A/N: A mai nappal véget ért a WS kihívás, a második hely nem igen vészes. Na rendszeres olvasóim már tudják, hogy elsősorban az angol fandomban alkotok, de köszönettel barátaim nyaggatásának én is beneveztem s most ti is elolvashatjátok a ficcet…

I. Prológus


Ragyogó ezüst Hold fenn az égen, mutasd meg nékem, kit rejt szívem mélye…"

A júniusi nap lassan a horizont alá ereszkedett, átadva a kék eget és ragyogó arany fényt a sötétségnek. A meleg nyári idő ellenére, mégis hideg szél söpört végig a sötét utcákon, mintha tudná, ezen éjszaka nagy titkát, s a Sors Kerekének újabb lomha, csikorgó fordulatát. Két sötét köpenyes alak nesztelen léptekkel vonult végig a kihalt utcákon. Arcukat a kíváncsi tekintetek elől a csuklyájuk elfedte. Lépteik néhol óvatosak és megfontoltak voltak, mintha egy rossz lépés felfedhetné ittlétüket, míg máshol szapora, mint akik nyomában láthatatlan veszély loholna. Nem a közelgő vihar miatt siettek ennyire, nem is az érkező hidegtől zakatolt szívük a félelemtől és az aggodalomtól, hanem attól, ami veszélyesebb és szörnyűségesebb volt bármely viharnál…

*****

A grimmauld téri ház ablakai meleg fényben ragyogtak a lámpákban égő mágikus lángoktól, mint a remény lángjai a végtelen sötétségben. Lakói még mindig ébren voltak, legalábbis az idősebbek közülük. A fiatalabbakat ágyba parancsolták, hogy pihenjenek a hosszú nap után, még ha ez egy kisebb ellenkezésbe is ütközött.

Molly Weasley izgatottan sürgölődött, mert már csak pár nap volt Harry érkezéséig. A vörös hajú nő szelíden elmosolyodott, amikor a fiúra gondolt, aki fiatal kora ellenére annyi megpróbáltatáson ment át. Személy szerint már rég elhozta volna azt a szegény párát azoktól a szörnyűséges rokonaitól. Molly oda sem vitte volna őt, de Dumbledore szerint ez volt a legbiztonságosabb Harry számára, édesanyja vére miatt. Éppen a hallba lépet be, miközben gondolatai az ünnepi ebéd körül keringtek, melyet Harry érkezésének alkalmából akart elkészíteni, amikor az ajtó felől három koppanást hallott. Ez jelezte, hogy olyasvalaki érkezett, aki átlépett a Fidellius bűbáj által nyújtott védelmen. Lassan elindult a pálcáját markolva, majd mikor megállt az eszközt az ajtóra szegezte. Legalább az illető nem használta azt a fertelmes csengőt, mert ezen az estén nem volt kedve Mrs. Blackkel „csevegni". Még a bűbáj védelme alatt is óvatosnak kellett lenniük, mert Voldemort és halálfalói szabadon garázdálkodnak, de a Minisztérium boldog tagadásban éli napjait és nem hajlandó semmit tenni ellene.

– Ki van ott? – kérdezte nyugodt hangon, visszafojtva a lelepleződés miatt érzett aggodalmat. Csak várt a válaszra, mely hamarosan meg is érkezett.

– Perselus Piton vagyok – hangzott az ajtó túloldaláról. – Albus Dumbledore nevezett ki kémnek a Főnix Rendje számára, miután elpártoltam a halálfalóktól Lily Evans Potter halála után. Molly, nyisd ki az ajtót!

A nő erre kifújta az eddig benntartott levegőt, miután e szavakból megbizonyosodhatott róla, hogy tényleg Perselus az, aki az ajtó másik oldalán áll. Mosolyogva nyitotta ki az ajtót, ám mosolya azonban hamar eltűnt ajkairól. Meglepődött, amikor megpillantotta a második jövevényt Perselus oldalán. Csuklyája miatt az arcát nem látathatta, viszont tartása idegességet sugallt.

