Azt hiszem, már abban a pillanatban megérzem, hogy valami nincs rendben, mikor belépek a bárba. Nem tudom, miből vonom le ezt a messzemenő következtetést. Talán Joe hangjában hallok valamit, ami a blues eredeti szomorúságán felül is mutatja a lelkivilágát, talán csak a helyiség őrizte meg a benne napközben történtek rezgését. Mindenesetre, ahogy lépkedek le a lépcsőn, alaposan szemügyre veszem Joe-t. A színpadon ül, kezében a gitárjával, mint szinte minden este, és játszik. Ez az élete egyik értelme, a zene. Ebbe fojtja örömét, bánatát. Ma este úgy tűnik, inkább a bánatát.
Aggódni kezdek érte. Minden rólam terjengő rosszindulatú pletyka ellenére nem vagyok én olyan érzéketlen. Mindig aggódtam azokért, akik közel álltak hozzám, és most, bár ezt senki sem sejti, Joe áll hozzám a legközelebb. Igaz barát, és a gondolataimban, az álmaimban talán még ennél is több. Erről persze a világ minden kincséért sem beszélnék neki, sem senki másnak.
Leülök a bárpulthoz, kérek egy sört, és csak félig hátrafordulva figyelem, ahogy játszik. Lehunyt szemmel énekel, mint legtöbbször, de most valahogy hiányzik az a teljes átélés, amit megszoktam az előadásában. Most úgy érzem, a lelke valahol messze jár.
Egyszer két szám között felnéz, és küld felém egy halvány mosolyt, de ez sem tűnik igazán szívből jövőnek. Csak sóhajtok, és megcsóválom a fejem. Nem tudom, mi történhetett vele, és tudom, hogy hiába faggatnám, úgysem tudnék kiszedni belőle semmit, ha csak ő maga nem akar beszélni róla.
Miközben kérek még egy sört, Jackkel váltunk egy aggódó pillantást, de ő is csak tanácstalanul megvonja a vállát, és sóhajt.
Tíz elmúlik már, mikor Joe rászánja magát egy szünetre. Letámasztja a gitárját, és odasétál mellém a pulthoz. Kér egy konyakot, és felül a mellettem lévő székre.
- Jól vagy? – sandítok rá.
- Pompásan. Nem látszik? – kérdezi, ahogy felhajtja az italát.
- Most, hogy így kérdezed, nem – rázom meg a fejem. – Mi történt?
- Semmi. Hosszú napom volt – von vállat, de az, hogy nem néz rám, egyértelműen jelzi, hogy hazudik. Sosem tudott hazudni, annál sokkal egyenesebb jellem. Épp ezért szeretem. Ebben a mostani, megbolondult világban kevés az ilyen ember.
- Nincs kedved sétálni egyet? – ajánlom neki.
- Adam, nem hagynál békén? – fortyan fel. – Nem akarok beszélni róla! – mondja, és már ott is hagyna, de utána szólok.
- Nem akartalak faggatni. Csak gondoltam a friss levegő jót tenne.
Látom, eltűnődik az ajánlaton, és végül visszafordul felém.
- Megígéred?
- Ismersz – nézek rá kihívóan.
- Épp ez a baj, hogy ismerlek – forgatja meg a szemét. – Menjünk!
Felhajtom a sörömet, és fizetni akarok, de megfogja a kezem.
- A vendégem vagy.
- Inkább nekem kellene téged meghívnom egy italra – csóválom meg a fejem, miközben mégis kifizetem a számlámat.
- Sort keríthetünk rá – mondja, majd lassan kisétálunk a bárból.
Valóban betartom az ígéretem, szó nélkül ballagunk a kihalt utcákon. Lassan sétálunk, hisz nem az a célom, hogy kifárasszam Joe-t, csupán az, hogy kissé eltereljem a figyelmét, vagy, hogy lehetőséget adjak neki, hogy legalább saját magában tisztába tegye a dolgokat.
Észrevétlenül érünk le a folyópartra. Itt azért van még némi élet, hisz a sok idecsődült turista jó része itt tölti az estéket. Sétálnak a Szajna-parton, hallgatják a bárokból kiszűrődő zenét, romantikáznak. Élvezik Párizst, ami nekünk a mindennapjaink része, olyannyira, hogy észre sem vesszük.
