egymással. És persze, már az elejétől nagyon unja a másik kettő beszélgetését, Felhőugró persze úgy csüng Valka szavain, mintha ugyanolyan lánglelkű lenne, mint ők. Semmi baj nincs Valkával, de ha együtt vannak, úgy viselkednek, mintha az egész világon csak ők lennének, és ő addig halálra unja magát. Azt gondolta, hogy csinálnak valami érdekeset, amikor elindultak, aztán persze itt kötöttek ki, és már órák óta csak itt kuksol és nincs értelme az egésznek.
Felpattan, mire mind a ketten ránéznek. Rávigyorog Felhőugróra csak a miheztartás végett, aztán rápillant Valkára és megkérdezi:
- Beszélgethetek a fiókáddal? – A nő egy pillanatra meglepett, majd elgondolkodik, végül kedvesen rámosolyog.
- Persze – hagyja rá, és ő már ott sincs. Bármire hajlandó lenne, de odakint még csak szürkül, és csak teljes sötétben repülhetnek szabadon, miután az óra elüti a kilencet, aminek szintén nincs értelme, de a szabály az szabály, bármilyen ostoba is. Addig el kell valamivel foglalnia magát.
Tudja, hogy az embereknek van olyan szokása, hogy illik kopogni, mielőtt belépsz valahová. Szóval kopog azon az ajtón, ahonnan érzi a fiú illatát, emberszag, szén, utcai füst és egy csomó minden, aminek nem ismeri a nevét. Nem érkezik válasz, ezért benyit, Hablaty az ágyon ül, ölében egy nagy füzet, a fején valami, amiből halk zúgás árad, és hirtelen néz fel, hogy lehetnek valakinek ennyire zöld szemei? Lekapja a fejéről a valamit, a zúgás hangokká áll össze, szóval zenét hallgat.
- Kopogtam – mondja, mire egy másodpercig értetlenül néz rá majd bólint.
- Mi... miben... izé, mit szeretnél? – kérdezi kissé habogva, a szavakat kapkodva, amin muszáj elmosolyodnia.
- Ezek ott kint halál unalmasak tudnak lenni. Gondoltam, megnézem, mit csinálsz – mondja becsukva az ajtót, és a szabad gurulós székre ül, fordítva. Annyira jó, hogy nem csak gurul, de forog is. Az emberiségnek azért vannak találmányai.
- Eh... hát én... csak rajzoltam.
- Azt nézni kell, ugye? – kérdi ahogy a támlának szorítja az egyik térdét. Az embertest valahogy akarja, hogy minél kisebbre húzza össze magát. Mintha nem lenne így is sokkal kisebb.
Hablaty zavartan bólint. Valószínűleg váratlanul érte, hogy idejött hozzá.
- Megnézhetem? – Egy pillanatra úgy tűnik, nem fogja megengedni, azután mégis átnyújtja a füzetet. Belelapoz, a legtöbbje a szürke sok-sok árnyalata, és grafit- meg szénszagú mind, két oldalnak van kellemetlen csípős szaga, de azok valahogy máshogy is néznek ki. Vázlatok mindenféle dologról, egy pohár, egy bögre, két alma meg egy narancs, egy szék, egy ember arca, egy hosszú hajú lány arca, aztán csak vonalak, amiket nem tud kivenni, és zavartan ráncolja a homlokát felettük.
- Anatómia – szólal meg Hablaty. – Csak másoltam őket. – Ahogy felé fordul, idegesnek tűnik, van egy rezzenés a szemeiben és az illatában. – Visszakaphatom? – nyújtja felé a kezét és ő készséggel visszaadja a füzetet. Becsukja és a tetejére dobja a ceruzáját, az ágy mellett álló kis szekrényre teszi őket, tőle távol. Talán félti a füzetet. Biztosan sokat dolgozott vele.
- Ügyes vagy – mondja sután, mire megrezdül egy mosoly a szája sarkában.
- Köszönöm.
És ülnek csendben, egyikük a székre, a másikuk az ágyra kucorodva.
Még csak fél hét.
- Uhm... Ha... ú-úgysincs semmi dolgod... izé... nem maradnál í-így egy kicsit? Kéne leckének egy portré. – Hablaty zavartabban nem is nézhetne rá, és ettől a nézéstől mocorogni támad kedve.
- Hogy maradjak?
- Hát... így. Ülve. Nézhetsz ki az ablakon. – Persze, hogy nem érdekeli az ablak többé. Amúgy is csak a szomszéd házak hasonlóan világító ablaksorai látszódnak, semmi érdekes. Főleg nem, hogy az emberekkel ellentétben ő átlát a visszatükröződő üvegfelületeken. (Álmodozó ezt persze nem veszi észre magán, nincs viszonyítási alapja.)
- De miért?
- Öhm. – Hablaty megvakarja a tarkóját. Álmodozó érdeklődve várja a választ. – Szóval-szóval a-az a leckém, hogy lerajzoljak valakit. És-és szerintem már a tanárom is unja, hogy mindig anyát viszem. Szóvalizé, lerajzolhatlak, ha már nincs más dolgod?