– Perselus ki… - azonban egy magasba tartott sápadt kéz megalította, mielőtt kérdését feltehette volna.

– Molly minden kérdésre választ adunk időben. Azonban, először is, kik vannak itt a Rendből? – Perselus hangja nyugodnak tűnt, de Molly kihallotta az aggodalmat és észrevette a sötét szemeket, melyek a köpenyes alakra tekintettek.

– Sirius, Remus, Tonks, Rémszem Mordon, Bill, Charlie, Arthur és én – válaszolta kissé meglepett hangon Molly.

– Rendben, kérlek, üzenj Albusnak, hogy jöjjön ide sürgősen Minervával, Filiusszal, Pamonával és Hagriddal, Kingsleyt is hívd, mi addig a könyvtárban várunk. – s ezzel megindult a lépcső felé, a másik alakot magával húzva. Magára hagyva az összezavarodott Mollyt aki a konyhába sietett, hogy megtegye, amit kért tőle.

Míg a Weasley család matrónája a konyhai kandallónál intézkedet, addig Perselus és társa elérték a szobát, melyben a Black család könyvtára volt fellelhető. Perselus levette a sötét színű köpenyt vállairól, az egyik öreg karosszék támlájára helyezte. Mély sóhaj hagyta el vékony ajkait, sötét szeme pedig ismét társára tévedt, aki az egyik nagy ablak előtt állt, karjait maga köré fonva. A termet megvilágító mágikus lángok fénye ragyogott a hosszú szőke tincsein. Perselus kimért léptekkel mögélépett, s vállára helyezte kezét.

– Lucius, nyugodj meg! Minden rendben lesz. – A nyugtatás sohasem volt Perselus erőssége, azonban mindig is gyűlölte, ha a másikat ilyen elveszettnek és sebezhetőnek látta. – Nem engedem, hogy Dracónak bármi baja essen. – Érezte, ahogyan Lucius kezét az övére helyezi, majd felé fordul.

- Tudom, Perselus... –válaszolta, ám a fekete hajú férfi látta, hogy mást is szeretett volna mondani. Az ajtó felől hangzó kopogás azonban megállította. Egy gyors tekintetváltás után a páros az ajtó felé indult, felkészülve a pokolra, ami valószínűleg odalent várja majd őket…

*****

- EZ MEG MIT KERES ITT!! – Sirius dühös kiáltása mennydörgésként dübörgött végig a házon, felébresztve a ház összes portréját és a fiatalabbakat. Molly rosszallóan tekintetet rá, mielőtt Kingsleyvel ki nem vonult, hogy mindenkit újra ágyba küldjön, míg a férfi elhallgattatja Sirius anyjának rikácsoló festményét.

Miután mindketten visszatértek Sirius még mindig gyilkos tekintettel méregette Malfoyt, azonban Dumbledore parancsa és Remus keze a vállán megakadályozta, hogy rátámadjon. Lucius a pálcáján tartotta a kezét, miközben figyelte a Rendtagokat, akik gyanakvóan tekintettek rá és Perselusra, kiről tudta, hogy fel van készülve mindenre.

– Perselus elárulnád, hogy miért hoztad ide Malfoyt? – Kingsley nem is kísérelte meg, hogy palástolja a hangjában rejlő nem-tetszést.

– Mit kell elmagyaráznia? Most bizonyította be: aki egyszer kígyó, mindig is kígyó marad – fordult feléjük Sirius, elvétve a tekintetet melyet Rémszem Mordon küldött neki a megjegyzésért. – Mi az Pipogyusz, mindjárt berontanak ide a ha… – Sirius gúnyos monológját egy szék hátracsattanása és egy rászegeződő pálca állította meg.

- Ebből elég legyen, Black! – förmedt Lucius a vele szemben ülő férfira, szürke szemeiben harag lángolt. – Nyugodt szívvel lehordhatsz mindennek, tudom szörnyű hibákat követtem el, és nem tagadom őket - hangja minden egyes szóval fagyosabb lett –, azonban soha többé ne merészeld Perselust sértegetni a jelenlétemben! – Ezzel felállította a hátralökött széket és leült.