Odasétálunk a folyóhoz, a kőkerítésre könyökölünk, és csak nézzük a szurokfekete vizet. Egy pillanatra felrémlik előttem sok-sok folyó, amit ugyanígy bámultam már az évezredek alatt, de Joe hangja visszaránt a jelenbe.
- Összekaptam Amy-vel - sóhajt.
Mivel úgy gondolom, hogy az ígéretem még mindig köt, továbbra sem kezdem el faggatni, csak vetek rá egy kérdő pillantást, és a tekintetem visszafordul a vízre.
- Én csak vigyázni akarok rá! – csattan fel újra.
- Amy felnőtt nő, nem hinném, hogy igényt tart rá – sóhajtok, de azt hiszem ennél rosszabbat sem szólhattam volna.
- Ne gyere nekem te is ezzel! – néz rám dühösen.
- Ahogy akarod – hajtok fejet.
Ma este nincs kedvem vitatkozni, így inkább ráhagyom. Főleg azért, mert megértem Amy-t, de ezt nem akarom elmondani Joe-nak, tudom, hogy a számára ez amúgy is kényes téma. Amy húsz éven keresztül valaki mást hitt apjának, és mikor Joe felfedte előtte az igazat, meglehetősen a szívére vette, hogy születésétől kezdve hazugságban kellett élnie. Nem haragudott ugyan Joe-ra, de akkor is keletkezett köztük egy szakadék, és félek attól, hogy ez mindig így fog maradni. Ennek ellenére drukkoltam Joe-nak, és mindig bíztattam, hogy próbáljon normális kapcsolatot kialakítani a lányával. Mindezzel csupán az volt a baj, hogy Amy legalább olyan makacs, mint az apja, és ez nem könnyítette meg kettejük dolgát.
Kis ideig elmerülünk a saját gondolatainkba, miközben tovább bámuljuk a vizet, majd Joe sóhajt.
- Menjünk tovább!
- Menjünk. És valahol tényleg meghívlak egy italra. Rád fér.
- Rendben – bólint rá. – És kösz, hogy kirángattál!
- Ma este nem találtál volna magadra a bárban – sandítok rá.
- Pedig a zene mindig segíteni szokott, bármi is bánt – csóválja meg a fejét.
- Csak ha beengeded magadba – pillantok rá. – De úgy tűnt, ma nem maradt hely neki.
- Csak azon gondolkodtam, amiket Amy mondott… Sokáig beszélgettünk ma. Vagyis inkább vitatkoztunk.
- Tudom, hogy félted…
- Honnan a pokolból tudnád? – fortyan fel, és megtorpan, mintha bizony velem vitatkozott volna egész délután. Mintha bizony nekem akarna szemrehányást tenni, hogy a felnőtt lánya elutasítja az atyai védelmet.
- Jó, igazad van, ezt a helyzetet tényleg nem ismerem. De hidd el, nekem is voltak az idők folyamán olyanok, akiket féltettem. És nem fogok beleszólni, mit csinálsz Amyvel – akadályozom meg gyorsan, hogy közbeszóljon. – Egyetlen tanácsot szeretnék adni, amit vagy megfogadsz, vagy nem, a te dolgod. Bármit is tervezel csinálni, ne a háta mögött. Az lenne a legrosszabb, amit tehetnél. Lehet, hogy most téged megnyugtatna, de végül elveszítenéd.
- Te meg a bölcsességed – csóválja meg a fejét, és tovább indul. Sóhajtok, és csak kicsivel később indulok utána. Így is pár lépéssel utolérem.
- Nem okoskodok tovább – lépek mellé. – Gyere, igyunk egy sört valahol! – mondom, és berángatom egy hangulatos bárba.
Megrendeljük a sörünket, letelepszünk egy asztalhoz, ami talán kellően távol van a kíváncsi fülektől, de néhány percig csak csendben iszogatunk.
- Mégis mit kellene tennem, Methos? Ő a lányom, vigyázni akarok rá!
- Az idők kezdete óta hallom ezt a kérdést. Mióta világ a világ a szülők ugyanígy aggódnak a gyerekeikért – teszem le a poharamat egy sóhajjal. – És ha hiszed, ha nem, nincs jó válasz. Tudom, hogy félted őt, és nem akarod, hogy akár egy haja szála is meggörbüljön. Ez egyrészt érthető…
- Nem erről van szó! Én nem akarom búra alatt tartani! – tiltakozik veszettül, amivel csak az ellenkező hatást éri el.