- Persze – hagyja rá. Nem tűnik nehéznek pár percig nyugton ülni. Elvégre órák óta ezt csinálja, odakint a konyhában. Csak ott éppen nem figyelt rá senki, itt meg Hablaty sűrűn pillant fel rá, ahogy a lapra sem nézve rajzol, és rajzol, és rajzol és a ceruza siklik a papíron, minden mozdulatnak kicsit más hangja van, meg tudná mondani, hogy a ceruza hegye mikor éles és mikor lapos, amikor a papírhoz ér, egy idő után megpróbál a mozdulatokban valami ritmust találni, valami lüktetést, de semmi, ez nem olyasvalami, ami szabályos lenne, ez művészet, amihez ő soha nem fog érteni. Mégis a ceruza hangjaira koncentrál, és valahogy elandalodik tőle. Érzi a grafitpor és a fa illatát, a radír kellemetlen gumiszagát, a papírnak használt-szaga van, és ez valahogy mind ott van a fiúban is, aki úgy rajzol, hogy közben valójában őt észre sem veszi. Hiába néz a szemeibe, a pillantásuk nem találkozik, és hirtelen mozdulattal előre hajol, kihalász valamit a hátizsákjából, kiderül: még több ceruza van benne, csak ezek színesek, lapoz egyet a füzetben és színeket kever a papírra, és ő mozdulatlanul ül tovább a széken, és nem tudja eldönteni, mi is történik pontosan.
Próbálja a fiút hallgatni: a szívverése és a légzése nyugodt, csak fészkelődik néha, amit mintha ő maga észre sem venne. Aztán megrezzen a telefonja az ágyon, Hablaty is belerezzen és felkapja, ránéz a kijelzőre, vet rá egy olyan pillantást, amit nem tud hová tenni.
- Ne haragudj – mondja, mielőtt fogadná a hívást. Nyilván meg sem fordul a fejében, hogy érthet abból bármit, ami elhangzik. – Szia, Astrid! Mi a helyzet? – Hallgat, a vonal túlsó végén lány hang beszél hozzá, de nem egészen érti, miről van szó. – Hát, én a hétvégén anyánál vagyok... De amúgy miért is ne, ha nincs más programom... Megkérdem – ezzel felugrik, kisiet a szobából, még csak rá sem pillantva.
Fél füllel hallgatózik, még akkor is tisztán értene minden szót, ha csukott ajtón keresztül kellene, de az ajtó nyitva marad. Közben felkel a székből és odaoson a vázlatfüzethez, a mostani oldalon tényleg színek vannak, amikből ki tud venni egy hasonló formát az emberi alakjához. A fekete haj bizonyára hozzá tartozik, ahogyan az a zöldes-sárgás szempár is. Lapoz egyet, a lecke egészen más, sokkal precízebb, pedig ez végig grafitos, nem kellene ennyivel jobbnak lennie, és mégis, valami egészen elképesztő, szinte várja, hogy a rajz megmozduljon. Biztosan sokan megdicsérik amiért ilyen ügyes. És a beszélgetés odakintről:
- Anya, nem baj ha holnap délután-este elmegyek moziba a srácokkal? Hozok majd valami vacsorát – hadarja egy szuszra. Valka persze nem bánja a dolgot, nem is nagyon tudna elképzelni olyasmit, amit bánna. Persze, nem ismeri annyira. Hablaty lelkesen jelenti a telefonba, hogy ráér megbeszélnek egy időpontot meg egy helyet, aztán az a zúgás megszűnik. Helyette Felhőugró hangja.
- Mit csináltok?
- Álmodozó segít nekem a leckémben – válaszolja tökéletesen nyugodtan.
- Tényleg? Kedves tőle – ez Valka hangja.
- Jamm. Szóval beszélgessetek csak – hadarja, és vissza is siet a szobába, becsukja az ajtót és nekitámaszkodik. Valami zavarféle van az arcán és a szíve is hevesebben ver. Aztán elmosolyodik, és abbahagyja, amint megpillantja, hogy ő a füzetet lesi. – Uhm, kérlek, ne nyúlj hozzá – szólal meg.
- Miért? Nem akarom elrontani.
- Mert lehet, hogy nem csak a tanáromnak fogom megmutatni – mondja, és eltartva magától ráhunyorog a grafikára. – Nem is rossz – mormogja maga elé, megint elővesz valamit a hátizsákjából, és a füzettel meg azzal a holmival együtt az ablakhoz lép, kitárja azt. A novemberi szél besöpör a szobába egy másodperc alatt, de Hablatyot nem zavarja, csak feltűri a pulóvere ujjait és csípős szagú valamit fúj a papírra. Ennek a szagát érezte másik lapokon is, most sokkal rosszabb, odasétál az ablakhoz, hogy mély levegőt vegyen. – Szóval, honnan ismered Felhőugrót? Eddig sosem voltál vele, mikor jött, ugye?