A szobában még egy jó darabig síri csend honolt, senki sem tudta, mit is mondjon. Ez volt az első alkalom, hogy valaki hallotta Lucius Malfoyt beismerni, hogy hibázott. Remus, Minerva, Rémszem és Dumbledore voltak az egyetlenek, akik a meglepődésük ellenére megpróbálták kideríteni a szavak okát.

– Talán most rátérhetnénk Malfoy ittlétének okára – jelentette ki Rémszem szárazon, mialatt varázsszemével a két férfit fürkészte, hogy közbeléphessen, ha gond lenne. Sirius ez alatt még mindig morgolódott. – Azonban remélem, hogy az ok nyomós.

– Az. Afelől biztosíthatlak benneteket – hangzott a válasz.

– Akkor halljuk – Lucius ekkor mélyet sóhajtott. Mindenki észrevette az általában fölényes férfi aggodalmát.

– A Sötét Nagyúr számomra hallott…Nem engedhetem, hogy csupán egy ujjal is hozzáérjen a Potter fiúhoz – szavai elszántak voltak, a remegés és az aggodalom nyomai teljesen eltűntek. – Draco életéért.

– Mégis hogyan kapcsolódna Draco, Harryhez? – érdeklődött Kingsley, azonban a következő válaszra egyikőjük sem számított.

– Harry és Draco sorsa összefonódott, számomra ez elég ok arra, hogy megvédjem őt.

– Lehetne ezt olyan nyelven is, amit mindenki megért? – kérdezte Tonks halkan.

– Természetese. – felelte mialatt unokahúgára nézet mielőtt ismét a Rend felé fordult – A Malfoy családban van egy nagy titok, amit csupán egy bizonyos alkalom eljövetelekor fedünk fel. A nagy titok pedig az, hogy mi nem vagyunk teljesen hétköznapi emberek, mert mi…– Lucius mély levegőt vett, majd folytatta – …mi sárkányok vagyunk.

A szobára ismételten halálos csönd borult, Lucius ez idő alatt elméjében bocsánatért könyörgött elhunyt őseihez, hogy bocsássák meg ezt az árulást. Azonban a csöndben Sirius hirtelen harsány nevetésben tört ki, olyannyira, hogy majdnem leesett a székéről.

– Azért ennél valami hihetőbb sztorit vártunk… ööö… Charlie, valami gond van? – Bill érdeklődve nézett testvérére, aki elgondolkodva tekintett maga elé.

– Semmi különös, azonban úgy hiszem, hogy lehet valami igazság Mr. Malfoy szavaiban – felelte a vörös hajú férfi, mire mindenki döbbenten tekintett rá. – Romániában az egyik idősebb kollégám, a férfi egy sárkány specialista, mesélt nekem a sárkányok mágiájáról. Azt mondják, a sárkányok igen nagy mágikus erővel rendelkeztek, ez volt az egyik oka, értékes testrészeik és vérük mellett, hogy vadászták őket. Annak érdekében, hogy megvédjék családjukat és önmagukat, egyes tudósok úgy gondolják, hogy sokuk emberi külsőt vett fel. Azonban mindig is azt hittem, hogy ez csupán egy legenda.

– Biztosíthatom önt afelől, Mr. Weasley, hogy az őseim nem csupán holmi mende-mondák – válaszolta Lucius, ajkán szórakozott vigyor jelent meg, amikor a szobában összegyűltek nagy része tett egy lépést hátra. Sirius inkább tett egy hátrabukási jelentett, amikor a Malfoy családfő mellett hosszú sárkányfarok nyugodott lomhán. – Remélem, kielégítettem kíváncsiságukat.

– Ez hihetetlen! – hebegte Minerva, arca vesztett egy keveset színéből, mialatt Perselusra tekintett.