- Dehogynem, Joe. Nézz őszintén magadba! Azt szeretnéd, ha nem tenne semmi olyat, ami veszélyes.
- Igen, de…
- Joe, tudom, hogy az élet, amit választott, nem teljesen veszélytelen. De ő ezt a döntést már rég meghozta. És ezen nem változtathatsz. Ez az ő élete, az ő döntése. Joga van hozzá.
- És nekem nincs jogom félteni őt?
- De igen. De csak addig, amíg ezzel nem avatkozol bele az életébe.
- Akkor csak nézzem végig…
- Mit, Joe? – csitítom szelíden. - Éli az életét. Igen, ez azzal jár, hogy baja eshet. Ahogy bármelyikünknek. Bárkinek, aki reggel felkel az ágyából, baja eshet, nem kell ahhoz figyelőnek lenni. Ennek ellenére csak akkor élünk igazán, ha felkelünk minden reggel, és kimegyünk a világba.
- Azt mondtad, nincs benned filozófus – néz rám villámló szemekkel, de nem igazán veszem magamra. Ilyenkor látszik igazán, mennyire szenvedélyes ember. Nagyon intenzíven tud érezni, még haragudni is. Bár az ilyen hirtelen jött harag percek alatt elmúlik nála.
- Jó, félre a filozófiával, legyünk gyakorlatiasak – bólintok rá, hisz valóban mondtam neki ilyet. - Amit tehettél, már megtetted. Felkészítetted erre az egészre. Már akkor, amikor még nem is tudta, hogy az apja vagy. Ezzel segíthettél a legtöbbet. Megtanítottad mindenre, amire szüksége van. A szakmáról, az életről. Nem tehetsz többet. Csak annyit, hogy ha Isten ne adja, bajba kerül, akkor mellette leszel.
- Tényleg így kéne éreznem? – kérdezi, mire csak sóhajtok, és hátradőlök.
- Mesélek neked valamit, ha akarod.
- Most jön a példabeszéd a bölcs, öreg Methostól – húzza el a száját.
- Nem akartam prédikálni – vonok vállat, majd a poharamért nyúlok, és belekortyolok.
- Mesélj! – adja meg magát egy újabb fintorral, én pedig egy kis időre elmerülök a múltban.
- Volt egy lány… régen… háromszáz éve már. Maria Theresának hívták – próbálok felszínen maradni a múlt és a jelen között.
- A feleséged volt?
- Hosszú és kalandos út vezetett odáig – nevetem el magam, ahogy a Tessával való szócsatáink emléke felidéződik bennem. Eleinte egy kanál vízben meg tudtuk volna fojtani egymást. Én egy elkényeztetett úri kisasszonynak tartottam őt, ő pedig egy városból vidékre szabadult bunkónak engem. Talán épp ezért lett belőle egy szenvedélyes szerelem.
- Ő már akkor veszélyes életet élt, mikor megismertem – térek vissza végül a valóságba.
- Oh, még egy rosszkislány az életedben – néz rám egy pimasz mosollyal.
- Nem, Joe, ezúttal tévedsz. Ő jó volt. Túl jó ahhoz a korhoz, ahhoz a helyhez. Túl jó ahhoz, hogy elviselje az igazságtalanságot, az elnyomást, a kizsákmányolást. Túl jó ahhoz, hogy szemet hunyjon afelett, hogy az apját orvul meggyilkolták állítólag a törvény nevében. Nappal játszotta a megszeppent kisasszonyt, akinek az apja halálával a nyakába szakadt egy egész birtok vezetése, ami valljuk be abban az időben nőként nem volt egyszerű, de éjjel álarcot húzott, és szembeszállt a zsarnokokkal. Kiszabadította az igazságtalanul börtönbe zárt embereket, visszalopta a szegények elrabolt pénzecskéjét, védte az elesetteket…
- Mint Zorro – mosolyodott el Joe.