- Mi most... egy fészken osztozunk – válaszolja. Na persze, nem pont így van, de nem kell bárki orrára kötni ezt a dolgot. – Befogadott egy ideje. A hideg közeledtével nincs sok kedvem vándorolni egyik helyről a másikra.
- Ez jól hangzik – jegyzi meg. – Mármint a vándorlás. Messzire van innen az otthonod?
- Nekem nincs olyanom – vonja meg a vállát lazán. – Azért vándorlok.
- És tavasszal továbbmész?
- Valahogy úgy. Majd később visszajövök.
- Mint a madarak – biccent, mintha értené. Kinéz az ablakon, és mélyet sóhajt, majd meglengeti egy kicsit a füzetet, hátha múlik a kellemetlen, csípős szag, és végül visszacsukja az ablakot. – Azért jó lehet. Sok mindent látni. – Haloványan mosolyog. – Kösz a segítséget.
- Nem nagyon csináltam semmit.
- Majd megüzenem, ha mégis sokat ér.
Nem egészen érti de rábólint.
Hamarosan megérkezik a vacsorájuk, és a nappaliban esznek, hogy elférjenek, és lassan végre kilenc óra, amikor már repülhetnek, és végre nem kell ücsörögnie, még ha most nem is olyan rossz, hiszen itt van Hablaty. De a repülést mégsem adja vissza semmi.
Valka fészkéhez tartozik egy erkély, ahonnan könnyen felszállhatnak, és Álmodozó elfelejt köszönni, mikor indulnak, de ez már csak sokkal később jut eszébe, amikor már a fészeknél szállnak le. Szerinte az emberek nem olyan rosszak, elvégre ha egy sárkány ügyes, akkor könnyen elvegyülhet köztük, ő is képes rá. És hasonló fészkekben laknak, mint az emberek, és vannak kijelölt helyek, ahol vadászhatnak, ha cserébe nem fújnak tüzet senkire. Ennyire egyszerű. Na persze, ez nem változtat a tényen, hogy Felhőugró fészkének régiség szaga van, és egyiküknek sincs fogalma róla, mikor volt kitakarítva utoljára. A takarítás olyan emberdolog, de az biztos, hogy az a kupac csont már azóta ott van az egyik sarokban, mióta ide jár, aminek több tele is megvan már.
Felhőugró összehúzza magát emberré és elindul lefeküdni. Nem szól egy szót sem, Álmodozó ismeri ezt: valami baja van. Nem mindig van türelme hozzá, ez egy ilyen nap. A sárkányok amúgy sem a türelmükről híresek.
- Szóval, mi bajod? – fekszik rá keresztben az ágyban, miután elhelyezkedik.
- Hagyj aludni – mordul vissza.
- Unalmas vagy – közli vele. Általában erre mond valamit. Most csend van. – Ugyan már! – nógatja megrázva a vállát. – Most mit tettem? Jól viselkedtem, nem? Jó, rendben, nem köszöntem el, de nem is értem, mire jó ez a köszöngetés, szóval ezért nem haragudhatsz rám! És...
- Hagyd békén Valka fiókáját.
- Semmit nem csináltam vele.
- Szerencséd.
- Ó! Ó! Erre van egy szavuk az embereknek! Mi is, mi is...? Öhm... féltékenység! Te féltékeny vagy Valka fiókájára!
- Nevetséges gondolataid vannak – jelenti ki, mire felnevet.
- Ha így viselkedsz, nem tudok másra gondolni – vág vissza. – Szóval?
- Csak hagyd békén.
- Lehet, hogy emberfióka, de nagyon szépek a szemei, tudod? És művész, azt hiszem. Rajzol. De néhány rajzát elrontja valami rossz szagúval. Ezt nem mondtam neki. – Felhőugró végre felnevet, és a hátára hengeredik, ő megtámaszkodik a mellkasán. A másik odanyújtja a kezét és beletúr a hajába, ezt szereti, lelkesen feldorombol.
Vannak előnyei az embertestnek, ha már a sárkánylétnek vannak olyan hátrányai, mint hogy fogalmad sincs, hogy a fajtádból van-e még valahol a világban, vagy teljesen egyedül vagy. Ez a dolog hozta őket össze. Szóval az előnyök. Mindketten szeretik kihasználni őket. És akkor már miért ne tennék együtt, egymással.

A fejezetcím: John Donne – Song: Go and catch a falling star c. verséből; Eörsi István fordításában 'Súgd meg hol a tűnt napok'

*A dőlttel szedett sorok Hablaty szemszögében sárkányul vannak (a könyvekben [Cressida Cowell – Így neveld a sárkányodat – írta Harmadik Harákoló Harald] a sárkányoknak van külön nyelve, amin Hablaty ért (bár meg van neki tiltva), ezért tud Fogatlannal beszélgetni ((bár ne tenné))); Álmodozó szemszögében pedig embernyelven, ami mindaddig izlandi, míg nem utalok, hogy esetleg más lenne. (Hablaty még a könyvekben is nyelvzseni, mér ne lenne itt is.)
**Fogatlan neve a könyvekben Fogatlan Álmodozó [Toothless Daydream], ami a fajtájára utal és Halvér találta ki.