– Abból a tényezőből, hogy sárkány vagyok. Úgy vélem, hogy már lehet sejteni ittlétem okát. – ekkor szürke szemeit Charliera szegezte – A sárkányok életükben két párt választanak maguk mellé. Fiatal korunkban először a hím társunkat, majd később a nőstényt. – A kérdő tekintetekre Charlie igazolóan bólintott.

– És ez most pontosan hogyan kapcsolódik Harryhez? – kérdezte Sirius értetlenül.

– Elmondom úgy, hogy még te is felfogd, Black. Draco, még ha nem is értem pontosan, hogy hogyan jött össze, Pottert választotta meg első társának – közölte Perselus harapós hangon, azonban tetszett neki a pillanat, amikor Black agya végre összerakta a kirakóst.

– CSUPÁN A HOLTTESTEMEN KERESZTÜL NYÚLHAT AZ A KÖLYÖK A KERESZTFIAMHOZ! – kiáltotta Sirius önmagából kikelve a gondolattól, hogy Lucius Malfoy kölyke „azt" csinálja az ő Mini Ágasával.

– Már értem. A mi szakmánkban mindenki tudja, hogyha egy sárkány két társát elpusztítják, azzal megölik az adott lényt is. Azonban, ha csupán az egyik pusztul el, akkor csupán legyengíti. Más szóval, ha Harry meghal, akkor ez Draco végét is jelentené. – Charlie szavainak hallatán többen rémülten felnyögtek. – A tények tükrében szabadon jelenthetem, hogy a professzor Mr. Malfoy hímnemű társa.

– Ez így igaz! Black csukd be a szádat mielőtt még egy doxi belerepül. Hagrid te pedig ülj azonnal vissza a helyedre! – Perselus fagyosan tekintet a háztájőrzőre, aki úgy nézett Luciusra, mint az egyik „kis kedvencére".

– Albus, eddig szokatlanul csendes voltál – fordult Mordon az idős igazgató felé. A többiek követték a példáját.

– Szerintem Mr. Malfoy jól cselekedett, amikor Perselusszal idejött. A Rend készségesen segíteni fog, hisz célunk immár közös – felelte az idős varázsló, kék szemei csillogtak félhold szemüvege mögött. – Szerintem most már részletesen is megvitathatjuk a problémát – fejezte be mondandóját, mire mindenki bólintott.

*****

A vihar már javában tombolt, rideg szél tépdeste az öreg fák lombjait, esőcseppek szaporán ütődtek a hideg üvegnek, a sötétséget aranyló villámok világították meg. Harry Potter vergődve feküdt ágyában a privet drive-i ház szobájában, takarója teste köré csavarodott, míg homlokán izzadságcseppek ragyogtak a villámok által kreált fel-felvillanó fényben. Hirtelen szemhéjai felpattantak, teste ülőhelyzetbe ugrott. A szoba sötétjében Harry megpróbálta lenyugtatni zakatoló szívét, szakadozó légzését.

Álmában ismét végigélte a Trimágus Tusa utolsó kihívását, a futást át a labirintuson, a temetőt, Cedricet, ahogyan holtan a földre rogy, Voldemort újjászületését, a szülei lelkeit, ahogyan mondják neki, hogy meneküljön.

Mindig ugyanaz a séma, azonban most valami más volt. Amikor elérte a serleget Cedric testével, hirtelen minden sötétségbe borult körülötte, csupán ő és Voldemort voltak jelen, azonban ez a kép is szertefoszlott, és Harry hirtelen erős karokat érzett a mellkasa köré fonódni, s mintha oltalmazó szárnyak ölelték volna át, azonban nem látta a másikat.

Ezután felébredt nem is sejtve, hogy több kilométerre tőle egy másik fiatal fiú szintén furcsa álomból ébredt. Miután szíve lenyugodott Harry megkísérelte megfejteni furcsa álmát, azonban ekkor éles fájdalom hasított a sebhelyébe, melyet azon a sorsdöntő éjszakán szerzett, s a veszély nyomasztó érzése futott át testén.

Valami nagy veszély volt készülőben, csupán azt nem tudta, hogy pontosan mi…