- Pontosan olyan volt. Hihetetlen volt mindaz, amit véghezvitt. De tudod, hányszor őrültem bele az aggodalomba, mikor az éjszaka közepén, mikor azt hitte, én már alszom, kiosont a szobából, hogy végrehajtson egy újabb őrült tervet? Tudod, hányszor jött haza súlyos sérülten, és én ápoltam napokig? Tudod, hányszor támogattam… szó szerint… mikor sebesülten meg kellett jelennie valami társadalmi eseményen, hogy nehogy lebukjon? Ha valakinek van fogalma a féltésről… hát hidd el, nekem van.
- Sosem kérted, hogy ne csinálja?
- Nem – rázom meg a fejem. – Megértettem a céljait, az érzéseit, hogy mi hajtja. Inkább felajánlottam, hogy segítek, de végül beláttuk, hogy csak bonyolítaná a helyzetet. Egy akkora városban nem volt egyszerű folyamatosan konspirálni, csak lebuktattuk volna egymást. Elítéltek volna mindkettőnket, és valószínűleg kivégeztek volna, ami nekem ugye nem árt, de ő nem volt halhatatlan, így nem tehettem volna ki ennek a veszélynek. Csak arra kértem mindig, hogy nagyon vigyázzon magára. Ha megpróbáltam volna lebeszélni… elveszítettem volna. Nagyon hamar. Csak annyit tehettem, hogy mellette voltam, ha szüksége volt rám. Mint orvosra, mint férjre, mint egy olyan emberre, aki hisz benne, és mindabban, amit csinál.
- És… túlélte?
- Igen, túlélte. És később, mikor visszagondolt az életére, boldog volt, hogy megtette azokat a dolgokat. Hitt abban, hogy mindezzel hozzájárult ahhoz, hogy a világ megváltozzon. És valószínűleg tényleg így volt.
- Akkor Maria Theresára – emelte fel Joe a poharát, mire rábólintottam, kiittuk a sörünket, és kijöttünk a bárból.
- Nagyon szeretted, igaz? – sandított rám Joe, mikor már újra a Szajna parton sétáltunk.
- Tessa olyan volt, mint egy szivárvány – mosolyodom el. – Nem csak a világnak, személy szerint nekem is. Egy véres és kegyetlen háború után menekültem egy kaliforniai kisvárosba, hogy ott békét találjak, de valami sokkal fontosabbat találtam. Szép időszak volt, minden viszontagsága ellenére. Tessa mosolya, a szenvedélye bearanyozta azokat az éveket.
- Gondolom – sandít rám Joe. – Ritkán mesélsz az életed ilyen szakaszairól.
- Senki sem erre a részére kíváncsi – vonok vállat. - Mindenkit a háborúk érdekelnek, a nagy történelmi események, forradalmak. Általában téged is.
- Igazad van – ismeri be. – Szóval, hagyjam Amyt, hogy úgy élje az életét, ahogy akarja?
- Hidd el, Joe, sokszor egy törékenynek tűnő nőben több erő van, mint bármelyikünkben. Mert az ő erejük a hitükből fakad, és ez sokszor többet számít. Amy okos lány, tud vigyázni magára. Had élje úgy az életét, ahogy helyesnek látja.
- Jól van, majd beszélek vele – sóhajt, de látom rajta, hogy még nem teljesen nyugodt.
- Joe, nincs azzal baj, ha félted. Mind féltjük azokat, akiket szeretünk. De… most ezért utálni fogsz, tudom… nem tudod most bepótolni mindazt, amit időközben elmulasztottál.
- Én nem ezért – kezd tiltakozni, de láthatja a rajtam, hogy nem hiszek neki, így csak fintorog egy sort. – Tudom, hogy hiba volt…
- Amy? – feszegetem az idegeit.
- Amy a fenét – néz rám morcosan. – Amy egy csoda. Ahogy ezt az egészet kezeltük annak idején, az volt hiba. Nem így kellett volna. Csak… bonyolult volt az egész. És úgy tűnt, mindenki számára ez a legfájdalommentesebb megoldás.
- Tudom. És ezen már nem változtathatsz. Csak a jövőn.
- Mondja ezt az, aki a fél életét a múlton töprengve tölti – néz rám kihívóan.
- Ezzel a mondattal más ajtókon kopogtass – állom a pillantását. – Nekem nem a kedvenc időtöltésem, hogy régi dolgokon marjam magam. A kis védencedre többször rájön a nosztalgiázhatnék.
- Ne bántsd Duncant! – szól rám.
- Eszemben sincs. Majd felnő és megkomolyodik a kölyök is. Egyszer. Majd ezer év múlva. De most sétáljunk vissza. Elég messzire eljöttünk.
- Tudom – sóhajt, ahogy eszébe jut, hogy mennyit kell most visszafele sétálnunk. – De kellett nekem ez a kis levegőzés.
- Láttam. És örülök, hogy kicsit jobban vagy.
- Elterelted a figyelmem – vonja meg a vállát.
- Ha ennyivel segíthettem – nevetem el magam.
- Na persze – sandít rám. – És veled mi van?
- Velem? Semmi különös. Én is élem az életem úgy, ahogy nekem tetszik.
- Képzelem – forgatja meg a szemét.
- Miért? Tanítok, kutatok, néha bejövök hozzád meginni egy sört, lelki életet élni… mi kell még? – húzom az agyát, és fel is paprikázz magát, ahogy arra számítottam is.
- Tudod, mi kell még, Methos? Egy kis nyugalom. Menj szépen haza, és hagyj engem békén! – csóválja meg a fejét.
- Kérésed számomra parancs – nevetem el magam. – Vissza tudsz menni egyedül?
- Methos, nem vagyok gyerek! – néz rám némi sértett önérzettel, mire még jobban nevetek.
- Hajaj, azt hiszem, ez az a mondat, amivel ma neked is szembesülnöd kellett.
- Na most van elegem belőled – kapja fel végleg a vizet, majd ott hagy.
- Holnap benézek! – ugratom tovább, de már nem fordul vissza, csak int, és elballag.
Nézek utána, és közben tűnődök. Kicsit könnyebb a lelke, mint mikor beléptem a bárba, és ez már jó. Persze mindazt a bűntudatot, amit Amy miatt érez, nehéz lesz levetkőznie, de majd megtanulja. Szeretnék segíteni neki, de ebben vajmi keveset tudok. Az ember néha csinál hülyeségeket, aminek a következményeit élete végéig cipeli magával. Bármennyire is állítom, hogy nem foglalkozom a múlttal, nekem is van pár dolog, ami a mai napig maga alá temet, ha eszembe jut. Erről persze neki nem kell tudnia.
Következő nap viszont nem sikerül eljutnom a bárig. A harmadéves egyiptológusaim elkapnak utolsó órám után, hogy meséljek már nekik Nagy Sándor hadjáratairól, így későn érek haza, és mikor meglátom az asztalomon a kupac kijavításra váró zh-t, egy sóhajjal lemondok a szórakozásról, és belevetem magam a munkába.
Éjfél körül járhat az idő, mikor megszólal a telefonom. Egy pillanatig sem lepődök meg azon, hogy Joe hív. Számítok tőle egy nagy letolásra, így elfojtok egy mosolyt, és mikor felveszem már kész a haditervem.
- Tudod, hogy egy hazug disznó vagy? – támad le köszönés nélkül.
- Tudom, Joe, sajnálom – nevetem el magam. – Dolgoznom kell. De ha mostanában végzel, ugorj be hazafele – ajánlom engesztelésképp.
- Te meg a munka… tudod, kinek meséld! – mondja, és látom magam előtt, ahogy csóválja a fejét.
- Ne morogj már! Jössz, vagy nem? Kapsz egy sört.
- Jövök – elégedetlenkedik még mindig, aztán kinyomja a telefont.
Még mindig mosolyogva térek vissza a munkához, tudom, még legalább egy órát játszik, addig nem számíthatok a felbukkanására. Valamivel később végzek a javítással, rendet csinálok az asztalomon, aztán bekapcsolom a tévét, hogy elfoglaljam magam, míg Joe megérkezik.
Épp kikapcsolom a tévét, mert semmi kedvem, hogy a hajnali híradóból a nyakamba öntsenek egy vödör katasztrófát, mikor Joe becsenget, így ajtót nyitok.
- Nem tudsz aludni? – sandít rám, mikor besétál.
- Te sem – vonok vállat. – Egy sört?
- A telefonban már mondtam, hogy kérek – telepedik le a kanapémra.
- Hozom – nevetem el magam. – Jobb a kedved – fürkészem, mikor átnyújtom neki a dobozt. – Kibékültetek Amyvel?
- Beszéltünk. És hagyjuk a témát, rendben?
- Rendben – adom meg magam. – Akkor mit tehetek érted?
- Csak szerettem volna megköszönni, hogy tegnap segítettél.
- Én vagyok a kiscserkész, aki ahol tud, segít – hülyítem, mire csak megforgatja a szemét.
- Épp ez az, hogy ez annyira nem jellemző rád. Ez az önzetlen segíteni akarás.
- Azt hiszed, ismersz?
- Azért egy kicsit igen – állítja, de közben azért komolyan fürkész.
- Talán – hagyom rá mosolyogva, hisz egy kicsit tényleg ismer. Sőt… ebben a korban ő az egyetlen, aki valamennyire ismer. – Szóval… Amy?
- Megkerestem. Ma… viszonylag normálisan el tudtunk beszélgetni. És megígérte, hogy szól, ha bármiben segítség kell neki.
- Az jó. Megtaláltátok a középutat, ahol mindenki jól jár. Így tovább.
- Majd igyekszem – sóhajt. – Csak… én látom, mivel jár ez az egész, és…
- És nem akarod, hogy olyan életet éljen, mint te. Nem szereted, amit csinálsz?
- Nem, ez nem igaz - mondja tűnődve. – Nem egyszerű, de… én szeretem.
- Hidd el, ő is szeretni fogja. És különben is, születése pillanatától ebben él. Nem érik túl nagy meglepetések.
- Ez igaz – csóválja a fejét Joe.
- Na látod. Ne aggódj már!
- Próbálok nem aggódni. De azért jobban örültem volna, ha valami kevésbé veszélyes, és kevésbé hektikus hivatást választ.
- Hektikus, mi? – nevetem el magam.
- Utánatok futkosni… - nevet velem. – Elképesztő, amit időnként műveltek.
- Te akartad.
- Akarta a hóhér. Fiatalkori botlásaim egyike – poénkodik tovább, bár ebben már van egy kis irónia.
- Hát persze – hagyom rá. – Mind követünk el hibákat fiatalon.
- Emlékszel is te arra.
- Jogos – bólintok rá. – Akkor még más számított hibának. A fiatalkorról meg annyit, hogy abban az időben az volt a várható élettartam, ami most fiatal kornak számít. De ebbe most ne menjünk bele.
- Igazad van. Túl késő van már a világmegváltáshoz. Megyek is, és hagylak pihenni.
- Na végre – nevetem el magam. – Még egy kicsit feltartasz, holnap zombinak néznek a diákjaim.
- És milyen messze járnának az igazságtól – csóválja a fejét, miközben feláll, és kikísérem. Gyorsan elköszönünk, még nézem, ahogy beül a kocsijába és elhajt, majd visszamegyek a lakásba.
Míg letusolok, magamban jókat mosolygok azon, hogy Joe mennyire hajlamos komolyan venni a kis szópárbajokat, amiket vívunk. Pedig csak apró játékok, semmi más. Mint Tessával annak idején. Bár vele nem egyszer leszedtük egymásról a keresztvizet, annyira belemelegedtünk a veszekedésbe. Mégis… nem volt komoly, és ezt mindketten tudtuk. Talán most Joe is tudja. Sosem piszkálni akarom, csak ugratni, vagy éppen rávenni arra, hogy kimondjon dolgokat, amiket nem kellene tovább magában hurcolnia. Ha még nem jött rá erre, majd rájön előbb vagy utóbb.
Mindenesetre szeretem az ilyen nyugodt estéket, mikor csak úgy beszélgetünk, és nem kell tényleg megváltanunk a világot. Eltűnődöm, hogy mi lenne, ha egy ilyen kellemes este után egy alkalommal nem engedném Joe-t hazamenni, de aztán csak megrázom a fejem, hogy visszatérjek a valóságba. Bolond gondolat, csak hazavágnék vele egy barátságot, és legkevésbé sem az a célom. Inkább gyorsan megtörölközöm, és gyorsan ágyba teszem magam, mielőtt másnap a srácok tényleg azt hiszik, zombi vagyok. És bár tényleg messze állnának az igazságtól, jobb is így. Még egy kicsit szórakozom ezen a gondolaton, aztán szépen lassan elalszom.
